Hogyan értessük meg egy gyilkos cselekedetét anélkül, hogy ellene hangolnánk az áldozatokat? Kissé problémás a dolog, tekintettel arra, hogy áldozatok nem szoktak megértőek lenni még akkor sem, ha kijáratnak velük egy viktimológiai tanfolyamot. A jelen esetben a helyzet még bonyolultabb a szokásosnál is, mivel ők sem teljesen bűntelenek, már a puszta létükkel „magukra húzták” a tettest, aki (a film szerint) tehetetlenségében nem tudott másokon ütni, csak rajtuk. Itt most azért, mert zsidók voltak, pontosabban (a fogalmak nem keverendők): izraeli polgárok, akiknek a fő bűne az, hogy ragacsos újjakkal kapaszkodnak bele abba a Ciszjordániába, amelyet ugyan jogosan foglaltak el még 1967-ben, de vitatható módon vannak még mindig ott.

 Szóval mindenki bűnös. 

 Így persze nehéz igazságot tenni. Hany Abu Assad filmje nem is akar, ennek következtében az egész olyan lett, mint a hot-dog mustár nélkül. A totális nemzetközi összekapaszkodás eredményeképpen épp a Közel-Kelet legjellemzőbb alakjai nem lelhetőek fel a képkockákon: nincsenek házromboló és városokat önfeledten lövető izraeli katonák, önkiválasztottságuktól felpuffadt zsidó telepesek, meg Ariel Saron penyhüdt arcközeliben, továbbá palesztin nyomortelepek, viszont ellentételezésként a rendezés megengedte, hogy a palesztinok között se bukkanjanak fel a Koránból a világ rabszolgásítására uszító imámok és a Völkischer Beobachter pult alatt vett reprintjeiből recitáló Hamasz-aktivisták, ellenben a filmbeli palesztin város központja zsúfolásig van árúval feltöltött boltokkal és levegő után hörög a gépkocsifolyamtól. Az összes mélyebb ideológiai töltetet legfeljebb a falakra festett „dávidcsillag = horogkereszt” graffitik jelenik, amely már Magyarországon is annyira langyi, hogy fel sem tűnik senkinek. Pedig igazán lett volna miből meríteni a stábnak, felrobbant mellettük egy taposóakna, izraeli harci helikopterek támadtak rájuk, a helyszínbiztosítójukat meg elrabolta valamelyik felszabadító frakció és csak a Palesztin Hatóság elnöki kabinetjének a nyomására adták őt ki.

Said (Kais Nashef) és Khaled (Ali Suliman), a két öngyilkos merénylő lelki gyúróbrigádja is annyira papírízű, amennyire csak egy adóbevallás lehet, de legalább megkíméltek minket a Koránból való felolvasóesttől, meg attól, hogy antiszemita kirohanásokat halljunk tőlük. A két „hős” kamera előtt bénán elmondott búcsúszövege tehát maga a politikai semmitmondás, a földről beszélnek, ami az övék, és ők most lázadnak. Ennek oka az, hogy ők „csak” egyenrangúak akarnak lenni az izraeliekkel, de azok nem hagyják ezt nekik, ami azt sejteti, hogy amennyiben ezt megkapnák, akkor meg is békélnének a pajeszos szomszédsággal és mennének autót hegeszteni (ami a szakmájuk). Ez természetesen hazugság, mert a „zsidókkal a tengerbe” szlogen minden palesztinnak a kötelező reggeli és esti imája. Ellenben az utolsó vacsora tényleg a nevezett da Vinci-festményről lett lemásolva, éltek ezzel már mások is (pl. Bunuel a Viridianában), ezt sokan nem értették, miért kellett Saidot Krisztus helyére ültetni, pedig egyszerű a magyarázat: a palesztinok 10 %-a keresztény, s valahogy nekik is azonosulniuk kellett a saját hőseikkel.  

A zsidó (és nemzsidó) áldozatok a politikailag korrekt szemléletnek megfelelően szintén ki lettek takarítva a filmből, nyilván nem a merénylő által felrobbantott tel-avivi busz bekerülési költsége miatt, mert egy ilyen koprodukciónál nem tétel egy kimustrált járgány, néhány festett próbabábúval, inkább az lehetett az indok, hogy nem akarták Said, a főhős iránt kibontakozó (?) rokonszenvünket elrontani a végén mindenféle repkedő testrészekkel és csatornafedeleken szétmázolódott agyvelőkkel. Pedig mindez kellett volna, mert ha már tétje van egy tettnek, akkor ne csak a tétet lássuk, de a tettet is.

