2009. 12. 31.
Yamato - Öngyilkos küldetés (Otoki tachi no Yamato – 2005)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):

Az 1942-ben harcba küldött Yamato, a japán flotta zászlóshajója volt a világ addig épült legnagyobb hadieszköze. (Nem keverendő össze a neve Jamamoto admiráliséval.) A hosszúsága 260 méter volt, a hajó parancsnoka egy tizenhárom emeletes ház magasságából nézhetett végig ezen a vízhasító acélgigászon, különös tekintettel a 46 cm-es ágyukra, amelyeknél nagyobbakat még egyetlen hadihajó sem kapott. A monstrum többi paraméterei is lenyűgözők voltak – felsorolásuk fölösleges, aki akarja, megtalálja a neten.

 

Szép volt, nagy volt – csak elavult volt. Már az első világháborúban sem voltak nagy tengeri csaták (kivéve a jütlandi, s persze nekünk az otrantói), a másodikban pedig ezek végképp eltűntek: a hadihajók csak csapat- és repülőgépszállító egységekként kerültek számításba, meg a partraszállások fedezőiként. Ehhez képest a Jamato a klasszikus tengeri ütközetekhez volt tervezve. Nem is kapott sok szerepet a felépülte után: „csak” zászlóshajó volt a midwayi csatában, amelyet repülőgépek vívtak meg egymással, a hadihajók látótávolságon kívül maradtak. „Rendes” tengeri csatát alig látott, életének jelentős részét a szárazdokkban töltötte, ahol toldozták-foltozták az egyik ütközet után.

 

Ehhez képest 1945. április 6-án félig töltött üzemanyagtartályokkal és több ezer, úgy-ahogy kiképzett újonccal elindították, hogy harcba szálljon az Okinawa mellett felvonuló amerikai flottával. A küldetés abszurd volt – nem is kapott benzint a visszaútra. Másnap kb. 200 kilométerre a szárazföldtől vagy négyszáz amerikai gép csapott le rá, és rövid idő alatt hullámsírba küldte, 2498 ember vesztette rajta az életét. Hajóteste most is két darabra törve hever a tenger fenekén.

 

A Jamato a japán történelemben legendás szerepet játszott, mert a hadvezetés azt akart elhitetni az emberekkel, hogy ennek a lététől függ a birodalom sorsa. Elsüllyesztése tehát hadügyileg érdektelen volt, szimbolikusan viszont megrázó dolognak számított.

 

a makettEnnek az utolsó útnak a legendáját akarta Junya Sato rendező feldolgozni. Kissé felemásra sikeredett a végeredmény, bár Japánban nagy tetszést aratott a film, bejárta a világot is, továbbá megdobta Onomicsi kikötőváros forgalmát, ugyanis a rendező az élethűség kedvéért ott felépítette a hajót. Azért a tévedések elkerülése végett: nem az egészet, csak ez első részét (a filmben is mindig ezt látjuk), s azt sem teljes magasságában, mert a tornyot félbehagyták, a többi részét számítógéppel bűvészkedték hozzá. Az ágyuk azért így is szépen szóltak: még 42 kilométerre a forgatás helyétől is hallani lehetett őket. A rendező azért választotta ezt a megoldást, mert a Titanic forgatása után meggyőződése lett, hogy szoftverekkel nem lehet hihető látványt kelteni a nézőben. (Emiatt aztán a film kb. 25.000.000 dollárba került.)

 

Fiatal lány érkezik a japán kisvárosba, ahol ráveszi a vonakodó Katsumi Kamio kapitányt (Tatsuya Nakadai), hogy vigye el őt a Jamato elsüllyedésének a helyére. Az út alatt Kamio elmeséli, hogy került a hajóra kadétként, hogyan barátkozott össze Mamoru Uchidával (Shido Nakamura), a rendbontó altiszttel és bajtársaival. Uchida önként szökik vissza a sérülése után a hajóra, hogy harcoljon az utolsó bevetésen. Kamio úgy tudta, hogy ő is ott halt meg, de nem: utitársa Uchida nevelt lánya, mivel az altiszt később gyerekeket fogadott örökbe. Végül a csata helyszínén Makiko, a lány a vízbe önti apja hamvait.

 

Sato tökéletesen eltanulta az amerikai filmes nyelvezetet. Sajnos – mondhatjuk, mert filmje az amerikai háborús alkotások giccselemeit is felszippantotta, nyilván a nemzetközi forgalmazásra kacsintgatva. Elsősorban is Joe Hisaishi zenéjére kell felhívni a figyelmet, ami szörnyű rombolást végez az alkotáson. A zene többségében teljesen fölösleges, idegesítően tolakodik bele a történetbe, márpedig a zenei anyagnak csak akkor kell megszólalni, ha valami mondanivalót akar aláhúzni. Itt viszont ilyen célja nincs, kivéve azt a részt, amikor a Jamato felkészül a csatára: ott tényleg szép és eredeti muzsikát hallunk. De még a sok fölösleges zenélést is megbocsátanánk, ha az japán zene lenne. De nem az. Ismerjük az amerikai filmek tompított, hősies, nyújtott fanfármuzsikáját, a mélabús, de semmitmondó vonósszázasokat, meg a magányos billentyűpöcköléseket – nos, ebben a filmben mindezekből minden felvonul, ami azt jelenti, hogy egyetlen (!) japán zenei motívum sincs benne, még egy valamirevaló induló sem, ami azért mégis kissé fura.

 

Sato emellett igyekezett kikerülni mindenféle politikai-történelmi gondolatmenetet, amely esetleg vitára ingerelhetné a népet, meg különösen a japán militarizmus áldozatországait. Ennek következtében minden hőse – kivéve még valamennyire Uchidát – teljesen érdektelen marad. A film első harmadában Sato arra igyekezett helyezni a hangsúlyt, hogy néhány kamaszkadét sorsát mutassa be. De amit előad, az nem szól semmiről. A gyerekeket keményen tartják a hajón (de nem brutálisan a kisebb verésektől eltekintve), ők pedig lelkesen vállalják, hogy meghaljanak a császárért. Többletmondanivaló hiányában ez a vonal hamar kifullad, plána, ha eszünkbe jut az Acéllövedék kiképzési része…

 

Sato tehát vált, és a második harmadban a tengerészek búcsúzkodnak a hozzátartozóiktól. Ez a rész a legunalmasabb, mert van itt aggódó anya, bánatos feleség, rajongó kislány, szomorú levelezgetések, fogadalmak és ajánlkozások – vagyis egy tömegunalom. Sajnos a túlzott óvatosságával a hőseiből nem tudott karaktereket teremteni a rendező, pedig ha valahol, hát ennek itt lett volna meg a helye.

 

A film utolsó harmada már profi munka: a Jamato haláltusája többször is visszanézhető, jól kidolgozott, izgalmas alkotási elem, bár a forgatás a szokásos kézikamerás módszerrel történt, s hatásos nagyjelenetekre sem számíthatunk benne, továbbá a terjedelme is elég rövid. Aztán  persze látszik, hogy számítógéppel csinálták a repülőket, a robbanásokat és a légifelvételeket, s ez azért érdekes, mert hiába a tökéletes szoftver, minden filmen azonnal észrevehető, hogy mi volt meg a valóságban és mi a virtualitás terméke.

 

Sajnos, ezt a szép munkarészt Sato tönkrevágta az utolsó jelenettel, amelyeknél láthatólag megint az amerikai mintához fordult. Az egész filmre nem volt irányadó az érzelgősség (ez legalább erénye volt, mert az amerikai mintában már az egyharmadánál megkezdődnek a vallomások, meg a feldolgozatlan gyermekkori élmények), itt viszont az utolsó tíz percben (amikor a temetés megkezdődik) tombolni kezd a legkiszámíthatatlanabb szentimentalizmus, csurog a könny, a lelkek megrendülnek, ráadásul Kamio még  anginás rohamot is kap, megint szól a zongora, van tisztelgés a nemlétező zászló előtt, csöpögős morfondírozás csap le ránk a sorsról, aztán a hajó magányos képe látszik a tengeren… Ezért a befejezésért súlyosan kár volt, mert ugyan nem hitelteleníti el a korábbi eseményeket, csak értelmetlenül húzza le a cselekményt, és nem sok mondanivalója van.

 

A film persze még így is a megszokott botrányt kavarta a Távol-Keleten, mert a rendező megkapta a vádat, hogy „tisztára akarja mosni” a japán imperializmus katonáit, amiért ilyen nyugodt, beletörődő, haláltól nem félő emberekként akarja ábrázolni őket, akiknek nincs is véleményük a világról, amelyben élnek, „csak” harcolnak a hazájukért. Ennek okán Kína már a film elkészítése előtt is tiltakozásának adott hangot. Mellesleg a filmnek jelentőséget adott az, hogy a II. Világháború végének 60 évfordulójára készült el.

 

Annyiban igaz ez a vád, hogy a film – hiába akarta Sato minél jobban likvidálni a szüzséből a politikai felhangokat - több betéttel igyekszik ehhez a szemlélethez terelni a nézőt. Az elején pl. bejelenti a narrátor: az USA megtámadása annak volt köszönhető, hogy Japán ki akart törni az ellenséges szövetség gyűrűjéből; egy dokumentumfilm részletének felidézésével a rendező látható élvezettel merül el Jamamoto tengernagy temetési menetében; viszont egy szót sem szól arról, hogy Japán miért is háborúzott ténylegesen; ugyanakkor a narrátor szerint amerikai légierő „terrorbombázásokat” hajtott végre a japán városok ellen. Sato azonban mindig kikérte magának, hogy őt a háború éltetőjeként aposztrofálják, mert szerinte a film éppen azt akarja bemutatni, hogy a hadihajó kiskorú legénységéből már csak a küldetés lehetetlensége miatt sem lehetett volna imperialista hősöket faragni. Ahogy ezt mondta: „Meg kell értenünk azokat az időket, fel kell fognunk, hogy aki erőszakkal tör a másikra, ugyanúgy erőszak által fog elveszni. Ezek a katonák fiatalok voltak és ártatlanok, a halálba küldték őket. Egyértelmű, hogy ezért a felelősséget nem rájuk kell hárítani, hanem a politikai vezetőikre.”

 

Kár, hogy Sato nem mert erősebben odaütni. Hogy mire? Lett volna miből válogatnia: de így a karakterek szolid szürkesége és a sokszor altató jellegű történetvezetés, a komolyan vehető erkölcsi-politikai mondanivaló hiánya, meg mindezekhez a szörnyű vég egy egyszer nézhető, elnyújtott, feszültségmentes alkotássá teszik a végterméket, amely – bár nyíltan erre törekedett – korántsem tudta utolérni az amerikai példaképeket.  
Kulcsszavak: háborús

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés