2009. 12. 30.
Pat Garrett és Billy, a kölyök (Pat Garrett and Billy the Kid - 1973)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):

Akkor először is induljunk ki abból, hogy ki volt Pat Garrett, aki megölte Billyt, a Kölyköt.

 

1878-ban járunk, az USA legnagyobb megyéjében, az új-mexikói Lincoln Countyban, egy olyan helyen és időben, ahol és amikor a lehető legrosszabb értelemben tombolt a Vadnyugat.

 

A megye élén Lawrence Murphy (1831-1878), a volt unionista őrnagy pöffeszkedett, aki 1869-ben L. G. Murphy & Co. néven alapított egy nyersanyag-felvásárló céget, amely 1874-től egy társulás után Murphy & Dolan Co. néven prosperált tovább, ami Murphy és gyilkos hajlamú partnere, James Dolan (1848-1898) olvasatában azt jelentette, hogy igen olcsón vettek, és akinek ez nem tetszett – attól is igen olcsón vettek. Aki ugyanis nem akarta nekik eladni a terményeit, azt a zsoldjukban álló, az önmagukat csak „Fiúk”-nak hívó őrző-védő cég nyomásgyakorlása győzte meg ennek a szükségszerűségről, s aki még így is akadékoskodott, azt kikergették a megyéből, nem elfeledkezve természetesen a szokásos külsőségekről (házégetés, verés, szerződések széttépkedése) és a földek filléres megkaparintásáról sem. A cég önkényeskedését még az állam is támogatta, ugyanis a főállamügyész (!) által vezetett santa féi bűnbanda éppúgy mellette állt, mint a helyi polgármesterek és rendőrbírók, akik szolid szociális támogatás fejében a „Fiúk” működését polgárőrök ténykedéseként legalizálták. Különös hatalma lett a cégnek akkor, amikor a beszállítója lett a mescalero apacsok rezervátumának, továbbá a Ford Stanton erődjének.

 

Azonban konkurense is támadt, mégpedig a filmben is szereplő John Simpson Chisum (1824-1884), aki tehenészfiúból verekedte fel magát az Államok legnagyobb marhacsordájának (kb. 100.000 állatnak) a tulajdonosává, ráadásul nem is lehetett vele mit kezdeni, mert ő is részint az indiánrezervátumoknak szállított, részint pedig a hadseregnek. Chisum maga is szervezett egy hadsereget, amelyet egyrészt a cég szemtelen zsoldosai ellen vetett be, részint pedig azon farmerek ellen, akik nem szándékoztak neki eladni a földjeiket.  

 

A satu két feje közé szorult lakosság végül szabályosan elmenekült volna, ekkor azonban Chisum úgy döntött, hogy Murphyt egy egészen aljas módszerrel dönti romba. Az ügyvédje, Alexander McSween (1843-1878) behívott egy brit üzletembert, John Tunstallt (1853-1878), aki bankot és felvásárlócéget alapított, amely (itt jött a fondorlat) méltányos áron vásárolt, továbbá tisztességes hiteleket nyújtott, s mindezt a szemtelenséget a Murphy-érdekeltség tőszomszédságában vitte végbe, egyre növekvő ügyfélkörrel. Tunstall birtokán dolgozott a filmbeli Billy, eredeti nevén Henry McCarthy (1859-1881), akinek már volt a füle mögött némi kosz, ugyanis kamaszos csínyként előbb kifosztott egy kínai mosodást, aztán lovakat kötött el, s 1877-ben – még csak 18 éves volt – lelőtte az egyik szekánt munkatársát, de mindig meglógott az igazságszolgáltatás elől. Most épp a Tunstall-birtokon ügyködött szerény hallgatagságban William H. Bonney név alatt (innen lett a Billy, ami a Vilmos becézése, magyarul: Vili), bár nyilvánvaló volt, hogy ilyen előélettel itt sem húzta volna sokáig baj nélkül.

