Legyünk őszinték: a macskák jellemében nincs nagy különbség. Esznek, isznak, lustálkodnak, ha az ember cirógatni kezdi őket, hajlamosak a dorombolásra, amelynek kódját egyébként még a mai napig nem fejtette meg az állattan. A Holdon már jártunk, a Marsra is eljutottunk, de a dorombolás egyenlete egyelőre még megfejtetlen, mint ahogy a buburékképződésé is. Mindazonáltal a macska fogyóeszköz egy háztartásban, mert vagy autó végez velük, vagy valami bélfertőzés. Persze ettől függetlenül macskát ölni nem szép dolog. Merthogy annak – a közhiedelemmel ellentétben – nem hét, hanem csak egy élete van. Mint nekünk.

 Márpedig Herbert West (Jeffrey Combs), ez a megszállott tekintetű, mindenkin átgázoló orvostanhallgató macskát öl, legalábbis ezt több mint jó alappal gyanítjuk róla. Bizonyítékunk ugyan nincs rá, de a film jól gondoskodik a feltételezés hideg felvezetéséről, mivel először Zürichben találkozunk vele, ahol professzora, Dr. Gruber (All Berry) éppen egy vért okádó zombivá lényegül át, majd egy nevesincs amerikai orvosegyetem bemutatkozó hallgatójaként agresszívan lekezeli Dr. Hillt (David Gale), a patológust, akit Gruber plagizátorának tart. Eleinte csak a semmitmondásnál is kevesebb udvariassági kört hajlandó megtenni körülötte, aztán már támad is. Önteltség és kivagyiság sugárzik az egész fellépéséből, vagyis minden unszimpátiánk az övé. Ehhez társul a zseniálisan megválasztott Combs személye, mert pont ilyennek képzeljük el a megszállott fiatal tudósokat: sötét, rögeszmés tekintet, mosolytalan ajkak, monomán monológok és azonnali támadás minden ellen, ami a küldetése útjába merészkedik, meg hát persze szemüveg is kell, minél nagyobb. 

Westnek a saját házigazdájával sem jobb a viszonya, ugyanis bekvártyélyozza magát a dékán lánya (Barbara Crampton) szeretőjének, Dan Cainnek (Bruce Abbott) a házába – vele a film elején még kezet sem hajlandó fogni, egyszerűen átnéz rajta. Aztán jön a macska, ő pedig zsarolással is fenyegetni kezd.

West jelleme persze olyan, amilyen, de a szándéka (hogy ne legyen egyszerű a dolog) nemes, mert le akarja győzni a halált. Azért legyünk őszinték, ezért a célért igenis lehet lelkesedni. Egy foszforeszkáló zöld folyadékkal (melynek mibenléte mindvégig kétségben marad) életre dögönyözi a hűtőgépében tartott macsekot. Az eredmény egészségügyi színvonala azonban kétséges: a cica ugyanis a reanimáció után úgy viselkedik, mintha Stephen King élesztette volna fel őt a Kedvencek temetőjében. 

West gonoszságát illetően azonban Stuart Gordon, a rendező egy nagyívű, szinte észrevehetetlen kanyarral él. Ugyanis közben Hill és Megan apja, Dr. Halsey (Robert Sampson) átveszi tőle a stafétabotot a rosszindulat területén, West meg kikopik a gonosz szerepköréből: a dékán atavisztikus atyai korlátoltságával és hatalmi visszaéléseivel tüntet, viszont a szakmai önzésben verhetetlenül tarol Dr. Hill. Tiszta jellemnek csak Dan és Megan marad, akik ugyan őszinték és egyszerűek, de ők kellettek a zsánerbe, minden valamirevaló amerikai horror alapelemei voltak (meg még most is azok), ti. ők az ártatlan szerelmespár, a szörnyautók és szörnyrobotok és szörnyhullák közé keveredett Rómeó és Júlia, akik a végén megmentik egymást. Itt egyébként ez nem jön össze.

A film a kétharmadáig semmi különösebb meglepetést nem árul el, a horrorfilmek szokásos olcsó konfliktusfelvezetését látjuk négy fal között egy-két színésszel, hétköznapi díszletek közt és különösebb szellemességek nélkül. A cselekmény lendületes, de nem különösebben eredeti: West feléleszt egy hullát, aki tomboló zombivá változik (mást nem is vártunk tőle), majd hasonló sorsra jut Halsey dékán is, aki rossz helyen volt rossz időben, s most ismeretlen tünetekkel a zártosztályra kerül. Mivel pedig az egész sztori túl olajozottan halad, egyelőre borzongani sem lehet rajta, kivéve a törött gerincű macska öt másodperces beugrásán. (Azért a film végére kiírták, hogy természetesen semmiféle állatnak nem esett bántódása a forgatás alatt. A rendező – ettől eltekintve - kifejezetten vigyázott arra, hogy a környezet valósághű legyen, ennek érdekében az egész stábot végigvitte egy-egy hullaházon, hogy jól eszükbe véssék a hangulatot, ahová majd ők is kerülni fognak.) Az eredetiség hiányánál a zenét kell külön „kiemelni”, mivel az egy az egyben Bernard Herrmann szerzeménye a Psychoból, ezt bezzeg nem tüntették fel a stáblistán, helyette valami Richard Band nevű kisstílű plagizátort jelöltek meg szerzőként. Reméljük, hogy még mindig szégyelli magát emiatt. 
 

A dolgok akkor változnak meg, amikor Hill rájön mindenre és le akarja nyúlni a receptet Westtől, de az agyonveri őt, kíváncsiságból feléleszti. Bár ne tette volna… A film innentől kezdve - ahogy mondani szokás – egy egészségesen beteg alkotássá változik, átalakul önmaga paródiájával. Sokat azonban ettől se várjunk - a film harmadik felvonásában a felpörgő események és a véráradat mellett is csak az időközben idiótává vált Hill önállóan működő feje adja meg az egyetlen humorforrást, amely telepatikus kapcsolatban áll a törzsével. Hill tehát nőt rabol és hullákat éleszt fel, miközben még egy kis ízléstelen „szexre” is van ideje, amit persze a kiszemelt nőszemély apja nem néz jó szemmel – még akkor sem, ha már ő is hulla. A rendező tehát elkap Hillel néhány blőd szituációt, de aztán láthatólag – néhány kézenfekvő ötlettől eltekintve – nem tud mit kezdeni ezzel az abszurd humorelemmel, inkább gyors lezárásként csinál egy jó kis össznépi kavarodást, ami viszont egy vígjátéki alapelem, hiszen annak végén célszerű mindenkit összehozni, hogy lelepleződjenek a hazugságok, vagy azok éppen tort üljenek a sikeres végkifejlet érdekében. Sok izgalomra és eredeti látványelemre (Hill fején kívül) még itt sem lehet számítani, mivel ezeket kispórolta a rendezés a filmből, az egyetlen szellemes mondatot is csak a legvégén adja elő West Hillnek.  

A H. P. Lovecraft (1890 – 1937) ponyvaregényíró Frankenstein-alapokból építkező elbeszéléséből készült mű persze még így is klasszikus magasságokba emelkedett a többi zombifilm között, de csak azért, mert a rendező mert pajtáskodni a halállal, bolondozni a sok komor zombi közül eggyel, ami sosem volt a műfaj sajátossága (ld. erre Romero munkásságát). Ügyes húzás volt az is, hogy Westet lassan kihúzta a sztoriból és a végén statisztaszerepre kárhoztatta őt, ezzel viszont legalább megtörte azt a vonalat, hogy a film elejétől kezdve ugyanazoknak a karaktereknek szurkoljunk vagy ugyanazokkal ellenszenvezzünk.

A film 900.000 dollárba került, kb. 2.000.000 dollárt hozott be a mozikban a bemutató idején, tehát nem sokba került és nem is sokan nézték meg, igazi népszerűségre csak a vhs- és dvd-korszakban kapott, kapott két folytatást is, a harmadik 2010-ra ígérik. A kritikusok azonban mindig jól bántak vele – kapott pár harmadosztályú fesztiváldíjat is - , mert bár sokra éppen nem tartották, de becsülték a felszabadult, kissé ízléstelen eredetiségét, amely mégis ártalmatlan, hiszen mindenki megkapja benne a méltó büntetését, megtekintésének tehát nincs erkölcsi kockázata. Esztétikai sem sok. Maradjunk a jelzőnél, amelyet a kellemes, de nem nagyigényű filmekre szoktunk aggatni: „vicceske”.