Ez a film egy teljesen menthetetlen alkotás volt és maradt, pedig aztán mindennel megpróbálkoztak, hogy életet dögönyözzenek belé – siralmas eredménnyel. Most, dvd-n kiegészítve az eredetileg kimaradt jelenetekkel ugyanolyan kétségbeesetten középszerű maradt, mint amilyen volt. Nem lehet rajta segíteni.

Az anyag nyüglődése azzal vette kezdetét, hogy John Ford diszkréten visszaküldte a forgatókönyvet. Öreg róka volt már, egész életét a hollywoodi hatlövetűek között töltötte le, pontosan tudta, hogy miből mit lehet kihozni. A Columbia ugyanakkor nem tudott elszakadni a gondolattól, és kiszemelte magának főszereplőnek a kor szuperprodukcióinak a szupersztárját, Charlton Hestont, aki – miután Jerry Bresler producer magánvetítésén megnézte a Délutáni puskalövéseket – kikövetelte, hogy Sam Peckinpah rendezze a filmet, mivel úgy tekintett rá, mint a western jövőbeli reménységére. Ebben nem is tévedett, csak a célszemély nem rajongott túlzottan az ölébe tuszkolt nyersanyagért, hiszen nem a kedvenc időszakát, a Vadnyugat hanyatlását kellett volna benne megjelenítenie, hanem annak a legdicsőségesebb éráját Ford lovassági filmjeinek a mintájára; ráadásul nem is azt várták el tőle, hogy kifinomult jellemábrázolással és érdekes fordulatokkal töltse fel a történetet, hanem egy heroikusan nyargalászó tömegportyázást vártak el tőle hadosztálynyi statisztával, látványos egyenruhákkal és gigantomán lovasrohamokkal. Aztán mégis beadta a derekát, mert egy ilyen elképzelés neki is az eszébe jutott, ő ugyanis Custer alezredes vesztes csatáját szerette volna megfilmesíteni, s ez a film némileg hasonlított is ahhoz, másrészt egy ilyen szélesvásznú álomkabátot nem lehetett büntetlenül kidobni az utcára.

Elfogadta végül a felkérést, de annyira nem jött ki ő és az anyag, meg ő és Heston, meg ő és a stáb, hogy Heston a forgatás közben egyszer nekiment a lovassági kardjával, ennek az volt az oka, hogy Peckinpah már ekkor alkoholista volt, közönségesen bánt az emberekkel és Hestonnal is, aki megelégelte ezt. Meg a producer is, mert az úgy döntött, hogy más fejezi be a filmet, hetekre leállították a forgatást, és átrovancsolták a büdzsét (1.5 millió dollárral lett több az addigi számla a tervezettnél), végül aztán csak megint Heston közbenjárására maradt Peckinpah a rendezői székben, még azt is megtette érte a színész, hogy lemondott a jogdíjának egy részéről, csak hogy később a rendező elvárásainak megfelelő utójeleneteket lehessen beleforgatni (amire végül is nem került sor). A stúdió engedett, de Peckinpah továbbra is másnaposan igyekezett levezényelni a folyamatot, amelynek az lett az eredménye, hogy az utolsó jeleneteket a rendező beszéd- és mozgásképtelensége miatt maga Heston volt kénytelen dirigálni. És nem is pontosan ugyanazzal a stábbal, mint az elején, mert annak egy részét (15 embert) Peckinpah a szokásos hisztériás jelenetei során már mindenféle mondvacsinált okokból kifolyólag kirúgta… 

A végeredmény kínos lett. És iszonyúan hosszú: 4 óra 38 perc! Ezt a tűrhetetlen állapotot végül 156 percre szorították le, kivágva belőle az összes naturalista jelenetet, aztán még ezt is lejjebb nyomták 136 percre, aztán a bukott bemutató után további 13 percet nyirbáltatott ki belőle a forgalmazó is. A Vad banda sikere után ugyan felajánlották a rendezőnek, hogy ha akarja, újravághatja, de az látni sem akarta ezt szalagokat. Végül csak a 2005-ös dvd-kiadás alkalmából illesztgettek bele a filmbe 12 percnyi kimaradt jelenetet, de ezek mind olyan jelentéktelenek, hogy akár ki is maradhattak volna belőle.

További probléma volt Daniele Amphteatrof bombasztikus zenéje, főleg a harsány főcímdal, a Dundee őrnagy indulója, amely megőrjítette Peckinpah-ot, ezek után azon gondolkodott, hogy leveteti magát a stáblistáról, tegyenek inkább oda valami fantázianevet. A dvd-kiadáshoz újraírták a filmzenét (Christopher Caliendo), de ez, ha lehet, még csak rontott a minőségen, mert a férfiasan pergő induló helyett valami középszerűséget kapunk, arról nem is beszélve, hogy az eredeti még népszerű is volt az emberek (és főleg a katonák) között: egyszerű volt, de lendületes. (Megtalálható a youtubon.) A minőségen tehát egy szikrányi javulás sem látszik. A filmnek ugyanis csak egy baja van: a torka véres.

Ez a „torok” pedig maga a történet. Az valamennyire még rendelkezett is történelmi háttérrel, mivel tény volt, hogy a konföderációs hadifoglyokat többször is felhasználták önkéntesként az unionista erők az indiánok elleni hadjáratokban – persze jó távol a frontvonalaktól (pl. 1862-ben Minnesotában), nehogy hazaszökjenek, ugyanakkor semmiféle konfliktusról nem számoltak be a krónikák a jenkik és a déliek között az így összetoborzott különítményekben. Harry Julian Fink, az eredeti történet írója azonban ebből az alapállapotból kiindulva csak egy közönséges kalandregényt írt, amelyben a történetet Ryan közlegény szemszögéből mutatta be. (A filmben ő a narrátor). Peckinpah azonban azt akarta érzékeltetni, hogy Amos Charles Dundee őrnagy (Charlton Heston) egy magának való, a gettysburgi csata (északi győzelem – 1863. július 1-3.) után egyéni ötletei miatt büntetésből a határvidékre száműzött tiszt, aki most az indiánok üldözése ürügyén a saját embertelen hajlamait akarja kiélni. Vele állította szembe az ír bevándorlóból déli kapitánnyá emelkedett Benjamin Tyreent (Richard Harris), aki eleinte egyáltalán nem akar vele tartani, csak a kivégzése miatti félelem vezeti őt a különítménybe, aztán becsületbeli ellenpontja lett volna az őrnagy gyilkolási mániájának, s végül erkölcsileg fölé is kellett volna kerekednie.

Nos, a filmnek mindezekből semmit sem sikerült teljesítenie. Az indiánok felégetnek egy farmot és ellopnak onnan néhány kisfiút – ezeket kell visszaszerezni, ráadásul a franciák által megszállt Mexikóban. Dundee őrnagy és szedett-vedett hada ezért átkel a határon, s pár hetes portyázás után egy éjszaka már a kezükben is vannak a kölykök. Az indiánok viszont elszelelnek, helyettük ott van a francia hadsereg, amellyel az egész film folyamán hadakoznak, velük is fejeződik be a sztori, az indiánokkal ugyanis a film végén kurtán-furcsán számolnak le egy alig észrevehető, gyászos egyszerűséggel kivitelezett jelenetben, hiszen már vár rájuk a francia könnyűlovasság a határfolyónál, s azok az igazi ellenfelek... Közben besompolyog a történetbe egy laposan és kétértelműen kivitelezett szerelmi szál is, amelyet a mártírhalált halt falusi orvos özvegye, a Bécsből idetelepült Teresa Santiago (Senta Berger) és az őrnagy között szövődik a maga faluvégi lanyhaságában, amely miatt az őrnagy megsebesül és egy ideig részegen veri el a napjait egy koszos kisvárosban, ráadásul a nő megorrol emiatt és faképnél hagyja őt. Az egész nővonal úgy, ahogy van, szükségtelen volt, idegesítő is, mivel nem értjük, hogy hová akar ez fejlődni, amikor meg kiderül, hogy sehová, egyszerre vége van úgy, mint ennek a mondatnak.  