 

A Tunstall-féle mocsárlecsapolás persze a láp népének nem tetszett, és Murphy rászabadította a konkurenciára William Brady (1825-1878) sheriffet, aki 1878. február 18-án három emberével lelövette Tunstallt. Bill és barátai annyira feldühödtek ezen, hogy a temetésen bosszút fogadtak, aztán 1878. április 1-én lelőtték Bradyt és annak egyik helyettesét, majd megleckéztető hadjáratot indítottak a Murphy-Dolan cég és a „Fiúk” ellen Rendteremtők (Regulators) néven. Amikor a brit hatóságok is mozogni kezdtek, hogy tisztázzák Tunstall halálát, McSween és Billy vallomást tettek, amely miatt az állam kormányzóját kirúgták, s ezzel Murphy cége elvesztette a fő támaszát. Ezen feldühödve a „Fiúk” megtámadták McSweent, Billyt és a barátaikat, akik az ügyvéd házában bújtak meg. Az ostromlókat támogatta a hadsereg is, s a háromnapos csata után 1878. július 19-én a házat felgyújtották, az onnan fegyvertelenül kijövő ügyvédet megölték, Billy és társai viszont a filmben is főszerepet játszó Fort Sumner erődhöz menekültek. De legalább annyi örömük lehetett, hogy október 20-án minden baj okozója, Murphy feldobta a bakancsot: rákban halt meg.

 

Nem sokáig azonban lehetett Billynek ott sem nyugta, mivel az új kormányzó, az 1878. október 1-én kinevezett Lewis Wallace (a Ben Hur írója, 1827-1905) 1879. márciusában azzal kereste meg őt, hogy tegyen újra vallomást a gyilkosságokról, ennek fejében kegyelmet kap Brady megöléséért. Álcázásként  le is tartóztatták, de Billynek bűzös lett a helyzet, amikor vádat emeltek ellene Brady miatt és ismét elmenekült. Most egyenesen Chisumhoz ment, mivel azt hitte, hogy az ad neki valamilyen okból kifolyólag 500 dollárt, hiszen végül is idáig az ő érdekében kockáztatta ő a barátaival az életét. Chisum ezt természetesen nem így gondolta, s kidobta Billyt, aki néhány cimborájával úgy döntött, hogy természetben hajtják be a sikerdíjat, és nekiálltak fosztogatni az egész megyét, de leginkább Chisum jószágait. Vagyis ez volt az a pillanat, ahol Billy, aki addig – ha nem is teljesen szalonképes módon – a jó ügy mellett állt, most már közönséges bűnözővé süllyedt le.  

 

Ráadásul 1880. januárjában megint agyonlőtt egy embert egy Fort Sumner-beli kocsmában. Ezzel aztán ürügyet szolgáltatott arra, hogy akasztófára juttassák. Időközben a politikai felállás is megváltozott: Dolan, aki valójában irányította az eseményeket, 1879. február 18-án megölette McSween özvegye által felbérelt új ügyvédet, majd – amikor ejtették ellene a vádat – felvásárolta Tunstall egész elárvult vagyonát. A Murphy & Dolan nevű szörnyvállalkozás tehát a megye diktátorává vált, csak egy hatalmasság előtt lapított továbbra is: ez pedig Chisum volt. Beállt a status quo, a háború véget ért.

 

Pat Garrett. Egy másik megnyerő arc...Megjelent tehát ebben az „idilli” tájképben az utolsó felvonás dirigense, Patrick Floyd Garrett (1850-1908), a volt bölényvadász, Billy egykori ivócimborája – tehát nem bajtársa, mint ahogy azt a film sugallja. Az nem volt, egyszerűen csak gyakran dorbézoltak együtt Fort Sumner dögunalmában. Garrett a megyei háborúban óvatosan sem vett részt, s ennek köszönhetően 1880. novemberében Lincoln megye sheriffjévé választatta Dolan és Chisum, majd a kinevezésén száradozó tinta fölött kiadták neki az utasítást: ölje meg a bajkeverőt. És Garrett megindult…

 

1880. december 23-án el is kapta Billyt, megölve annak két társát (úgy, mint a filmben), aztán Billyt minden kecmec nélkül el is ítélték, de a kölyök ismét meglógott egy becsempészett pisztollyal valahogy úgy, ahogy a filmben is ábrázolva van; Garrett éppen adóbeszedői körúton volt, amikor a fogoly 1881. május 13-án agyonlőtte a két őrt Lincolnban, és elmenekült Fort Sumnerbe, a kedvenc helyére, ami egyébként jó 140 mérföldre volt onnan. Garrett és két megbízottja utána eredt és 1881. július 14-én rá is találtak egy Pete Maxwell nevű farmer lakásában, ahol Garrett épp a házigazdát kérdezte ki, hogy mit tud a keresett személyről, amikor az belépett a félig sötét szobába és spanyolul kérdezte meg, hogy ki van ott. Garrett, felismerve a hangját, azonnal lőtt: Billy rögtön meghalt, még csak fel sem foghatta, hogy miről van szó. Igaz, Garrett ezt a gyorstüzelést meg tudta indokolni, mivel azt a legendát terjesztette Billyről, hogy az ugyan még csak 21 éves volt, de már 21 embert ölt meg. Valójában „csak” kilencet lehetett rábizonyítani – bár azért ez sem érdektelen kriminalisztikai teljesítmény pár év alatt. A legendaterjesztés elég gyorsan megindult Garrett részéről, mert már a következő évben kiadta a The Autentic Life of Billy, the Kid (Billy, a Kölyök igazi életrajza) c. mesekönyvét, amelyben persze leginkább önmagát sztárolta.

 

Tulajdonképpen sikerrel, de tulajdonképpen erre semmi szüksége nem volt. Az ő kettősük ugyanis olyan mértékben reprezentálta a korszellemet, amelyben éltek, hogy csak a vak nem vette észre, hogy itt két ember személyében két jelképről van szó. Közösen lettek a Vadnyugat haldoklásának az emblematikus figurái. Vannak ilyen fura dolgok az életben. Vannak emberek, akik mindenáron egyéniséggé akarnak magasodni, s ezért kitalálnak mindent, aztán rendszerint röpte tündöklés után nyomtalanul tűnnek el; és vannak, akiknek semmit nem kell tenniük ezért, csak menni az ösztöneik után, végezni a dolgukat és egyszerre azt látják, hogy jelképekké váltak – adott esetben azt sem értik, hogy miért. Ők ketten – bár nyilván érezték, hogy tetteik mögött a történelem egy magasabb szükségszerűsége jelenik meg – ez utóbbiak közé tartoztak. Ezért lettek halhatatlanok. Könyvek, dalok, filmek, tanulmányok százai és ezrei ömlesztették el róluk az amerikaiak polcait, olyanokká váltak, mint nálunk a magyar jakobinusok, a betyárok, a Lenin-fiúk, a fehérterroristák, a nyilasok, a forradalmárok és a pártház védői, vagyis olyan emberek, akiken nem tud megnyugodni a történelmi köztudat és nemzedékről-nemzedékre újra és újra értelmezni akarja, hogy kik voltak ők és miért tették azt, amit tettek. 

