2009. 12. 30.
Délutáni puskalövések (Ride the High Country – 1962)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):

1962-ben járunk, abban az időben, amikor az amerikai western már az összeroppanás állapotába jutott, s John Ford az Aki megölte Liberty Valance-t (1962) c. filmjével már búcsút is intett neki, de az európai rendezők még nem fedezték fel azt a lehetőséget, hogy ilyet ők is tudnának. Peckinpah tehát (akár tudatosan, akár nem) egy időszerű alkotást hozott létre második játékfilmjeként, mivel világéletében egyetlen korszak mozgatta meg igazán: a Vadnyugat haldoklása, vagyis a századforduló környéke, mindig is ennek akart emléket állítani. (Ami legjobban egyébként az egyik legkevésbé ismert filmjében sikerült, A pap, a kurtizán és a magányos hős c. alkotásában.) Ez a filmje is ebbe a közegbe került, amelyet művészettörténetileg érdekes módon kapcsolt össze a műfaj amerikai halódásának a jeleivel.  

 

Két öreg színész játssza a főszerepet: Steve Judd, a vén sheriff bőrébe Joel McCrea (57), míg társának, Gil Westruménak Randolph Scott (64) bújt. Ez utóbbi nevét még mi is ismerjük Európában – az elsőét aligha. Pedig fénykorukban – a ’40-50-es években – túltengtek a filmipar második kamarájában, többek között a töménytelen sablonwesternben, de aztán kiöregedtek és mivel többet nem tudtak kihozni magukból, az alakításukra szép csendben elenyésztek az igények. Peckinpahnak azonban pontosan ők kellettek, ezek a „vén csatalovak”, akik egyszerre be tudják mutatni egy éra, egy műfaj és a saját karrierjük végét.

 

Peckinpah már a film elején bemutatja, hogy mivé lett a régi Nyugat, amikor távolsági lovasversenyt tartanak egy kisvárosban, ahová beporoszkál a törvény egykori szolgája, Judd. Egy bobby-kinézetű rendőr rögtön lekergeti az útról, majd befut a győztes: egy teve! „Lovasa”, azaz Heck (Ron Starr) rögtön verekedésbe is bonyolódik az egyik vetélytársával, mivel az a szemére hányja, hogy tulajdonképpen csalt, hiszen egy tevével hosszabb távon a lovak nem tudnak versengeni. Aztán jön az, amivel egyik sem: egy ős-automobil…

 

Judd ebben a számára idegen, kissé bizarr elemekkel spékelt környezetben régi partnerét, Westrumot keresi, aki elég rossz állapotban van: éppen Buffalo Bill-jelmezben noszogatja a nagyérdeműt, hogy fizessen be a céllövöldéjébe. Ilyenre a hőskorban nem volt szükség, és akkoriban az emberek – nem úgy, mint a maiak, akik csak a cserélhető tölténytárakat ismerik  – még pontosan lőni is tudtak.

 

Ahogy látható, a film felvezetése meglehetősen direkt utalásokkal dolgozik, kétséget sem akar hagyni, hogy milyen korszakba kerültek a hősök. Mindez azért érdekes, mert A vad banda már rafináltabb módon van szerkesztve, abban ugyanis elég hosszú ideig nem jövünk rá arra, hogy melyik is ez a korszak, amelyben a szereplők járnak, az utalások csöpögtetve vannak, szinte észrevehetetlenül. Itt viszont Peckinpah mindent már az elején az arcunkba dob, ráadásul Juddot a helyi bankban a mellékhelyiségbe irányítja, ahol a szerződését szemüveggel, egy angolvécé lánca mellett olvashatja el. Ezek a direkt utalások a későbbiek folyamán persze elenyésznek, hiszen a hegyek között nincs helye sok modern dolognak; a régi vadvilágtól való eltávolodás leginkább abban jelenik meg, hogy a férfiak már elég ügyetlenül bánnak a lőfegyverekkel, ami persze azt is tudatosítja bennünk, hogy – ha úgy adja a sors – nincs nyerő esélyük ezzel a két öreg pisztolyhőssel szembeszállni.

 

A szerződés pedig arról szól, hogy a hegyvidéki aranyásók aranyát kell ideszállítani napi 40 dollárért. (A film eredeti címe is ez: „Lovaglás a hegyvidéken”.) Judd, Westrum és annak pártfogoltja, Heck tehát elindulnak, de csak Judd gondolja azt, hogy az aranyat vissza is hozza a városba, Westrum és Heck ugyanis azt tervezik, hogy a végén vagy rábeszélik őt a szállítmány ellopására, vagy ha nem megy szép szóval a társulás, hát majd ellopják őt maguk… Westrumnak ugyanis már átkozottul elege van a kilátásba helyezett magányos és szegényes öregség gondolatából. Heck meg egyszerűen felelőtlen és pénzéhes, meg még szoknyapecér is, semmi erkölcsi tartás nincs benne, tulajdonképpen a feladat sem érdekli. Hányavetiségéhez képest végső soron egy balfácán, mert folyton a elgyepálás állapotában van, többször fogja a padlót, mint a nyeregkápát.  

