Ha a Weimari Köztársaságot összekeverjük a film noirral, akkor abból csak valami igen erőteljes atmoszféra telepedhet ránk. Mindkettő a nyomorúságból táplálkozott: az első német köztársaság a vesztes világháború, a belpolitikai zűrzavar, a hiperinfláció, a nemzetközi elszigeteltség, majd a gazdasági világválság terheitől roskadozott, a film noir meg a hősök kisszerű cinizmusától és pénzvágyától, meg a nemes eszmék iránti (a főhős oldalán persze mindig csak látens) elidegenedettségtől. Bergman ritkán játszott filmje pedig éppen ezt a kettőt aknázta ki (amerikai megrendelésre), amelybe a rendező belemosott még némi antiszemitizmust is, hadd legyen az eredmény minél átütőbb. Az is lett, de paradox módon ebből ered a másodosztályúsága is: túl látványossá vált ahhoz, hogy a rendező legnagyobb filmjei között tartsuk számon.

Az erőteljes hangulati kisugárzás ugyanis a történet, meg a mondanivaló terhére ment. 1923-ban vagyunk tehát, télen: a franciák a hadi jóvátételek elmaradása miatt már berendezkedtek a Ruhr-vidéken, Münchenben pedig „megváltó született”, azaz Hitler, aki a később vallási féleszelőssé vált Luddendorf tábornokkal együtt úgy döntött, hogy a közállapotok változását most legjobban az fejezné ki, ha a bajor kormányt rabosítanák egy sörpincében. Ami meg is történt 1923. november 8-án – természetesen katasztrofális „sikerrel”.

A történet azonban északon kezdődik: a szétfagyott, pangó és éhező, a birodalmi márkát már csak kilóban mérő Berlinbe érkezik Abel Rosenberg (a nemrég botrányos körülmények közt megboldogult David Carradine), aki halmozottan hátrányos helyzetű: mert nem elég, hogy zsidó, de még kiégett, tolvaj, iszákos és munkakerülő is, akinek a testvére a napokban ölte meg magát. Az elnyomorodott kis senki a sógornőjénél, Manuela Rosenbergnél (Lív Ullmann) húzza meg magát, aki egész nap és éjjel dolgozik, részint erkölcsös, részint kritikus etikájú megélhetési forrásokat használva a napi kenyér megszerzése érdekében, merthogy bárénekesnő is, bár ehhez van a kisebb tehetsége. A filmben mindenesetre megcsodálhatjuk Ullmannt a szokásos búvalbélelt és eltűnődő, vagy éppen értetlenkedő manírjai nélkül, most ő egyszerre Liza Minelli a Kabaréból és egy fecsegő, bár fáradt kis „feleség”, igazán üdítő látni, hogy élénkségre is képes. Carradine viszont nem adott sokat magából: kemény mogorvaságával és semmitváró közönyével irányítja magára a figyelmünket, puhakalapban, legörbedett szájjal és utálkozó tekintettel vonszolja magát végig a filmen. A körülmények lényegéből – a „kígyótojásból” - ugyan mindent lát, s egyszer fel is lázad, amikor céltalan, részeg dühromahában beveri egy üzlet kirakatait. Egy kis kígyó már meg is született...

A környezet maga alá gyűri a két színészt. A rendező és a látványtervező láthatólag a Weimari Köztársaság ízléstelenségi torzszülöttségét a szemeinkbe égető George Grosz-festmények utángyártott hiperfreskóját akarta megalkotni, tehát annyi vizuális közhelyet szedtek össze hozzá, amennyit csak lehetett: sovány, döglött lovak hevernek az éji macskaköveken, amelyet prémgalléros urak szeletelnek fel a rég ízlelt húsleveshez, nyomorgó proletárasszonyok görnyednek a vasalódeszkák mellett, kilakoltatottak halálmenete vonul a bágyadt villanykörték alatt, de vannak még értelmetlen aktatologatásba belehülyült kórházi kistisztviselők, örökké mocskos égboltképek, fagy és köd és rosszkedvű arcok mindenütt, zsúfolt villamosok és hisztériás, gyanakvó, dollárkuporgató  házinénik, ingyenkonyha, pangó üzletek, vonatok, immár menetrend nélkül, nyomorgó veteránok felvonulása, öngyűlölet-levezető zsidóverés, őrjöngő rohamosztagosok, Reichswehr-maradvány a teherkocsikon, kiégett rendőrség, cigarettafüst és pótkávé; a másik oldalon pedig természetesen hisztériás dzsessz, négerek és (zsidó) burzsoák, szalonok, pezsgő, unottan asztalra hajított pénzkötegek, meg aljakabaré törpékkel, lestrapált rémbohócokkal és egy titkos kísérlet…