 

A film elején Garrett szánalmasan hal meg (barna, kopott fényben): néhány alak egyszerűn lelövi őt az út szélén, mert Garrettnek kifogása van az iránt, hogy kecskék mennek rá a földjére, s utalások vannak valami felbontandó haszonbérleti szerződésre is. A valóságban is így történt a dolog: Garrett, miután már minden volt – sheriff és rangerparancsnok éppen úgy, mint zeneszerző - , élete alkonyán az egyik birtokát  ki akarta adni haszonbérbe (nem éppen önszántából, hanem mert menekülni akart az adósságai elől), de aztán nehezményezte azt, hogy a birtokra a bérlő ráengedi a kecskéket, mert szerinte ezzel tönkremegy annak a földje. Végül az üzleti vita hevében kapott pár golyót a fejébe és a torkába, de a gyilkos arra hivatkozott, hogy Garrett akart lőni először. Nem kell csodálkozni: felmentették őt, annyira életszerű volt a dolog. Garrett halála helyét a jelzett dűlőúton most egy kis kő jelzi. 

 

A film tehát meglehetősen hűen követi az eseményeket, de persze a szükségszerű torzításokkal. Teljesen kimarad belőle Billy előélete, ő úgy van beállítva, mint egy snassz lótolvaj és gyilkos, míg Garrett meg úgy, mintha a bajtársa lett volna, akivel együtt fosztogatták a prérit. Garrettet ráadásul az a James Coburn játszotta, aki már ekkor 45 éves volt, holott a valóság Garrett csak harmincegyediket taposta, viszont Coburn valamennyire hasonlított is az eredeti Garrettre, hiszen magas volt és bajszos; a Billyt játszó Kris Kristoffersonnál viszont mindenben bejön a fiatal imázs, ráadásul Kristofferson sem volt itt valami szép fiú (nem úgy, mint később), és hát legyünk őszinték, Billy, a Kölyök egy kifejezetten ronda képű, bamba tekintetű fickó volt. (Megjegyzendő, hogy Kristofferson "kölyke" egy hízásnak induló, feminim mosolyú alak, aki láthatólag nem illik bele ebbe a világba.) További eltérés a valós történethez képest az, hogy itt Garrett Chisum képviseletében lép fel, aki a megye ura, ami persze módjával igaz is volt, de mivel az egész történetből ki kellett húzni az előzményeket (a megyeháborút), ezért Chisum egymaga kapta meg azt a szerepet, hogy ő lesz az új, de rossz rend mozgatórugója.

 

A film azonban nem a kalandokra kíván összepontosítani. Kezdődik az ügy azzal, hogy Garrett figyelmezteti Billyt egy fogadóban: tűnjön el, vagy elkapja őt. Mikor az ennek nem tesz eleget, megtörténik az elfogatása és társainak a megölése, majd a film bemutatja, hogy tör ki Lincolnból az akasztása előtt. A kamera innentől kezdve két ember magányos útját követi végig, akik időnként belefutnak egy-egy ellenséget támogató erőbe, amelyet persze legyőznek, rendszerint hosszú felvezetés után egy-egy jól kivitelezett párbajban; a végén pedig Garrett éjjel a sötét szobájában heverő nőhöz a jégszekrénytől visszatérő Billyt lövi le egyetlen kegyetlen ravaszrántással. Reggel távozik csak a házból, de senki egy „éljen”-t nem kiáltana neki, az emberek szótlanul állnak a ház körül, csak egy gyermek fut utána, aki kövekkel dobálja meg a némán ellovagló sheriffet.

 

