Nem tudjuk, hogy Peckinpah, a rendező olvasott-e Heinrich Böllt, de ha nem, akkor akaratán kívül megcsinálta az Egy szolgálati út vége parafrázisát. Ebben a német hadsereg egyik katonája megunja, hogy a benzinfogyasztás fenntartása érdekében rohangáljon egy kocsival fel- és alá, és végül az egész hóbelebancot felgyújtja. Ravasz ügyvédje azonban egy művészettörténésszel karöltve bemagyarázza a bíróságnak, hogy ez nem volt más, mint performance, vagyis tettművészeti esemény, még ha kissé (köz)költséges is, amellyel a főszereplő tiltakozni akart úgy általában valami ellen. A megtagadott „valamit” meg mindenki értse úgy, ahogy akarja…

Feltételezésünkben egyébként nyugodtan kételkedhetünk, mert Sam a film forgatása alatt nem a szereplőgárdával és a stábbal, hanem Mr. Alkohollal és Dr. Droggal viaskodott a lakókocsijában, a kollektív emlékezet szerint zavaros szembogara előtt csak bizonytalan foszlányokban álltak össze az események, megoldotta ezt inkább James Coburn, aki segédrendezőként járt el helyette (és nélküle) a munka tetemes részében.

Ránézésre a rendező (akárki is legyen az) tényleg nem akart sokat kihozni a Bill L. Norton által összefikcionált eseményekből (amelynek sületlen dialógusaiba Peckinpah igyekezett lelket verni a színészei spontaneitásra bíztatásával, de rosszakkal kezdett, és Norton sem engedett); erre rá is tesz a film plakátja, amely szerint itt valami szerelem lesz, romantikus robogással körítve. Gumikacsa (Kris Kristofferson), az ápolt szakállú, acélkék szemű „szelíd kamionosra” rámozdul a gyorshajtók réme, régi ellensége, az öreg, kövér, korrupt Lyle Wallace sheriff (Ernest Borgnine), aki elől ő és verekedő hajlamú haverjai inkább menekülőre fogják a dolgot Arizonában, majd csatlakoznak hozzájuk a radarpisztolyok vegzálásától megmorcosodott sorstársaik is… Gumikacsa fellengzősen az életét, valójában csak az iparengedélyét menti, bár elég megkérdőjelezhető, hogy akár egy percig is eszébe jutott-e, hogy sikerülni fog-e neki megúszni ezt az egészet, nem-e inkább az útszélén felszedett, bugyitlan Mellissa (Ali MacGraw) előtt akart tetszelegni a magántragédiájával. A többieknek viszont jó hecc az egész, akárcsak a sajtónak és az új-mexikói kormányzónak (Seymour Cassel), aki igyekszik politikailag rátelepedni az egész felszabadult vándorcirkuszra. Kibontakozásában leginkább az gátolja meg, hogy fogalma sincs, mit kezdjen velük, továbbá rühelli az egészet, őt meg a kamionosok, akik meg vele nem tudnak mit kezdeni.

Meg önmagukkal sem. A konvoj vonul, mint a költőző madarak, előbb Új- , majd a „régi” Mexikóba, de leginkább csak Gumikacsa után, aki a tizennyolckerekűje mellett őt ostromló száguldó riporternek ezt a nagyívű választ adja a társaság küldetéséről: „A konvoj célja az, hogy mozgásban maradjon” - vagyis az eszközt teszi a céllá, ami a cél teljes hiányát jelenti. Mellesleg Gumikacsáról az is kiderül egyik elszólásából, hogy nem igazán tudja, hogyan működik a kocsija motorja, ő vezetni szeret, nem szerelni…

Na, de a mondat volt az, ami miatt ez a film sikert aratott Európa elvontabb köreiben. Az USÁ-ban kevésbé, ott az ilyen fakabát-heccelő fércdarabokat olyan szériatermelésben nyomták le a gyártósorról, hogy senki nem látott abban semmi különöset, hogy a főhős megint egy tökös gyerek, ellensége, a rendőr evidensen ronda, hülye és gonosz, a cimborák harsányak és lazák, mint a Riga-lánc, majd a címszereplő reggel átható tekintettel és néhány nehézsúlyú haverjával kiszabadítja a „kaminosok poklává” felszentelt útmenti rendőrőrsből a fekete cimboráját, Spider Mike-ot (Franklin Ayaje) – mellesleg egy egész tanyaközpont szétzúzása árán. (A fekete színészeket maga Peckinpah erőltette be a filmbe, hogy a szó szoros értelemben „színesítse” azt.) De hát ezért ment a nép a moziba… A film behozta az árát, 12.000.000 dollárba került (a tervezett költségvetés kétszeresébe), viszont 46.000.000 dollárt hozott, Peckinpah nagy kasszasikere lett, de aztán a bemutató után a filmet az USÁ-ban gyorsan elfeledték, ma sem egy kultuszalkotás odaát.

Merthogy a film vége sem lett „jó”, hiszen Gumikacsa kamionja ugyancsak tragikus véget ér. Amit meg láttak a filmben, a tulajdonképpeni főcímtémát, az viszont a gyermeteg mesevonal mellett fájóan realista volt. A „sokan vagyunk és bénák vagyunk” életérzése akkor tudatosodik mindenkiben, amikor végül a hatalmas, erős, rendíthetetlen, nyelvszaggató nevekkel bíró acélkompánia helyettes vezéregyede, a Csókmasina névre önátkeresztelt fuvaros (Burt Young) a lökhárítójával megbillent egy fagyiskocsit, amely miatt aztán az egész vonulás felhördülve leáll, ő meg a kölyökarcú rendőrgyerek előtt a kezébe temeti az arcát: fuccs a jogosítványnak!

Ez volt az, amitől az amerikai közönség végül hanyagolta a filmet, mert annak hősök kellettek, és nem volt ínyére, hogy a nemzeti mitológia slusszkulcsos fenegyerekeit ilyen szédült, felelőtlen futóbohócokká fokozza le a dramaturgia. Inkább nézték a Hazárd Megye lordjait, meg a Smokey és a Bandita c. bolondságokat, nem ezt az elkeserítő performancet, amelyben Peckinpah képen röhögött mindenkit, aki még hitt a „szabad Amerikában”, meg abban, hogy a kollektív önmozgás értelmet adhat bárki létének is. Mellesleg a véleményét a film forgatási ideje is igazolta: 11 nap alatt készült el, világrekord.

Magyarországon a film ellenben nagyon megmaradt az emberek fejében, mert itt volt elnyomás elég, tehát nem ezt vette észre a közönség, hanem az érem másik oldalát. A road movie, mint műfaj ritka exportcikk volt a tengerentúlról, ezt az ártalmatlan alkotást hazánkban is leadták annak idején. A kritika lenézte, de a közönségnek mégis sugárzott egy gyermeki álomvilágot a végtelenség életeszményéről, amelynek filmbeli kiélése semmiben sem különbözött egy EDDA-koncert tombolásában megnyilvánuló világmegváltási kísérletektől, amely aztán az esti piálásban értek véget.

De vissza a végtermékre. A színészi alakításokról szó se essék, kivéve Borgninét, aki ugyan bizonyította, hogy egykor megérdemelten kapott Oscart, de most hiába erőlködik, a lelketlenséget – amelyet a film ráragasztott volna - képtelen volt hozni, inkább egy lyukas fogsorú hangoskodó félidióta marad, bár kétségkívül eredetibb, mint bárki más körülötte. Kristofferson meg csak elbűvölően mosolyog, időnként csúnyán néz, de hát ő sosem volt nagy színész, csak férfias jelenség, persze már akinek.

Tanítanivaló a film fényképezése, két szempontból is. Egyrészt zseniálisak benne a tájképek, a bevezető képsorok költőiségét tanítani kellene, de nagyon hatásos a poros mellékúton a „kamionok keringője” is, amelyben Chip Davis klasszikusokat idéző zenéjével kész költeményt alkotnak Harry Stradling áttűnő képkockái; de szintén nagyon szép az a rész is, ahol a kamionok újra táncra kelnek az országúton, ám immár egymás mögött. Ugyanakkor bántó dolog, hogy az akciójeleneteket mind lassítva látjuk, ami nem tett jót a film dinamikájának, viszont a fentieket is figyelembe véve egyre inkább érzékeljük, hogy a lelassított mozgás ezt a látszatra vidám, valójában szomorkás tanmesét akaratlanul bár, de épp olyan spekulatívvá tette, mint amilyen a konvoj maga volt, meg lett.

Amikor a végén Borgnine fuldoklik a kacagástól, mert Gumikacsa túljárt a kormányzó és az ő eszén, nemcsak egy politikai magánszám csődjét gúnyolja ki a hézagos fogsorai mögött, hanem az egész konvojt is, amely megint megy, de nem érdemes utána eredni, ez csak egy performance már megint, fusson csak Gumikacsa a kis macával, ha ez kell neki, de hogy hová és minek, ki tudja?

Hát nem mindegy? Kit érdekel?