Amikor a forgatókönyv Peckinpah kezébe került, az már olyan mértékig volt alkoholista és drogfüggő, hogy csoda volt egyáltalán a stáb összetoborzása is – különben is egy kiállhatatlan személyiség volt, kóbor kutyaként bánt a környezetével, de ami annál sértőbb volt: a producerekkel is. Pedig a színészgárda nem akárkikből állt: Burt Lancaster, Dennis Hopper, John Hurt, és az újonnan felfedezett csillag, Rutger Hauer is kötélnek állt. Hiába, „véres Samnek” azért még hanyatlóban is volt vonzereje. A filmnek viszont nem. Az lebőgött.

A történet egy ágyjelenettel kezdődik, amelyben egy CIA-ügynök, Laurence Fassett (John Hurt) van együtt a feleségével. Ahogy kimegy a képből mosakodni, két alak tör rá a nőre és megölik őt. Vált a kép: kiderül, hogy ez csak „ipari kamera” felvétele volt, amelyet most, az esemény megtörténte után egy évvel a CIA vezetője, Maxwell Danforth (Burt Lancaster) néz az egyik munkatárásával. Habár sosem derül ki, hogy miért és mi ellen, de azt tudatosítja bennünk ez a jelenet, hogy Danforthnak köze volt a nő halálához, a filmet pedig azért nézi, mert Fassett nagy meglepetéssel jelentkezik nála: addig kereste a felesége gyilkosait, amíg bele nem botlott az OMEGÁ-ba, egy titkos szovjet kémtriászba, amelynek három tagja van: Bernard Osterman (Craig T. Nelson), a karatézó és meditáló televíziós producer, Richard Tremayne (Dennis Hopper), az aggodalmaskodó plasztikai sebész és Joseph Cordone (Chris Sarandon), a zavaros tőzsdeügyletekben úszógyakorlatokat végző alkusz. Mindhárman barátai John Tannernek (Rutger Hauer), az egomán tévéműsor-vezetőnek, aki különös lelkesedéssel veti rá magát a bel- és külbiztonsági ügyekre. Ő viszont nem kém – magyarázza Fassett - , viszont időnként összejön a nagy csapat, amelyet ők csak Osterman-hétvégéknek neveznek. Ha sikerül beszervezni Tannert, akkor meg lehetne tudni, hogy melyikük a gyenge láncszem, kit lehetne kettős ügynöknek beszervezni.

A rókamosolyú Fassett és az új kihívástól fellelkesült Danforth azonnal beugratja Tannert, aki aláírja a beszervezési nyilatkozatot. Mivel az ő házában lesz a hétvége, Fassett mindent bekameráztat, mindenhová tévékészülékeket helyez, mindenütt ott van, mindent lát és hall, aggodalomra semmi ok. Pedig van. Ebben nagy segítséget nyújt Tannernek az, hogy a feleségét, Alit (Meg Foster) és a fiát ki akarta menekíteni az egészből, de a repülőtérre vezető el akarták rabolni azokat. A nem túl látványos, mondhatni: gyerekes színvonalú, lassításokkal agyonnyomorított üldözési jelenet végén maga Fassett jelenik meg helikopteren egy kültelki szeméttelep fölött, aki – miután az egysége agyonlőtte a szovjet kémet - , Tannert és családját visszaviszi a házba.

A kollektív pánik azonban már az első nap a tetőfokára hág, ugyanis a barátok már a belépésük előtt megsejtik, hogy mit akar Tanner, ő meg azt, hogy ezek mindent tudnak róla. A második nap estéje totális mészárlásba fullad, amelyben meghal Tremayne és Cordone, meg a feleségeik, ugyanis menekülés közben Fassett felrobbantja őket egy autóban, majd a két túlélőt, azaz Tannert és Ostermant is likvidálni akarja, ebben csak az gátolja meg, hogy Ali (Meg Foster) meg az ő embereit gyilkolja le egy számszeríjjal.

Eddig a pillanatig a történet nemcsak hogy követhető volt, de még élvezetes is. Ha eltekintünk attól, hogy az akciójelenetek másból sem álltak, mint lassításokból, amelyek által elvesztették az eredendő mozgalmasságuk szépségeit, még mindig azt kell mondanunk, hogy profi munkával állunk szemben. Fassett szerepében John Hurt a szemünk láttára alakul át – szinte észrevehetetlenül - egy megviselt, fáradt köztisztviselőből előbb egy mosolygó, mindent tudó bennfenntessé, majd lassanként egy cinikus kisistenné, egy ruhatári Napóleonná, aki sűrű gyűlölettel a lelkében diszponál mások sorsa fölött, s végül kitör rajta a kegyetlenkedési hajlam. Pusztán e jellemformálás miatt érdemes megnézni a filmet; másért tényleg nem.