 

A probléma ott kezdődik, hogy betérnek egy farmba, ahol Elsa (Marietta Hartley) az apja bibliás zsarnoksága elől az aranyásók között dolgozó vőlegényéhez akar menekülni, és ráveszi őket, hogy vigyék magukkal. A „diggerek” között aztán gyorsan meggondolja magát, amikor rájön, hogy választottja és annak társasága miféle alpári színvonalat képviselnek; inkább már menekülne, de ott vár rá az esküvő. Talán nem kell mondani, hogy ez is utalás a Vadnyugat megszelídülésére, mert a hőskorban még nem voltak ilyen válogatósak a hölgyek. A nő pillanatnyi helyzete a bemutatottnál katasztrofálisabb már nem lehet lehetne – a film idáig még csak nyugodtan csordogált, ebben a szekvenciában azonban Peckinpah bemutatta, hogy milyen jó érzéke van a hangulatok megragadásához és ahhoz, hogy kiaknázza a sűrített helyzeti feszültséget.

 

A társaság egy trükkel végül kivágja magát az egészből és ellovagolnak, de utánuk erednek az aranyásók, közben persze Westrum sem adja fel az ötletét az arany megfújására, de rajtaveszít. A végén a nagy összecsapás Elsa farmján megy végbe s bár tény, hogy a három támadó – mint ahogy az várható volt – meglakol, de a másik négy emberből is elvész valaki. Hogy ki: Westrum vagy Judd - másból nem lehet választani, ezt már az elején sejtjük - , azt az olvasók tudják meg maguk.  

 

A műre leginkább az jellemző, hogy nem jellemző rá igazából semmi, afféle „jó tanuló felelése”. A történet ütemes nyugalommal megy előre a maga útján, de meglepő fordulatokra nem számíthatunk benne, még a végén sem; a beállítások és a kamerakezelés sem árul el még sok eredetiséget; nyelvi szellemesség sincs benne; a zene szokásos színvonal, bár tompítva. A két főszereplő jól játszik, de már túl eszköztelenül, itt tényleg csak két öreg vadnyugati hőst látunk; a fiatalság viszont nemigen van jelen a vásznon, pedig Hecknek fontos szerepe volt, hiszen neki kellett volna (pozitívan) megváltoznia az események hatására, amely persze valamelyest meg is történt, amikor azonban eljön a vég, már elenyészik a szerepe.

 

 

A rendező megértő és türelmes módon ábrázolja a hőseit (még a negatívokat is). Kerül minden harsány hangulatkeltést, s nem mesevilágot akart teremteni (mint ahogy ezt az európai western tette meg pár év múlva), hanem egy valóság-másolatot, amelynek a fő kérdése és hangulati eleme nem a hősiesség, a kalandozás a hegyvidékek és sivatagok látványorgiájában, nem a meghökkentés, hanem az a dolog, amellyel mindenkinek minden pillanatban szembe kell néznie: az elmúlás, amely film végén valóban úgy köszön ránk, hogy a halál pillanatát nem tragikumnak, hanem inkább diadalnak látjuk – valaki meghal, aki egész életében csak a kötelességét teljesítette és most sem hagyhatta magára azokat, akik a védelmére várnak. A filmnek egyébként semmiféle különösebb erkölcsi üzenete nincs, az ilyenektől Peckinpah mindig is tartózkodott, ő bemutatni akarta a dolgokat és nem leckéket adni a morálból.

 

A film szolid kezdet volt Peckinpah vadnyugati világában, amely az érdekességét ma már elsősorban annak köszönheti, hogy itt mutatkozott be először a rendező kedvenc, egyre elmélyültebben kidolgozott tematikája. Az ugyanilyen hangulatú és keretű későbbi filmjei mind visszanyúlnak ide, ami azzal jár, hogy többletjelentéssel ruházzák fel ezt az alkotást is.

 

Visszatérve a két színészre: mindkettejüknek az lett a fura sorsa, hogy megannyi filmsiker után – amelyekre ma már alig emlékszünk - ez a kezdő rendező által készített hagyományos kis western vitte át őket igazán a halhatatlanságba. Randolph Scott ugyan még 1987-is elélt, de az utolsó szerepét itt játszotta el, a továbbiakban befektetésekkel foglalkozott, a halála napján kb. 100.000.000 dollárra saccolták a vagyonát; Joel McCrea 1990-ben hunyt el és több főszerepe már nem volt, így aztán ez a mű tényleg mindkettejük közös „szakmai” temetéséről szólt. De szép temetés volt, ezt ismerjük el.

Kulcsszavak: Peckinpah, western

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés