A film teljes csőd volt, nemcsak anyagilag: ma is megosztja a kritikusokat: egyesek csak egy olcsó eszközökkel dolgozó jellemdrámával dúsított akciófilmet látnak benne, mások Peckinpah legszemélyesebb hitvallását. A fogadtatására jellemző, hogy egy könyv – A világ legrosszabb ötven filmje (Henry Medved – Randy Dreyfuss: The Fifty Worst Films of All Time (And How They Got That Way. - 1978, Warner Books.) magában foglalta ezt az alkotást is.

Ugyanakkor Peckinpah erre az alkotására volt a legbüszkébb, sokszor citálta, hogy ez valójában egy western, hiszen a szereplők, a helyszínek, a motivációk és az akciójelenetek valóban könnyen kicserélhetőek lennének a száz évvel ezelőtti attribútumokra. Ezt jelezte – persze csak a beavatottaknak érzékelhetően – a Gig Young által alakított Fred C. Dobbs karaktere, mivel ilyen néven Humprey Bogart szerepelt John Huston: A Sierre Madre kincse c. filmjében, ami Peckinpah egyik nagy kedvence és állandó inspirációja marad.

A legtöbb filmismertető a fenti problémákat kikerülendő azzal a sunyisággal operál, hogy az alkotást igyekszik egy sima akciófilmként beharangozni. A lényeg tehát az lenne, hogy van egy magányos fejvadász (szeretjük az ilyenek, az a jó, ha nevük sincs), aki 1.000.000 dollár fejében (ez alá nem megyünk) hajlandó a megfelelő mennyiségű patakvér után leszállítani a sötét üzelmek urának egy bizonyos Alfredo Garcia forgalmi rendszám alatt közlekedő úriember fejét. Természetesen a film – monotonizált képzeletünkben – ezek után dúskál a kalandban és az izgalmakban, lesz itt minden, repülő tőrök klánja, támadás 6.25-kor, meg amit akartok, s a végén persze a hős belmondói mosollyal lép ki a történetből, miután – esetleg – magát a megbízót is átverte.

Nos, erről most feledkezzünk meg.

A filmben ugyan kétségkívül vannak akciójelenetek, de ez egy jellemfejlődés története. Bennie (Warren Oates), a lerobbant mexikói bárzenész 10.000 (nem egymillió) dollárért vállalja el az utazást a pokolba, amiből előlegként kap is kétszázat, hadd legyen miből megtankolnia a szétesés szélén zörgő kocsiját. Útja eleinte meglehetősen gördülékenynek mutatkozik, tekintettel arra, hogy ez a bizonyos Alfredo Garcia pár nappal korábban részegen összetörte magát, tehát már csak a sírból kell kiásni a fejét. Bennie magával viszi bárénekes és félprostituált barátnőjét, Elitát (Isela Vega), aki tudja, hogy hol van a holttest – nem mellesleg a korábbi szeretőjéé. Mi persze sejthetjük ezek után azt, hogy még egy hullával sem könnyű elbánni, pláne, ha az embernek konkurenciája is akad két gazfickó személyében.

A film első felében azonban semmiféle összecsapás nincs, sem érdekek, sem öklök nem ütköznek. Csak a leégett Bennie és a kiégett Elita igénytelen kapcsolatát és hasonlóképpen igénytelen utazását láthatjuk (latin zenével körítve) – és nemcsak az országúton, hanem a lélekben is, hiszen a nő egy fa alatt heverve végül kizsarolja elnyűtt és túlkoros szerelmétől azt, hogy az megkérje a kezét. Peckinpah távolságtartóan, dokumentarista nyugalommal szemléli a párt (mindig közeli felvételekkel, kirekesztve kapcsolatukból a külvilágot), a nyomatékot azonban Bennie-re helyezi, aki a film eme részében még a legkevésbé sem tudja megnyerni a rokonszenvünket. A rendezőnek is ez volt a szándéka – mert miért is kellene azonosulni a hőssel már a legelején? Az már csak adalék Bennie elfuserált jelleméhez, hogy pénzügyi hullámvölgyében (amely már évek óta tart) hullagyalázásra akarja adni a fejét, de az egész ember jellegtelen, közönséges, kiapadt és stílustalan. Hervasztóan akarja alakítani a nagyfiút, de ez teljesen sikertelen: egyszerűen csak egy nihilista, akinek semmiféle életcélja nincs, ami ötven év felé haladva tényleg nem ösztökélheti az embert egy új lendületre. A barátnőjét lökdösi és trágárul beszél vele, az ágya tetves, olcsó zakóban feszít, elfogad minden megalázó megjegyzést és fizetséget, stabilan mindenki keresztülnéz rajta, ehhez képest még éjjel is napszemüvegben alszik. Most vagy ő nem akar mások szemébe nézni, vagy azt nem akarja, hogy mások nézzenek bele ebbe a szemekbe, amelyek üresek, mint két elhagyott bányagödör. Utazása és „lánykérése” maga az erőltetettség, az úton mindenki le tudja előzni, viszont nagy bátran baromfira lövöldözik a volán biztonságából, amikor pedig végre kinyögi a „leszel-e a feleségem”-t, olyan, mint akinek a fogát rángatják. (A napszemüvegre és Bennie kritikán aluli ruhatárára visszatérve: utólag kiderült, hogy Oates magát Peckinpah-t utánozta ezzel, a rendező járt ugyanis ilyen göncökben, ezért aztán több kritikus is a filmet a rendező önparódiájaként értékelte.)

Bennie jellemének mélyebb része mindaddig rejtély marad a számunkra, amíg a pár nem találkozik két motoros hippivel, akik meg akarják erőszakolni a nőt. Peckinpah azonban nem akarta őket valami vadbarmoknak mutatni, ezt jelképezi az is, hogy a „főcsábítót” játszó Kris Kristofferson ruhájára a békejel van kitűzve, a másik meg ernyedten pengeti a gitárját. A két motoros minden neobarbarista külsősége ellenére is fontos funkcióval van ellátva: a film végén megértjük, hogy ők a jó szellemek küldöttei voltak, akik ki akarták szabadítani Elitát Bennie eleve bűnös útjából.

Elita ennek nem is állna ellent. Azzal csitítja le Benniet – aki különösebben nem is kelt odáig a védelmére - , hogy nem lesz gond, de Bennie nem tudja, hogy azért nem, mert a nőnek tetszik az egyik motoros, és inkább vele akar szeretkezni, mintsem mocskos hiéna-párjával. (Akit egyébként ő maga nevez így.) A nő sorsa azonban előre meg van írva: Bennie feltámad és lemészárolja a két férfit. Ez a mozzanat a film eme részében (amikor még nem tudjuk, hogy a motorosok égi jelek voltak) jelzésértékkel bír egyrészt Bennie jelleméről, másrészt fontos dramaturgiai funkciója van: ezzel kívánja jelezni a rendező, hogy mostantól kell figyelni a mellékszereplőkre is. Azok ugyanis hullani kezdenek. Alfredo Garcia szelleme megkezdi a gyilkolást – pedig még a közelében sem jár a pár, így a film eme része egyfajta ezoterikus töltetet kapott. A két motoros halála az út egyetemes elátkozottságát is jelképezi – már két ember halt meg, és tulajdonképpen a semmiért.

Amikor végre a pár megérkezik a faluba, ahol Garcia nyugszik, életük mélypontjára jutnak. Ezt a fényképezés és a helyszínek is elég egyértelműen bemutatják. Eddig a pár egy egészen élhető Mexikón át utazott, ahol zöld volt a fű, az emberek kirándultak és piknikeztek mellette, még egy traktor is felbukkan, mintha Somogyban lennénk. A falu azonban, a végállomás, amelybe behajtanak, poros és szürke; a szállásuk egy szeméttelep a kocsma sarkában; a lakók ugyan nem undokok, de egészséges kegyeleti ösztönből ösztökélik el őket a temető közeléből. Aztán megkezdődik a hulla kiásása, hiába kérleli a nő Benniet a távozásra, ő megátalkodott. Amikor pedig a nyomában járó két férfi a nőt megöli, Benniet már nem a fej érdekli, hanem az, hogy utolérje a kocsijukat és leszámoljon velük.

A film többi részét méltánytalan lenne elmesélni – maradjunk annyiban, hogy Bennie végiggázol mindenkin és mindenen, amíg végre meg nem érkezik az igazi megbízóhoz és az asztalra nem dobja a fejet. Addig tizenhat ember halt meg miatta. Tizenhat olyan ember, akik egy részének semmi köze nem volt a küldetéséhez.

A film második felében – amely továbbra is poros, kietlen, vad vidéken át vezet - Bennie végre határozott karaktert nyer. Megborostásodik, a kocsija is, a ruhája is úszik a vérben és a mocsokban, a fej pedig gonoszul – mintha a kárhozatot vinné magával - bűzölög az anyósülésen, s mivel nincs kihez beszélnie, Bennie az „Al”-nak becézett fejhez intéz ingerült, számonkérő monológokat. Nagyon haragszik Alra, szidja, hogy rossz a szaga és mit kell kiállnia miatta, aztán egyre inkább kezd megbarátkozni az ide-oda guruló, légylepett zsákkal az ülésen, és végül már úgy beszél vele, mintha élő ember lenne, bajtársa a nyomorban. A film csúcsjelenete nem is a mészárszék, amit Bennie és megbízói követnek el egy mellékúton, hanem az, amikor Bennie végül a fejet a lakásába hurcolja. Magány, kivetettség, bűntudat, közöny és düh keveréke kóvályog Bennie fejében, amíg megint bejegeli Alt és kínlódó mozdulatokkal a koszos ágyon – ahová Elita már sosem fekszik be - újratölti a revolverét.

Bennie-t már nem érdekli a 10.000 dollár.

Bennie-t csak az érdekli, hogy megtudja, mire volt jó ez az egész, és az, hogy felelősségre is vonja érte azt, aki ezt kitervelte. Motivációja tulajdonképpen irreális a történtekhez képest, amire azt lehetne mondani: ez van, így alakult és kész. Bennie azonban nem elégszik meg ezzel az olcsó konklúzióval, ő most egy magasabb, láthatatlan igazságszolgáltatási fórumhoz fordul – Istentől, az ördögtől, a sorstól, a karmától vagy az eleve elrendeléstől kéri számon, hogy szolgáltasson neki és a megölteknek igazságot, hogy megtudja: volt-e értelme a haláluknak.

Amikor látogatást tesz másnap a közvetítőknél, mielőtt megölné őket, először az egész filmben egy őszinte, egyszerű gyengédségre ragadtatja magát. Ott áll a falnál, az asztalon a kosárral, benne Allal, és azt mondja, hogy a fej marad, de ezt a kosarat most ő elvinné, mivel az egy nőé volt, akivel piknikelni ment és az ételeket készített neki „a szép kezével”. Ez a film igazi kulcsjelenete: Bennie-nek Elita már nem csak egy nő, nem egy „te szuka”, meg egy „ne szórakozz már”, most már a nőnek, aki miatta halt meg, keze van, szép keze, amellyel finom ételeket készített neki, és ő szerette ezt a kezet és szerette az ételeit is. És most meg akarja találni az ördögöt, hogy tetemre hívja azt az ártatlanokért és a bűnösökért is, akik persze lehetettek éppen olyan bábuk a történetben, mint ő maga.