Said és Khaled, a két, meglehetősen közönyös autószerelő tehát másfél órán át próbál eljutni Tel-Avivba, de mivel még sosem vettek részt öngyilkos merényletben, ezért elég kevés a tapasztalatuk a dolgokról, így már a határon majdnem lekapcsolják őket. Visszamenekülnek a Nyugati Partra, ahol szétválnak útjaik, végül persze csak összejönnek megint és beszivárognak Izraelbe. Addigra azonban a véresszájú Khalednek váratlanul elmegy a kedve az egésztől, mert beszélgetésbe elegyedett Said „nőjével”, a nyugatról importált, elegáns, kiművelt Suhával (Lubna Azabal), aki elborzadva nézi a helyi téka kínálatát: három sékelért lehet kapni az öngyilkos merénylők és a megölt kollaboránsok utolsó vallomásait – a film egyetlen nevettető fricskája az, hogy a tékás szerint ez utóbbiak jobban fogynak, emelni is lehetne az árukat, csak akkor át kellene állítani a pénztárgépet. Igaza van: az öngyilkos merénylők mind egy kaptafára vannak szabva (felolvasás a Koránból, a zsidókkal a tengerbe,  aztán önérzetes búcsú a családtól), míg a kollaboránsok kétségkívül sokoldalúbb szórakoztatást tudnak nyújtani a nagyérdeműnek (önvallomások, bocsánatkérések, mentegetőzések, nehéz gyermekkor, néhány könnycsepp, majd egy golyó a fejbe).

Suha aztán, mint a nyugati műveltség hordozója ennek hatására öt perc alatt idegesen kioktatja a barátja elvesztése miatt zaklatottá vált Khaledet arról, hogy ennek az egészének így semmi értelme sincs, amit mi persze már az elején tudunk, Khaled fejében viszont most gyulladnak ki a villanykörték, ezért aztán a film végén a nyalkára borotvált és érettségis puccparádéba bugyolált párosból Khaled inkább gyorsan kihátrál. Said nem, ő kemény fickó, ő robbant. Vagyis valószínű, hogy robbantani fog. Hogy miért gyűlöli annyira Izraelt, az nála is rejtély, hiszen az apja kollaboráns volt és a saját fajtársai ölték meg (ez a vérbosszú társadalmában nem egy bocsánatos bűn), emellett pedig bár igaz, hogy menekülttáborból jött, de az már nem kerül elő, hogy ezeket a Mária Valéria-telepeket azért tartják fenn az arab rezsimek, mert így lehet az ott lakók tüntető nyomorára mutogatva kárhoztatni Izraelt. (A filmdiplomáciai óvatosság mélységére jellemző, hogy az sem derül ki, Said melyik táborból jött, nehogy még esetleg valaki duzzogni kezdjen a környező diktatúrák – amerikai pénzen rángatott – bábelnökei és bábkirálya közül.) Érdekessége a filmnek az, hogy a két merénylőt két zsidó viszi a helyszínre, amellyel óvatosan azt a sztereotípiát melegítette fel a rendező, hogy a zsidók pénzért mindenre képesek. (Izraelben igazából csak ezen az egy mozzanaton morgolódtak, meg azon, hogy a film szerint a zsidó telepesek állítólag mérgezik a vizet. Ennek igazságtartalma a filmben is függőben maradt.) 
 
Mivel a történetből minden ideológiai vonatkozás ki lett kapcsolva, ennek következtében a szereplők nem engedhették meg maguknak az érzelmi áradatokat, az alakítások tehát kissé merevek és élettelenek lettek, amit a szereplők legfeljebb az időnkénti sürgés-forgással akarnak kompenzálni, ha a forgatókönyv nem épp mélázásba taszítja őket. A kifejlet ráadásul már az elején is kiszámítható annyiban, hogy Suha nem véletlenül került bele a képbe, tehát a két mártírjelölt közül valaki meg fog hátrálni. Az sem okoz nagy meglepetést, hogy a kissé ideges és rögeszmés Khaled helyett a hallgatagságával tüntető Said lesz a hunyó, bár megjegyzendő, hogy Khaled pálfordulása elég hiteltelen, nem hihető, hogy öt percnyi humanista agymosás segítene az addigi elkötelezettségének sutba dobásában. Viszont legalább szép képeket látunk a Megszállt Területekről és még szebbeket Tel-Avivról. Az meg, hogy miért lesz valaki öngyilkos merénylő, a film végén ugyanolyan rejtély marad, mint az elején. Bár az, hogy a rendező hozzá mert nyúlni a témához, már önmagában is vállveregetést érdemel, kapott is érte Golden Globe-t 2006-ban.

Utóélet a filmhez: Suhána volt igaza. Az utóbbi években már nincsenek öngyilkos merénylők Izraelben. Amely, miután bezárta magát egy fal mögé, él és virul. A palesztinok meg nem, azok épp egymást ölik. Erről kellene valakinek egy jó filmet csinálnia. Bár elég valószínű, hogy egy ilyen alapos tényfeltáró mű után a rendezőt is nemsokára dvd-re véve láthatnánk viszont egy nabluszi tékában. Három sékelért.