Peckinpah amúgy is ötletesen bánt a kamerával, a hétvégi házat – amely Robert Taylor amerikai színész, a Waterloo Bridge rég elhunyt sztárjának lakhelye volt Los Angeles mellett a Mandewille Canyonban – tökéletes, ködös esti felvételekkel burkolta be, amelyekhez ha hozzáadjuk Fassett fellépését, meg a férfitagokon lassan eluralkodó hisztériát, s az értetlenkedő nőket – még Tanner felesége sem ért sokat az egészből - , akkor igen erős atmoszférikus hatást kapunk.

A baj azonban abban a pillanatban kezdődik el, amikor Fassett bejátszik egy filmet a tévében a svájci bankvilágról, majd annak végén megjelenik egy Omega-jel, amitől mindenki ideges lesz – eszerint tehát az OMEGA létezik! A film további részében viszont kiderül, hogy nem… Aztán Tanner fia egy kutyafejes ketchup-dobozt talál a hűtőben, s Tanner azt hiszi, hogy a kutyája fejét vágta le valaki, kiadja az utasítást: mindenki takarodjon reggel a házból. De hogy kerül oda a kutyafej? Ki vette meg? Miért épp a házigazda kutyájára hasonlít? És ki az az elmebeteg kereskedő, aki ilyen külalakkal akar eladni paradicsomszószt? Nem derül ki. A logikátlanság innentől veszi a kezdetét, amely aztán teljesen elemire szórja szét a filmet.

Itt azért meg kell állnunk. A gyötrelmes zűrzavarba bukó sztorit már a tesztvetítésen sem tolerálta a közönség, a véleménye lesújtó volt. Jó tudni, hogy a film Robert Ludlum, a híres író egyik korai opusából keletkezett (1972), amelynek a filmjogait megvette Larry Jones producer.  Hozzá kopogtatott be a film két gazdája, Peter S. Davis és William N. Panzer, akik korábban már leforgattak egy CIA-dokumentumfilmet Az Alfától az Omegáig címmel (Alpha to Omega). Ők ketten rögtön megvették a filmjogokat, mivel ettől remélték, hogy sikerül a B-filmek világából az A-filmek közé jutni. A terjengős és bonyolult sztorit azonban szimplifikálni kellett, ezért először is felfogadták azt az Ian Masters-t, a BBC mindenesét, akiről az a hír járta, hogy jó kapcsolatokat ápol a titkosszolgálattal, benne van az összeesküvési elméletek gyakorlati megvalósításában, majd a dialógusokat és a jellemek kibontását rábízták Alan Sharpra, a skót íróra, aki ugyan addig nem sokat tett le az asztalra, de erre a munkára jó volt, viszont a végeredményt utálta. Sajnos, Peckinpah is, ezért maga látott neki, hogy átírja azt, bemutatott néhány oldalt a kész anyagból, amelynek hatására a két producer azonnal hatállyal letiltotta őt arról, hogy további stílusgyakorlatokat végezzen a művön. A kész anyag tehát úgy indult neki a forgatásnak, hogy senki sem szerette, maga Ludlum sem, de hát neki már ehhez sok köze nem volt.  

A történet a kutyafejes doboztól kezdve lépésről lépésre a teljes abnormalitás jeleit kezdi mutatni. Fassett kiadja az utasítást, hogy mindenkit öljenek meg. Mi haszna neki ebből az egészből? Miért kellene megölni Tannert, pláne, ha Fassett elrabolja a családját és arra kényszeríti őt, hogy csináljon egy műsort, amelyben keresztre feszítheti – az ő közreműködésével – Danforth-ot? És egyáltalán: mire volt a jó a trió két tagjának a legyilkolása, amikor kiderül, hogy ezek nem is voltak szovjet kémek, csak adócsalók, az ún. szovjet kém pedig nem is volt az? A film vége nem adott semmi választ ezekre, sőt, még zavarosabbá tette az egészet. Tanner megrendezi a műsort, de konzervanyagot vett fel a megjelenéséről, viszont Danforth azt hiszi, hogy élőben szerepel, mint ahogy Fassett is, akit hirtelen a búvóhelyén meglátogat Tanner, és lelövi őt, majd átölelheti a családját. Már csak azt lenne jó megtudni, hogy Tanner honnan tudta, hogy hol van Fassett, és ha tudta, miért megy felé a CIA helikopterével és miért öltözik fekete kommandósruhába. A film vége meg aztán már a teljese ízléstelenségbe fullad: Fassett még a kutyát is elrabolta (!), bekötötte a száját (!), majd Tanner monologizál egy sort arról, hogy a tévé mennyire manipulálja a nézőket, de azok csak azért sem kelnek fel a fotelből. Ez bántóan fölösleges volt a végére, bár az értelmetlen történetet végső soron csak egy ilyen katyvasszal lehetett a maga színvonalán lezárni.