Mi is az a Vaskereszt?

Egy időtálló német kitüntetés, amely azonban ma már nincs forgalomban. III. Frigyes Vilmos porosz király alapította 1813. március 10-én két osztályban, egy nagykereszttel. Addig nem sok sansza volt ilyet kreálni, tekintettel arra, hogy Napóleon 1806-ban ráfujt Poroszországra és Poroszország megszűnt létezni… I. Vilmos porosz király 1870. július 19-én megújította, még jókor, a francia-porosz háború kezdete előtt, volt is kinek kiosztogatni, mivel megnyerte azt. Nagy keletje volt az I. Világháborúban, majd 1945-ig ez volt a legnagyobb presztízsű német katonai kitüntetés: ugyanis csak azok kaphatták meg, akik német vagy németekkel szövetséges hadseregek soraiban szolgáltak, és valóban az életüket kockáztatták harci cselekmények közben. 1939-től ráadásul horogkereszttel dúsítva, mert ezt Hitler belekomponálta a közepébe a kitüntetés örök szégyenére, amelyet emiatt aztán ki is ebrudaltak a német katonai ordók közül.

Hol terem a Vaskereszt?

A csatamezőn. Másutt nem…

Nos, ezért a Vaskeresztért indul ki a szovjet frontra a katonanemesi család leszármazottja, a különben szláv eredetű Kranski százados (Maximillian Shell), akinek a becsületkódex adta parancsba, hogy ha kell, ha nem, szerezze meg a Vaskeresztet, hogy nyugodtan tudjon nézni az emberek szemébe. Ő azonban nem akar, mert bár nagy a szája és látszólag vérnáci, valójában nem töri magát össze azért, hogy az első vonalban megsebesüljön. Viszont élő példának ott van előtte a harcedzett, kedvetlen és szabadszájú Steiner őrmester (James Coburn), akinek már van ilyenje. Kranski belehajszolja az embereit egy dugába dőlt offenzívába, amelyből Steiner és csapata jön ki a legrosszabbul, mert az ellenség hátába kerülnek. Habár a csapat létszáma az összecsapások alatt alaposan lefogy, amelyben még a megerőszakolandó szovjet katonanők is segítenek, végül csak ott vannak ismét a sajátjaik frontvonala előtt – ellenséges egyenruhában. Kranski tudja, hogy kik ők, de le akarja mészároltatni őket – hiszen amennyiben Steiner kinyitja a száját, már ugrott is a Vaskereszt… Steiner azonban a legnagyobb rémületére mégis ott áll előtte, s megmutatja neki, hol terem a kitüntetés. Hát nem a bunkerben…

Lendületes, látványos, izgalmas film ez, amely túlnőtt a maga egyszerű céljain, hogy ti. bemutassa egy német egység kálváriáját. Először is: addig nem volt film, amely a németek oldaláról ábrázolta volna a nácik háborúját. Sem keleten, sem nyugaton, sem németföldön. Ehhez képest ez a film brit-német-jugoszláv hármasság alatt készült el, miközben a rendező és a főszereplő is amerikai volt. A jugoszlávok különösen érdekesek voltak ebben a konstellációban, mert ők voltak a világháború egyik legnagyobb elszenvedői, s egyben a legnagyobb fegyvertényeket végrehajtó nemzet, hiszen Tito partizánja annyi német hadosztályt kötöttek le a bosnyák hegyekben, hogy épp csak ennyi hiányzott Sztálingrád bevételéhez… De hát a német Vaskereszt után a német márkának is nagyon jó hírneve volt, jól jött nekik, volt üzleti érzékük, na. Azt meg tudták, hogy egy film még nem teszi „élvezhetőbbé” a németek rémtetteit.

Peckinpah ilyet el sem akart érni. Nem faragott hősöket, a németek között is van mindenféle alak: a homoszexualitást éppen úgy bemutatta (vagy inkább sejtette), mint azt, hogy a katona elemi rendszabálya az ellenséges nők megerőszakolása, akiknél viszont a legkevésbé sem róható fel, hogy leharapják a farkát… Vannak itt gyávák, szelídek, hősök és összeroppantak, hazavágyók és hadimegszállottak, szóval mindenki, aki egy fegyveres kényszerfalkában részt vehet. Nem tudjuk őket szeretni – mert mit szeressünk rajtuk? - , az egyesek halála sem tölt el nagy részvéttel, de arra jó volt a film, hogy olyat lássanak a nézők, amit addig még nem: a Nyugaton a helyzet változatlan második, kissé kalandosabbra vett változatát, amelyben az átlagos német katona próbál megküzdeni a gyengeségével, az ellenséggel, meg a saját bajtársaival, akik néha rosszabbak, mint a Vörös Hadsereg.  

Nem is vette ezt be az amerikai gyomor, a német és az európai annál inkább. Keleten persze nem játszották le – a „királyi” magyar tévé is csak a rendszerváltás idején tűzte egyszer műsorra - , s ma már úgy tekintenek a filmre, mint egy nagy, háborúellenes attrakcióra. De azért ez így nem igaz. Sam Peckinpah, a rendező csak köznapi emberi jellemeket akart bemutatni egy kényszerű kalandtúrán keresztül, semmi többet, s ha néha el is mélázott a melankolikus hangulatban, vagy fel is mutatott néhány közérthető konfliktust a hadseregen belül, rögtön kiragadta onnan őt – és a nézőt is - a történet lendületessége. Éppen ennek a volt köszönhető, hogy a film nem alacsonyodott le az érzelgősség, vagy a moralizálás szintjére, nem akarta tisztára mosdatni a német katonát, de összekoszolni sem a jellemét azokkal a klisékkel, amelyeket az amerikai és szovjet filmipar startvonalként kezelt már évtizedek óta, viszont éppen ebből következett az is, hogy inkább kaland van itt, de ideológia nincs; megértés van, részvét kevésbé; szempontok vannak, moralizálás mellőzve. Mint ahogy a köznapi életben is az aluljárókban. Kicsit több ez a film, mint egy átlagos háborús film, de sokkal nem. Ahhoz, hogy odacsapjon, Peckinpah most óvatos maradt… Ennek ellenére  Kubrick imádta a filmet – nyilván, mert távolságtartó maradt a hőseihez - , Orson Welles szerint pedig a legjobb film, amely a közkatonákról szólt.

Na, ebben azért vitázhatunk. A Nyugaton a helyzet változatlan, vagy a Ballada a katonáról mégis több ennél. Talán, mert azokban megjelenik valami, ami itt nem. Mondjuk, talán a hősök iránti igazi szeretet.