Ott hagytuk abba, hogy Herbert West (Jeffrey Combs), az orvostanhallgató (tehát még nem dr.) rommá tette Massachusetts Államban addig békésen szendergő arkhami Miskatonic Klinikát (mindkettő a képzelet műve), amikor félresikerült kísérletei miatt az agresszív és szexista Dr. Hill (David Gale) újjáélesztette a hullákat a boncteremben. West elvileg tehát meghalt, de természetesen ez nem maradhatott így sokáig, hiszen ha Stuart Gordon, az eredeti rendező ki is iratkozott abból a gondolatból, hogy folytatni kellene a történetet, Brian Yuzna, az első rész producere úgy gondolta, hogy nagy baj nem lehet egy kis további hullagyalázásból, ezért maga is átment re-animátorba: feltámasztotta papíron Westet, majd kezébe vette a rendezői tölcsért és gyorsan lenyomta a sztori új fejezetét.

Amely egy tökéletesen igénytelen elmebaj lett – ha az alapfilmnél az volt a gond, hogy nem lett elég blikkfangos, ennél meg az, hogy túlzottan is azzá akart válni, de ennek a részletei mégis egyhangúak maradtak, mert az ötletáradat kimerült abban, hogy West továbbfejleszti a zöld csodaszert, és immár nem befecskendezéssel, hanem ecseteléssel is képes újjáélesztést eszközölni. Kis különbség az első részhez képest: immár nemcsak komplett hullákon, hanem egyes testrészeken is, amelyeket aztán pillanatnyi szeszélye szerint illesztget össze egymással, promócióként öt ujjat és egy szemet fabrikál össze egy élőlénnyé, amelyre aztán ráborul egy nehéz tárgy, és így tönkremegy. (Itt elgondolkodik a néző, hogy sajnálja-e „őt”. Aztán arra jut, hogy nem.) A további ilyen indíttatású lények a film végén lépnek fel egy tömegjelenetben, de a fő attrakció nem más, mint a szupernő, azaz egy mindenféle hullákból összetákolt nőstény testrészhalmaz, amelyet West elvileg kedveskedésként csinált a mellette valami abszurd indokból még mindig kitartó asszisztensének, Dan Cainnek (Bruce Abbott), hadd fedezze fel az újra a szerelmet, hiszen a szíve még mindig a dékán lányáé, Megé, aki meghalt az első rész lezárásaként. (Azért ennek a Westnek elég fura ízlése van.) Ezek után az egy aranyos dolog, hogy a vége-főcím alatt megjelenik a figyelmeztetés, miszerint a filmben szereplő karakterek mind a képzelet szülöttei, minden élő vagy holt személlyel való azonosság csak a véletlen műve lehet… (A zenére ez nem mondható el, az továbbra is masszívan megmaradt a Psycho-nál, rendületlenül kopírozva Herrmannt.)

Mielőtt azt mondanánk, hogy ennyi is elég volt ebből, egy eltérítő irányultságú apróságra hadd hívjuk fel a figyelmet: az első olvasatra beteges ötlet nem volt éppen elvetendő, ugyanis élt már valaki ezzel. Bizony, Ridley Scott és a Szárnyas fejvadász (1982)… Hiszen ebben torzszülötteket hoznak kikapcsolódásként a világra, akik pedig kooperálnak a „rendszerrel”, azok egyszer csak arra döbbennek rá, hogy ők nem emberek, hanem csak emlékképek átélésére programozott szövetszerkezetek. De Scott azért volt zseni, mert a nézőt a teremtés, az öntudat és a halál kérdéseivel helyezte szembe – Yuzna meg azért maradt egy senki, mert ő a maga lidércnyomását csak morbiditással való direkt borzongatásra akarta használni. (Tévesen, mivel a film sem nem ijesztget, sem nem dönt rettegésbe, inkább nevetséges az egész.) Mindesetre figyelmeztetés ez a hullakóceráj arra, hogy amiként egy nagyszerű ötletet is el lehet silányítani, úgy a látszatra röhejes ideákat is meg lehet fogalmazni élvezhető filozofikussággal. Ez esetben sajnos az első variáció nyert.  

Pedig van egy pillanat, amikor a magasabb lényegű eszmeiség lehetősége szinte a rendező tenyerébe mászott: az összetákolt hullanő ott áll a pincelaboratóriumban és most sírva számon kéri létének az értelmét a teremtőitől. Nos, itt kellett volna felütni Kierkegaardot, avagy belepillantani A szárnyas fejvadászba, mindegy, és mondani neki valamit. Vagy az is egy szép kép lett volna, hogy West egyszerűen magához öleli őt és kivezeti őt a kertbe. De ezt a szegény teremtményt senki sem szereti: West csak amiatt kiabál,  hogy megértse: ő a kísérlet vezetője, Dan Cain pedig ellöki magától, aki ez után őrjöngeni kezd, majd részeire szakad, egy mocskos vér- és húsmaradvány marad belőle, hiszen ha ő senkinek nem kell, akkor miért éljen?

Egy percnyi költészet ez a zombifilmek szeméttengerében, de teljesen elrontva. Dr. Hill feje denevérszárnyakat kap, és most röhögve röpköd a romok fölött, Westet eltemeti a házával szomszéd kripta boltozata, Dan Cain meg a nagyon is hús-vér szeretőjével menekül (meg) a pokoli helyről. (West sorsa megint érdektelenné válik: az egész történetben teljesen mellékszereplő marad, aki csak keneget és eszelősen néz, meg idegesen, de egyáltalán nem szellemesen mondja a magáét.) Aztán csend, vége, a rosszak megbűnhődtek, a jók túlélték.

Persze a film eleve nem akart pályázni arra, hogy diplomamunkák témája legyen, kamaszoknak csinálták délutáni leckefelejtőként a sarki tékákba. Pedig az ember tizenévesen még nagyon fogékony mindenre. Yuzna úgy gondolta, hogy leginkább a sekélyes morbitásra. A nagy tömeget illetően nem tévedett. Na de akkor is…!