A történet Kennedy elnök halálának a napján, vagyis 1963. november 22-én indult. Aznap egy másodosztályú író, bizonyos Richard Matheson került kapcsolatba a golfpartija után hazafelé menet a mellékutak rémével, egy teherszállítóval, amely egy szimpla közúti nézeteltérés miatt üldözni kezdte őt. Ebből írt egy szösszenetet a Playboy-nak, amely 1971. áprilisi számban meg is jelent. A történetet a titkárnő megmutatott Spielbergnek, aki már néhány rendezés után megunta a tévés munkát az Universalnál, amely nemcsak nagyfilmekkel foglalkozott, hanem beszállított a tévétársaságoknak is, így forgathatott le ő is egy-két szériaepizódot. Szeretett volna ezek helyett valami olcsó, de hatásos filmet készíteni, amelynek a bukása esetén nem foglalják le a végrehajtók ötven évre előre az összes keresményét. Az Universal közben megvette a novella filmjogait, majd megbízták Spielberget, hogy készítsen belőle egy rövid, egyórás mozgóképet, amelyet az ABC-tévétársaság vett meg előre, náluk ugyanis minden héten bemutattak egy ilyen saját (valójában persze kiszervezett) gyártmányú kis bűnügyi és kalandfilmet. A feladat nem volt túl problémás: kellett hozzá három kocsi, egy-két közepes színész, néhány statiszta, pár kamera, egy forgatási engedély az útkezelőtől a californiai Acton város környékén. Meg persze Matheson, aki elkészítette a forgatókönyvet. Kész is lett az egész 13 nap alatt, Spielberg utólag már csodálkozott, hogy tudta ezt ennyi idő alatt összehozni, bevallotta, hogy ez ma már nem jönne össze neki, de akkor fiatal volt, indulatos, és mindenáron bizonyítani akart.  

A készterméket az USÁ-ban pont annyira értékelték, amennyit vállalt: a tévé leadta, de a mozik nem mutatták be, ugyanakkor Spielberget már másnap elhalmozták rendezői ajánlatokkal. Az Universal gyorsan kapcsolt: kibővítette az eredetileg 74 perces anyagot, mivel el kellett valahogy érni a másfél órás időtartamot a moziforgalmazáshoz, ilyen pótjelenet lett a vasúti sorompónál történt találkozás is. Aztán áthozta a kibővített anyagot Európába, ahol már a filmszínházak is játszották. Spielberg a film terjesztése ürügyén bejárta egész Európát – először volt ezen a földrészen - , mi több, az a megtiszteltetés is érte, hogy magával Fellinivel találkozott, közös képet is készítettek róluk, s az olasz filmzseni természetesen sokra értékelte Spielberg kezdő filmgyakorlatát. A rendező ezen felbuzdulva beküldte a filmet az 1973-as Taorminai Nemzetközi Filmfesztiválra (Szicília), de ott háttérbe szorult egy bizonyos Bacsó Péter nevű magyar rendezővel szemben, aki elhappolta előle a fődíjat a Forró vizet a kopaszra! c. kis szatírájával.

A filmről azóta sem lehet állítani, hogy karriert futott volna be. Nem futott be, mert senki sem futtatta: egyszerűen a kezdetektől kezdve jelen van mindenütt, ahol a filmmel foglalkoznak. Mindenki látta, mindenki mindent tud róla. Alapmű. Annyira, hogy középiskolás kezdők ezek köszörülik a billentyűzetüket ilyen alapvetéssel: a „kiismerhetetlentől fél legjobban az ember”, az intellektuálisabb nézők pedig még Franz Kafkát is belekeverik a dologba. Ebben főleg Európa a ludas, ott ugyanis sokkal több mindent láttak bele az alkotásba, mint amit Spielberg valamikor is bele akart helyezni. A filmet már annyiszor és olyan részletességgel értelmezték, amelyet az – legyünk őszinték – nem érdemel meg, már csak azért sem, mert Spielbergnek nem volt célja semmiféle filozófiai alkotást létrehozni belőle.

