Musicalt filmszalagra vinni hálás és roppant nehéz feladat. Hálás, mert a filmgyártók csak arra a darabra áldoznak pénzt, időt, reklámot, amelyet a közönség már amúgy is a szívébe fogadott. Ugyanakkor nehéz, mert a filmnek az addigi előadások eszenciáját kell nyújtania, viszont immár nem elégedhet meg a színpad szűkre szabott létszámkeretével, hanem tömegjeleneteket is be kell vezetnie, lehetőleg minél különlegesebb táncszámokkal megspékelve. Az 1969-ben többszörös Oscar-díjat nyert Oliver! mindezeknek a kívánalmaknak tökéletesen megfelel.
Carol Reed rendező tulajdonképpen a tuti biztosra ment.
Egyrészt ott volt az irodalmi alapanyag, Charles Dickens második könyve, amely 1838-ban jelent meg a Pickwick Klub után. A mű már korában is hatalmas sikert aratott, bár az idők elteltével egyre inkább elvesztette az eredeti mondanivalóját. Dickens ugyanis nem holmi háziasszony-könnyeztető történetet akart írni, elsődleges célja a gyermekszegénységre és a dologházakban uralkodó állapotokra való figyelemfelhívás volt. A közönség azonban az idők elteltével éppen ezt nem akarta észrevenni, így aztán végül a köztudatban a mű nem lett más, mint a nyomorgó árva Oliver és a gonosz Fagin kettősének a meséje – ez pedig már így (megfosztva minden társadalomkritikától) szinte rákéretődzött a filmvászonra. Csináltak is belőle nem egy filmet már az Oliver! előtt is, de még a szintén Oscar-díjas Roman Polanski is összecsapott egyet. Megjósolhatjuk: a sorozatnak nincs vége.
A zeneszerző Lionel Bart ezért aztán egy abszolút kitaposott ösvényre lépett, amikor 1959-ben a könyvből musicalt írt. Bart valószínűleg azért tudott egy ilyen zseniális darabot összehozni, mert fiatalkorában maga is Twist Olivér sorsát járta be: egy galíciai zsidó szabó hetedik gyermekeként született Kelet-Londonban és ott is nőtt fel – ez pedig akkortájt a Brit Birodalom fővárosának a „nyóckere” volt. A személyes élmények és a könyv története áldásosan kapcsolódott össze Bart tehetségével. Az egészet eldalolta, mert kottát írni nem tudott: gyermekkorában ugyan hegedülni taníttatták, de ez teljes kudarcot vallott, így a témákat a barátai jegyezték le, hogy már a hangszerelésről ne is beszéljünk.
Bart ráadásul még az általános felszínesség mellett még tovább butította a történetet. Tudta, hogy Dickens eredeti regényének viszonylag összetettebb cselekményvezetésével nem lehet musicalt eladni, ezért aztán a könyvből kinyesett belőle pár mellékszálat, a jellemeket pedig leegyszerűsített a jó-rossz dualitására (talán csak Faginnak hagyott ebben a vonatkozásban némi mozgásteret): tudta, hogy annak, aki egy könnyű darabot akar megnézni, nincs szüksége összetett egyéniségekre. Eredmény: a darab 1960-as bemutatásától számítva évek óta lehengerlő sikerrel szerepelt a világ színházaiban, a szerzőkhöz és a teátrumokhoz özönlött a pénz: bárhol is mutatták be, egyszerűen nem lehetett vele megbukni.