Ez utóbbiról szólna a film – valójában erről szól a legkevésbé. A mű négyötöde kizárólag Rosenberg magányos, egyre összefüggéstelenebb pokoljárásáról, vagy inkább „kígyózásáról” szól, miközben a többi kígyótól fél, mivel azok meg rajta akarják leverni a dühüket (hiszen ő zsidó). Szó se róla, a film ragyogó operatőri munkával örvendeztet meg, a zárt helyszíneknek mély és sűrű az atmoszférája, és szerencsére sehol sem kell sokat időznünk, hogy meg is unjuk a látványt, ennek ellenére a sok nyomasztó helyszín után lassanként már mi is olyan gyötrelemnek érezzük az életet, mint itt mindenki más. A depressziós helyzetgyakorlatok halmozása egy idő után már érzékelhetően öncélúvá válik, különösen ahhoz képest, hogy a film már az elején egy nagy titkot ígértek nekünk, hogy ti. Rosenberg felfedezi, miféle szörnyű orvosi kísérletek miatt lett öngyilkos a testvére. Erre viszont a végéig nemhogy várnunk kell, de az szóba sem kerül, még az ügyben nyomozgató Bauer rendőrfelügyelő (Gert Fröbe) is egyszerre csak eltűnik a sztoriból – a zárásnál viszont kiderül, hogy a páros abban a Szent Anna-klinikában kapott lakást, ahol a szörnyűségek folynak, Rosenberg tehát minden további beléphet a titkok szentélyébe, ahol végre korrekt magyarázatot kap Dr. Hans Vergerustól (Heinz Bennent), gyermekkori ismerősétől arra, hogy egyáltalán: mi ez.   

A film komoly, értékelhető eleme az, hogy a nézőt didaktikusan bár, de rávezeti a nácizmus születésének az eszmetörténeti okaira. Vergerus, ez a sarlatánnak tűnő, de valóban csak cinikusan idealista orvos lelkesen mutogatja Rosenbergnek azokat a szituációs modelleket, amelyek az ember közönyös, majd a kegyetlen énjét hozzák ki. Lángoló szemekkel magyarázza csutkára szívott cigarettája mellett: képzelje el, hogy mi lesz Németországból, ha a szülők megalázottsága elvegyül majd a gyermekeik idealizmusával. Megelőztük a korunkat – sóhajtja aztán öngyilkossága előtt Vergerus.

Mi már tudjuk, hogy mi lett ebből az egészből.

A film vége – bár didaktikus és tulajdonképpen előzmény nélküli - valóban zseniális. Jön velünk szemben a megalázottak és megszomorítottak szürke, rosszkedvű, zombiszerű, fenyegető menete, de a gyermekek még nem láthatóak. Aztán jöttek a gyermekek. Ahogy előbb meg volt, majd elő lett nekik írva: eszményekkel telve szüleik tönkretett életének a jóvátételét akarták, jöttek, fáklyák keresztjébe rendeződtek, jöttek, zászlók forró selymei alá álltak, jöttek, szalutáltak az új megváltónak, szétáradtak a kis kígyók – aztán bemocskolták apáikat, az unokáikat pedig megnyomorították. Ennél tökéletesebb infernót nem tudott volna produkálni még Hollywood sem. Dr. Hans Vergerus tényleg megelőzte a korát: öngyilkos lett a kis kígyó, akárcsak később az óriáshüllővé nőtt Németország.