Ha primer módon nézzük a filmet, akkor csak ennyiről van szó: David Mann (Dennis Weaver) üzleti tárgyalásra igyekszik otthonról a Nagy Californiai Mellékúton a Plymouth Valiantjával, amikor megelőz egy ócska, barna, rozsdás üzemanyagszállítót. (Ezt onnan tudjuk, hogy az oldalára van írva: „flammable”, azaz „gyúlékony”.) Az azonban visszavág és lehagyja őt. Innentől kezdve Mann egyre-másra szembesül azzal, hogy a negyventonnás gépszörny (egy 1955-ös Peterbilt 281) gazdája nemcsak a gázpedált taposná munkaügyileg, hanem őt is el, passzióból. Tízpercenként kell megküzdenie a háta mögött feltüremkedő aszfaltszaggató monstrummal, de végül Mann győz, a besti a sziklák közé zuhan, Mann pedig a lemenő nap tüzében dobálgatja a kavicsokat áldozata holttestére, amely a roncsok között merevedik meg égetten a napon. Bár a holttestet természetesen nem látjuk. Ebből, és abból, hogy a lezuhanó járgány vezetőülésének az ajtaja nyitva van a zuhanás közben, egyesek azt a következtetést vonták le, hogy minden bizonnyal lesz a filmnek folytatása is, amelyet Spielberg szerencsére mellőzött.

És most tessék megnézni ezt az arcot: ő volt a kamionsofőr. Valódi nevén Carey Loftin, a világ legjelentéktelenebb színésze, akinek a neve paradox módon egy olyan „alakítás” által nyerte el nemzedékek emlékezetét, amelyben semmit sem láttunk belőle, csak kétszer a karját, egyszer pedig a kígyóbőr csizmáját. Ráadásul a vesztes hőst játszotta, akit még utálunk is.

Matheson a film végén eredetileg robbantani is akart, de Spielberg inkább megmaradt a roncsok elcsendesedő bemutatásánál. Robbanást láttunk már eleget, de a pusztítás ilyen szép végzetét ritkán. A teherkocsi haláltusáját Spielberg Godzilla halálához hasonlította, a hangaláfestés is egy hatalmas, haldokló állat hangjait idézi. A rendező annak érdekében, hogy a film ne legyen valamiféle „könnyű szórakozás”, azt az utasítást adta Billy Goldenbergnek, a zeneszerzőnek, hogy maradjon meg a maximum finoman dallamosított zörejeknél. A munka tökéletes volt, bár ezért nem is lehet a film hanghatásait „zenének” nevezni. A végén a gépszörny halálüvöltését A fekete lagúna szörnye (Creature from the Black Lagoon - 1954) c. filmből vették át.

Nagyszerű munkát végzett Jack A. Martha operatőr is, bár nem volt nehéz dolga: a száguldó kocsik látványa az olcsó, de mindenkor halálbiztos telitalálatok közé tartozik, amelyeknél ráadásul még csalt is, a fényképezésével ügyesen gyorsította fel a különben nem túl nagy sebességet. (A kamiont tényleg Loftin, a kocsit meg tényleg Weaver vezette, kaszkadőrre nem volt szükség. Weaver egyébként valóban szenvedett az autóban, ugyanis nemcsak meleg volt, de vezetni sem szeretett, ehhez képest itt országúti mutatványokat kellett produkálnia a kocsival.)

És most kezdődjenek az értelmezési kísérletek. Mann nem látja a kamionost, de az autója megjelenése után nem lehet róla nem feltételezni a legrosszabbakat. Ezt a leharcolt Peterbiltet Spielberg azért választotta ki, mert egy nem áramvonalas típust akart, amelynek elölnézetben „emberarca” van; ugyanakkor a leselejtezés állapotáig szakadttá kellett tenni a külsejét, hogy arról következtessünk a vezetője jellemére. (Sikerült.) A hűtőrácsán mindenféle rendszámok lógnak, vélhetőleg a korábbi áldozatoké, s van egy pillanat, amikor Mann kétségbeesetten kiált fel, miközben felfelé kapaszkodik a hegyoldalon, mögötte a még mindig konokul feltüremlő szörnnyel: de hát miféle üzemanyaga van ennek? Ez a mondat azért fontos, mert utal arra, hogy nem pusztán a gép az, ami titokzatos erőt jelent, hanem még az is ilyen, ami hajtja – mintha az egész nem e világból lenne. Az üzemanyag egyébként bárhol beszerezhető, az olvasó is könnyen hozzájuthat, az áremelkedések sem sújtják. A neve: Gyűlölet.

Spielbert alapvetően azért nem mutatta be a trailer sofőrjét, mert a feszültséget akarta sűríteni. Ha ugyanis látjuk az arcát, akkor Mann is, mi is kénytelenek lennénk hozzá emberként idomulni, ahhoz meg előbb-utóbb verbális, vagy legalábbis mimikai kommunikációnak kellene társulnia. Az meg agyoncsapta volna a film Mannra összpontosító feszültségét. Egyszerű dramaturgiai fogásról volt tehát szó, semmi másról.

Ez a szakadtan száguldó, füstokádó borzadály a szellemsofőrrel lenne tehát a sors ama kiismerhetetlensége, amely bármelyikünk biztonságosnak vélt életét romba dönti: erről lamentál magában Mann első állomásán, Chuck kávézójának mosdójában, dramaturgiailag egyébként fölöslegesen, hiszen erre azonnal mindenki rájött. Sok értelmezési kísérlet ezt így gombolyítja tovább: itt a modern ember életérzéséről van szó, aki már mindentől retteg, főleg magától az elvont félelemtől. Mások párhuzamot vonnak a film és Stephen King korai művei között, mivel ez utóbbinál is gyakran gépek támadnak az emberekre, vagyis a világ eszközállománya kezdi maga alá gyűrni az embert – mint ahogy a valóságban is.

De ez csak módjával igaz, mivel itt a fenyegetés nem „bemagyarázott”, hanem valós, a kamion nem önálló életet él, hanem egy ember mozgatja őt. (Hiszen látjuk a karját is.) A kamionos képtelen elviselni Mann „sikerét”, aki lehagyta őt. Erről állítólag bárki meggyőződhet egy autópályán, amikor egy „nagykocsi” tulajdonosa sértésnek veszi, ha egy ócska kasztni elporzik mellette. Ennek alapján a film lehet akár a kényszeres hímvetélkedés manifesztációja is. (Bár a szerző élettapasztalata mást mutat.) 

De ez a félremagyarázási kísérlet nem megfelelő, mert ez a mű nem olyan, mint A per, ahol azt sem tudjuk, mi a vád, ki nevezte ki a bírót, és miért kellene védekezni előtte. Itt van „bűn”: a leelőzés, van „jog” – a megsértett becsület akarnoksága - , és van „büntetés” is, a gyilkossági kísérletek. Az, hogy a kihívó fél egy hétköznapi előzés miatt kapja fel ilyen mértékben vizet, abszurd; de azt mondani rá, hogy ilyen nincs, életidegenségre vall.

Mann pedig nem egy életidegen személy, mint ahogy a szituáció sem az. Mannt az teszi különlegessé, hogy a kezdet kezdetétől esélye sincs a bevált módszerekbe kapaszkodnia, mivel a névtelen vésszel szemben akkor sem tudna mellé állni senki, ha akarna, hiszen lehet, hogy egy paranoid agyrém ellen kellene fellépniük. Nem várhat tehát Mann segítséget sehonnan: Chuck éttermében a vádaskodásával vásári bohócot csinál magából, a rendőrségnek hiába szól, s hasztalanul kér az út szélén segítséget. A feleségét fel sem hívja. Mann küzd az ismeretlenséggel, ami elég kevés embernek adatik meg nap mint nap, s teszi ezt bezárva egy autó konzervdobozába, fullasztó hőségben, izzadtan, amellyel éles ellentétben áll a köré fényképezett világ szétterülő végtelensége.

Beszélő név ez: a Mann – férfi – a teremtés első emberi egyede, tehát maga az emberiség. A David esetén meg gondoljunk Góliátra. Mannt a legtöbb filmkritika úgy írja le, mint szabványpolgárt s valóban az: jelentéktelen, a pénz sem veti fel, otthon sem ő viseli a csizmát. A feleségének telefonálva imponálni akar önmagának, a lábát az asztalra teszi, közben azon retteg, hogy a főnöke mit szólna a fizetésemelési ötletéhez? Ráadásul hiába igyekszik hősi pózba helyezkedni, neje hidegen letolja őt, így Mann keserűen magára marad. Dennis Weavert, ezt a harmadosztályú színészt egyébként Spielberg A gonosz érintése c. filmben fedezte fel és élete legnagyobb öröme volt, amikor az ráállt, hogy szerepeljen nála. Nagyobb filmszerepet sosem kapott… Weaverrel kapcsolatban egyébként sokszor előkerült a vélekedés, hogy ez az ember tényleg ennyire jelentéktelen volt? Nos, jelentéktelen volt, mint ember, de tehetségtelennek éppenséggel nem lehetne nevezni, mert ilyen rémült, hisztériás, depressziós arcokat nem tud akárki vágni… Megjelenésének szánalmasságába a szűk nadrág, a fekete nyakkendő és rózsaszínű napszemüveg is tetemesen belejátszott, ez utóbbi különösen idétlenné tette Weaver megjelenését.

De gyenge lenne ő?

Az általános értelmezések szerinte mi az, hogy! Erre szokták felhozni az a jelenetet, amikor egy porútra térve lehagyja a kamiont, ami után kaján nevetés fut szét az arcán, miközben gyerekesen tombol az örömtől. A kiskocsi, amint beint a nagykocsinak – hát nem szánalmas? A vezetője mindenütt egy senki, de most, amikor azt hiszi, hogy csak úgy elszáguldhat, következmények nélkül, milyen bátor! 

Mann jellemét tekintve azonban egy fontos tényt mindenki elfeled: azt, hogy Mannal bármi is történik, nem tér le az útról. Megannyi lehetősége lenne, hogy elmeneküljön, feladja ezt az egészet, de ő megy előre tovább, és ha elé kerül a Peterbilt, akkor szorongva bár, de megküzd vele. Az igaz, hogy közben hisztériásan keresi az elmenekülési lehetőségeket, de az egy pillanatig sem jut eszébe, hogy letérjen egy másik útra, visszaforduljon, vagy lemondja az egészet. Nem, ő megy, mert neki dolga van. Minden látszat ellenére is van olyan kemény legény, mint a kamionos, és ha közben időnként úgy viselkedik, mint egy „ember”, hát akkor úgy – ez a kitartásának értékéből mit sem von le. Ezért is lett a film címe Párbaj, és nem Menekülés, vagy A közút terrorjában. Mert volt kihívó és egy kihívott, aki a szükségszerűség szorításában elfogadta a feltételeket.

Aztán a végén Mann a kocsiját és aktatáskáját, vagyis éppen az üldözőjéhez képest „férfiatlan” munkakellékeit fordítja a kamion ellen. Ezzel számol le a korábbi énjével, és ezért nem fut a rendőrséghez, hogy bejelentse a „győzelmét”, ezért ül csak rezignáltan a hegytetőn… Megtapasztalta azt, milyen diadalt aratni, végre átélhette a Győzelmet. Ami mindannyiunknak kijárna, hogy legalább néha emelt arccal nézhessünk a tükörbe. Neki ez – nem egészen önszántából – sikerült.

Most már nem fontos a számára az út. Találkozott valamivel, ami bemutatta neki, hogy az út tele lehet ugyan értelmetlen veszéllyel, de az utat, azt nem hagyjuk el. Azt nem szabad. Az út végén várnak ránk, és mi is várunk önmagunkra.