A film célja nem az volt, hogy nagy izgalmakat szolgáltasson a nézőknek, hanem az, hogy egy korszak elmúlását láttassa. A film lényege az immoralitás lassúsága: ezért nem helyezett hangsúlyt Peckinpah arra, hogy bemutassa a páros előéletét és ezért összpontosított csak a jelenükre. Garrett éppen úgy lehetne Billy, mint ahogy Billy is Garrett – sok mindenben nincs különbség közöttük, csak annyiban, hogy Billy becsüli, de mégis megveti Garrettet, amiért a polgári létet választotta, azt meg egyszerűen nem érdekli Billynek a hanyag szabadosság iránti elkötelezettsége, hiszen ő azzal már – felismerve az idők hívását - szakított. Akik a környezetükben vannak, azok sem nagyon beszélnek arról, hogy mi a véleményük ezekről a választási lehetőségekről; közömbösen viszonyulnak hozzájuk még a szövetségeseik is. Egyszerűen más életstratégiát választottak és ennek alapján most más oldalon állnak – ennyit látnak át (látunk át) az egészből, és ennek alapján a további morálfilozofálás nem érdekes. Vannak ugyanis élethelyzetek, ahol az ember ide is, oda is kerülhet, mégis egyforma elszántsággal teszi a dolgát. (Gondoljunk a zsoldosra, aki bármilyen célért harcol, az ügyvédre, akinél sokszor esetleges, hogy melyik oldalt képviseli, a menedzsert, aki bármikor átállhat a konkurenciához.) Ezért téves álláspont az, ha a filmet kifejezetten a „szabadság vándora” és a „hatalom gyilkológépe” kettősségben szemléljük, mert a dolog nem erről szól. Billy sem büszke a szabadságára – nem is dicsekszik vele, csak éli azt - , Garrett meg vállat rántva egy munkának tekinti a tevékenységét. Ezért aztán egyformán nyugodtan, precízen gyilkolják le a barátaikat és az ismerőseiket, akik a balszerencséjükre valahogy mindig az ellentétes oldalra keveredtek.

 

Ráadásul pontosan tudják, hogy egymással szemben most már semmiféle becsületkódexet nem kell, és ezért nem is fognak betartani. Billy sem kivétel ez alól, hiszen amikor az öreg sheriffhelyettessel párbajt vív, a tíz lépésig sem ő, sem az nem jut el; ennek a szabálynak már vége, mára már a hátbalövés lett a divat, mert itt most a végső rendteremtés a lényeg, amelyet bármilyen eszközzel meg kell valósítani – illetve annak, akire ezt rá akarják kényszeríteni, ki kell védenie. Mindebben persze van egy naivitás is, hiszen Peckinpah az „eredeti" Vadnyugatot hajlamos volt valami eszményi hősiesség társadalmának tekinteni, holott láthattuk a megyeháborúban, hogy ott sem udvariassági alapján csaptak össze a személyes és gazdasági érdekek. A film nagy előnye viszont az, hogy ide nem is akar visszanyúlni, csak finom jelekkel érzékeltetni, hogy korábban más mentalitással harcoltak egymással az emberek, most viszont már a végzet eleganciáján a rendteremtés uralkodott el. A színészi játék is a végzetbe való beletörődést sugallta: sehol egy ideges mozdulat, egy túlzó mimika, egy harsány fellépés. Mindenki nyugodtan és tömören beszél, a társalgások mellőznek mindenféle iróniát, szellemességet, csak a tárgyra koncentrálnak; az emberi viszonyok közönyössége szinte ijesztő. Sehol egy groteszk alak, egy  figyelemfelhívó tárgy: kizárólag szimpla használati eszközök vannak mindenütt, a film a jó értelemben vett eszközszegénységet használja annak bemutatására, hogy itt most nincs helye az ábrándozásoknak és a fantáziának.

 

Természetesen a két gyilkos áldozatai egyáltalán nem az olasz westernekre jellemző hangzavar és akrobatikus mutatványok közepette halnak meg, nem is az amerikai hagyományoknak megfelelő hősies pózban, hanem megviselt emberekként: méltóságteljesen, fölöslegesen, magányosan, de leginkább beletörődve, tehetetlenül, egy könyörtelen ellenerő suhintása folytán esnek ki a történetből. Mindezt aláhúzza Bob Dylan fojtott feszültségű balladazenéje. (Ő maga is kapott egy kis mellékszerepet a filmben, mint Billy egyik segítője, Peckinpah egyébként nem ismerte korábban a zenéjét, ellenben ezzel a választással jól megsértette eddigi zeneszerzőjét, Jerry Fieldinget.)

 

John Coquillon kamerája mindenben igyekszik az idő lelassulását érzékeltetni: alig mozog, ha igen, akkor csak vontatottan teszi ezt; rögzített állásokban viszonylag hosszan kitartott képek váltogatják egymást, elmélyülve a táj végtelenségében és a helyszínek fojtogató, díszlettelen elnyújtottságában. Az egész filmet átható szomorúság a végeredményt leginkább az akkoriban már elfeledett lírai realizmus már rég elfeledett irányzatához köti. Mármint Peckinpah szándéka szerint… Ugyanis a bemutatott változat minden volt, csak ez nem.  

 

Kezdődött azzal a dolog, hogy a forgatókönyvet jegyző Rudy Wurlitzer úgy akarta kihegyezni a dramaturgiai feszültséget, hogy a két főhőst nem ütköztette volna egymással, csak a végén; ellenben a forgatókönyvet Peckinpah úgy írta át, hogy abban nemcsak hogy találkoznak, de bemutatja Garrett halálát is, ami nagyon nem tetszett Wurlitzernek, összevesztek és később Wurlitzer dehonesztáló  nyilatkozatokat tett közzé Peckinpahról. Aztán jött a költségvetés, ami – az olcsó mexikói helyszint tekintve - eredetileg 3.000.000 dollárról szólt, ellenben lett belőle 4.638.783 dollár. Jó, ezt még elnézte a rendezőnek az MGM vezére, James Aubrey, a producer. Azt is, hogy közben ivott, miközben – akarta, nem akarta – folyamatosan és utálkozva menet közben is vágnia kellett az anyagot, ugyanis a pénze miatt aggódó cég állandóan erre utasította őt. A rendezőt teljesen megviselt a túlhajtott munkatempó, ekkor történt meg az, hogy az egyik napi felvételsor megtekintése után Peckinpah Dylan és Kristofferson társaságában azzal fejezte ki az elégedetlenségét, hogy felállt egy székre, és levizelte a vetítőben a készterméket.  

 

A film azonban a cégnek túl hosszú lett, ezért az MGM megvágatta azt 106 percre, amely miatt Peckinpah az idegösszeomlás szélére került - egyébként már korábban sajtóhadjáratba kezdett a cég ellen, de nem volt mit tenni, így ment le a mozikba. Ahol az 1973. május 23-i bemutató után tökéletesen és ridegen megbukott, még a szakma előtt is – csak egy-két kritikus merte megdicsérni - , s a bemutató évében alig 2.700.000 dollárt tudott összekaparni magának a kasszáknál, ezzel aztán tizenöt évre, a videokiadásig le is zárul a pályafutása. A rendező elkeseredve összeállította a saját változatát, egy 122 perces hosszúságút, de ezt csak a barátainak mutogatta meg a házivetítéseken, illetve egyszer került moziba, a halála után 1986-ban. Aztán megjelent a video és az 1988-as kiadás már a rendezői változatot tartalmazta. De ez sem volt elég jó a Warner Brothersnek, amely időközben megszerezte a kiadó jogokat, mert a 2005-ös dvd-kiadás érdekében még egyszer átnyirbáltatták ők is a filmet, ebből lett az a 115 perces változat, amelyről ez a cikk is szól: lényegtelen részletekkel lett rövidebb, mint a rendezői.

 

Ma már nem vitatott tény, hogy a film – de nem a 106 perces változat - egyike a legszebb westerneknek. Nehéz útja volt, amíg eljutott idáig, de végre itt van, valahogy úgy, ahogy „Véres Sam” akarta. S ha már belefáradtunk az olasz westernek kalandor hejehujájába és feszült tekinteteibe, akkor ideje megnézni azt is, hogy valójában hogyan bukott el a Vadnyugat. S ennek a csendje félelmetesebb, mint a patkózaj és a fegyverropogás.
Kulcsszavak: Peckinpah, western

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés