Roman Polanskinak ezt a filmjét még a Kalózokhoz viszonyítva is leírja a kritika: az egységes nézet szerint a mű – bár esti családi szórakozásnak elmegy – lomha, megint tele van klisékkel,  egyszóval: jelentéktelen mű, amelyet a szakmai csőd szakadékjából ismét csak egy nagy színész: az éppen fénykorát élő Harrison Ford mentett ki. 

A bírálatoknak igaza van, azonban a helyzet nem ilyen rossz… De előbb lássuk a történetet. Dr. Richard Walker (Harrison Ford) és felesége, Sandra (Betty Buckley) Párizsba érkeznek orvoskongresszusra. Sandra eltűnik és ennek hátterében egy, a reptéren elcserélt bőrönd van, s az emberrablók ugyanis ezt keresték rajta. Dr. Walker ahhoz képest, hogy egy szót sem beszél franciául – miután megismerkedett a szokásos módon érzéketlen rendőrökkel és a tunya követségi fájlmolyokkal – maga lát neki a téma felgöngyölítésének. Egy gyufásdobozra írt telefonszám alapján jut el magához a megrendelőhöz, akinek a nála lévő bőröndöt kellett volna anno átadni. Mivel azonban az illető bűzlik az egynapos hullaszagtól, kénytelen összefogni az odalátogató igazi futárral: Michelle-lel (Emmanuelle Seigner). A párost azonban két ismeretlen férfi terrorizálja, aztán előkerülnek az igazi emberrablók is és a végén kisül, hogy mi volt elrejtve a bőröndben, mint ahogy az is, hogy a két nyomasztó alak izraeli kém, az emberrablók pedig arabok. A végén aztán minden jó, ha vége jó, de azért valaki már megint meghal a kedvenceink közül.

A történet egyszerű, csak éppen logikátlan az indítása. A film végén ui. felmerül a kérdés, hogy miért kellett elrabolni Sandrát a szállodai szobából, ha ki lehetett volna cserélni a bőröndöket egymással egy udvarias délutáni látogatással is? (A doktor és a felesége, mint két decens turista, egyébre sem vágyott.) Az meg végképp érthetetlen, hogy miért rabolták el Sandrát, és miért nem vitték el helyette (vagy vele együtt) a bőröndöt, amely pedig ott hevert a szoba közepén?

Ezen túlmenően a film legfőbb gyengéje az, hogy a témában rejlő fordulati lehetőségekhez képest túl nyugodtan csordogál, nem állítja intellektuális kihívások elé a nézőt (kivéve a fenti kérdéseket), a végén nincs meglepő zárás, továbbá a csihipuhi és a lövöldözések szerelmesei is kielégületlenek maradnak, mert az utolsó öt perctől eltekintve az egész filmben egy ökölcsapás száll el – az is Fordot küldi padlóra. Van még továbbá benne egy enervált autósüldözés, továbbá két hosszú snitt az elején és a végén a repülőtéri útról, hogy már a művészetnek is adjunk (ld. a Stalker c. film reptéri utazását) – aztán ennyi. Morricone, a zeneszerző sem tépte szét magát a nyugtalan aktivitástól, Fordon kívül pedig senki nem nyújt benne semmiféle értékelhető szerepet – még maga Seigner sem, akiből Polanski (két csinos kis negyedpercen kívül: mellek és fenék) nem hozta ki szexualitást, pedig aztán tudhatta, miről marad le a néző: a féltehetségű hölggyel ugyanis a forgatáson ismerkedett meg és feleségül is vette. Itt azonban szigorúan ragaszkodott ahhoz, hogy dr. Walker hűséges családapa, akinek a jellemébe nem illenek bele ilyen kis Szajna-parti szajhakalandok. Az pedig, hogy atomindító és izraeli ügynökök – nos, ez már a politikában is lejárt lemez volt.

A gyerekek is megnézhetik, a televíziók le is vetítik három-négy évente, ez pedig bőséges bevételt jelent a rendezőnek, Polanski pedig a magánéletében pótolta be azt, amit a filmből kihagyott.