Bart következő két musicalje ugyan rendes kis siker volt (Blitz! – 1962, Maggie Day – 1964), de a Twang! (1965) már súlyos csőd lett. Így aztán kapóra jött neki, hogy bejáratott remekművéből filmet akarnak forgatni, ugyanis az volt a mániája, hogy a bukott musicaljait mindenáron vissza akarta hozni a színpadokra, meg aztán az egyre dinamikusabban növekvő alkoholszámláit is ki kellett valamiből fizetnie…
Innentől kezdve már nem volt nehéz összeszedni a film alapkellékeit: adott volt az ajánlott középiskolai olvasmány, a szöveg, a dallam, az anyagilag éppen megszorult zeneszerző – meg az előzetes kasszasiker. Ettől persze még el lehetett volna rontani a végterméket – de Carol Reed rendező annál profibb volt, mintsem hogy az olajozott technológiát bármiféle eredetieskedő kísérletezgetéssel a boxoffice ingoványosabb része felé sodorja. Az arcok, ruhák, hátterek tehát pontosan olyanok lettek, mint amilyenek addig is látni lehetett a színházakba és el lehetett képzelni a könyv alapján; Nancy (Shani Wallis) szép, karcsú, szőke és odaadó; Bill Sikes (Oliver Reed), a zsebeskirály sötét tekintetű, durva arcvonású, kalapja megnyomorított; Oliver pedig – nos, Mark Lesternél jobb színészt aligha találhattak volna erre a szerepre: ez az angyalarc olyan lehengerlően ártatlan, hol meg sem kell szólalnia (nem is sokat beszél). A film telitalálata persze Fagin volt, a zsebes-tanoncok atyamestere, az egyetlen karakter, amely még némi önfejlődésre volt képes a műben – és aki úgy néz ki, mintha ő lenne a velencei kalmár, akinek az utolsó ládafiáját is elvitte a városi tanács; nem csoda, hogy az őt alakító Ron Moody a szerepért 1969-ben megkapta a Golden Globe-díjat – Oscarra is jelölték érte. És persze itt van még egy mellékszerepben Mr. Bumble (Harry Secombe), a lelencház gondnoka, aki pöffeszkedő félistenségében, napóleoni kalapban uralkodik a neki kiszolgáltatott árvák fölött. Mindehhez már csak az XIX sz. eleji London tipikus, bármely népszerűsítő történelemkönyv lapjairól ismert rézkarcos tájképeit kellett beilleszteni – amúgy az egész filmen látszik, hogy kizárólag stúdiókban és álhomlokzatok előtt vették fel. És a koreográfia? Abban pedig hiába keresnénk Gene Kelly eredetiségét, de a tömegjelenetek a középszerűségét elfeledtetik. Még csak különösebben ötletes kameramozgások és vágások sincsenek benne. Mondhatni: minek? A zene végül is mindent elvitt a hátán. A mű esetén egyébként azzal a ritka jelenséggel állunk szemben, hogy ez egy olyan darab, amelynek minden egyes száma kellemesen feledhetetlen.
Mindezek után nem csoda, hogy a mű 1969-ben elnyerte az Oscart a legjobb film, a legjobb rendezés, a legjobban adaptált zene és a legjobb díszlet kategóriában, továbbá besöpörte a Golden Globe-díjat is a zene és vígjáték kategóriában, meg a legjobb filmek osztályában is. Ez persze nem jelenti azt, hogy az Oliver! térdreborító, korszakalkotó mű lenne – marad az, aminek készült: egy nagyméretű, filmre vitt operett, amely két és fél órára garantáltan magára vonja a néző figyelmét. Az pedig álmélkodik, s hagyja, hogy meséljenek neki és aztán mosolyog, amikor a mesében mindenki megkapja a méltó jutalmát és szomorkodjon, hogy ő nem egy ilyen könnyen átlátható, színpompás világban él és senki sem táncol az utcán. De ez csak jót tesz a filmnek – és jót tesz a nézőnek is, mert annál több szeretettel gondol vissza erre a nagyszerű dalokban bővelkedő, játékos, megható és naiv tragikomédiára. Megjósolható: még hosszú nemzedékeken át.
És hát kell ennél több?
A stábnak talán kellett volna. A film után ugyanis gyakorlatilag egyetlen közreműködőnek sem volt nagyobb dobása. Úgy nézett ki, hogy Bart a legsikeresebb brit zeneszerzők egyike marad. Ez azonban nem jött össze neki. Bart az Oliver! után még színpadra állította a