A történet már az első óra elteltével érzelmi tapicskolásba fullad, aztán a teljes dramaturgiai szétesés állapotában kezdenek el zörögni a maradék alkatrészei is. Kisszerű csetepaték, sablonos és unottan kivitelezett érzelmi mozzanatok követik egymást, miközben a csapat vagy valami után fut, vagy valami elől, vagy éppen semmit nem csinál, ez utóbbi az indiánokra is vonatkozik, róluk el is feledkezünk, a franciák viszont arc- és alaktalanok, a mexikóiak meg azzal foglalkoznak, amivel a rossz westernekben szokás, ti. táncolnak, isznak, ordibálnak és látványosan szenvednek az elnyomás alatt, továbbá néha felkötve találunk rájuk (természetesen mindig fehér ruhában). A filmre amúgy is a látványvilág, a színpompás hipertotálok nyomják rá a jegyüket, de hát ezek önmagában semmit sem érnek, ha nincs mondanivaló… Inkább egyfajta természetfilmként lehetne erre nézni, nem mint egy kollektív tragédiára, pedig annak készült, nem bédekkernek Mexikóba. A forgatókönyv silányságába az is belejátszott, hogy a forgatást Mexikóban tulajdonképpen a még ki sem dolgozott forgatókönyvvel kezdték meg, menet közben kellett folyton alakítani rajta. Ami pedig ittasan elég nehezen ment…

Ezek után már az is mindegy lenne, ha a színészek jól játszanának, de nem teszik meg ezt a szívességet, ebben különösen kiemelkedik Heston, aki felvesz egy dióroppantó arckifejezést az elején és ezt egészen a végéig masszívan megtartja. A többiek figurája is annyira sablonos, hogy képtelenség velük mit kezdeni, a parodisztikusan szabályzatidióta Graham hadnagynál (Jim Hutton) például pontosan tudjuk, hogy a végén elkezd felszabadultan viselkedni, Tim Ryan közlegény (Michael Anderson), az ugrabugra jellegtelenség pedig valamit biztos csinálni fog, amire majd felfigyelnek, Tyreen kapitány pedig vagy megdicsőül vagy megöli őt egy párbajban Dundee, csak egy dolgot nem tehet meg: hogy lelécel a bajtársaival az éj leple alatt az apacs főnök megölése után (merthogy odáig tartott az együttműködési ajánlata); James Coburn is csak azzal tudja jelezni a jelenlétét, hogy most fél karja van Samuel Potts, a nyomkövető személyében. Jellemfejlődésről szó sincs, Dundee ugyanaz az elején, mint a végén, a többiek sem változnak meg, csak a számuk csökken, de amikor a csapat maradványa elindult vissza az erődbe, már a legkevésbé sem érdekel minket, hogy ki maradt meg belőlük. A filmnek eszmei mondanivalója sincs, mivel az önmagában semmiféle megváltástant nem hordoz magában, hogy az északi őrnagy és a déli kapitány időnként marakodnak egy kicsit – de tényleg csak egy kicsit, amelynek következtében a köztük fennálló ellentét is súlyát veszti, képtelen vagyunk elhinni, hogy ezek a végén tényleg meg fognak mérkőzni egymással, egyébként nem is teszik meg, mert a forgatókönyv még idejekorán gondoskodik arról, hogy ez a kínos szituáció ne kerülhessen elő.

A közönség tehát – helyes esztétikai érzékről téve tanúbizonyságot - negligálta a film megtekintését, a kritika meg a sárba taposta. Egy szempontból volt fontos ez Peckinpah életében: akarva-akaratlanul megtanulta, hogyan kell tömegeket mozgatnia. Ezt érvényesíteni is tudta a következő nagyjátékfilmjében, a Vad bandában, ahol végre magára talált, és felszabadult, gyermeki boldogsággal rendezhetett kiemelt minőségű tömegmészárlásos jeleneteket.