A híd valóságos története prózaibb volt, mint a filmen, meg szörnyűbb is: miután a japánok meghódították Burmát, túl hosszúra nyúlt az India felé kígyózó utánpótlási vonaluk, ezért úgy döntöttek, hogy a Kwai folyó mentén egy 415 kilométeres vasutat építenek. Amit meg is valósítottak – csak mire elkészültek vele, elvesztették a háborút, de hogy pontosabbak legyünk: amikor elkezdték, már akkor is vesztésre álltak. (A film 1943. februárja és májusa között játszódik.) 90.000 bennszülött és 16.000 szövetséges hadifogoly pusztult bele a rabszolgamunkába, különösen kegyetlen lett a folyó filmbeli szakasza, ahol odébb kellett tervezni a pályát két meredély közé. Ma már turistalátványosság a híd, persze, újjáépítve, fából vas lett, mert lebombázták az egészet. Viszont nem olyan látványos hozzá a körítés, mint a filmben, amelyet Ceylonban, vagyis Sri Lankán építettek fel a film kedvéért.

A jó, a rossz és a csúf: minden emberi színjáték három alapalakja vonul fel itt is David Lean rendezésében, annyi különbséggel, hogy nem viszik végig a szerepeiket a filmen. A jóból rossz lesz, a csúfból jó, a rosszból meg csúf.

A jó, vagyis Nicholson ezredes (Alec Guiness) erkölcsi, majd anyagi győzelmet is arat a fogvatartóin, felszabadítja a tisztjeit a munka alól, a legénységnek pedig önbizalmat ad – eddig minden rokonszenvünk az övé. A film az első egy óra után egy pillanatra meg is akad, hiszen a néző is józanul gondolkodik el rajta: most mi lesz? Miből fog állni a következő felvonás? Talán a menekülésből? Az lehetetlen és Nicholson is kizárta, ráadásul már volt rá egy kísérlet, kudarccal. Harc a japánokkal? Reménytelen. Nicholson azonban rögtön megérti, hogy felülkerekedése csupán egy átmeneti állapot, hiszen a győzelmet nem önmagáért, hanem egy célért kellett kiharcolnia. Mármost itt van a gond: mert azt ugyan elérte, hogy a tiszteknek nem kell dolgozniuk, de ha nem irányíthatják az építkezést, akkor ezzel a legénység morálja alá süllyednek; viszont minek azt irányítani, ha az értelmetlen, mert a híd eleve rossz helyre épül? (Ez a valóságban nem volt így: a japán fahidak tökéletesek lettek, semmit nem kellett „átterveztetniük” a hadifoglyoknak.) A következetes dedukció tehát ezt kívánja meg: a cél a tökéletes híd megépítése, amely miatt a tiszti kiváltságokat már érdemes fenntartani, ráadásul a legénység is jobban érzi magát, ha egészséges versenyszellemmel vág bele a munkába, amely így a brit hadmérnökség és csapatszellem, összefoglalva tehát az angolszász magasabbrendűség emlékműve marad. Mellesleg abban a Burmában, amely azelőtt angol gyarmat volt, és – gondolhatta alappal Nicholson - nyilván marad is a japánok veresége után. Márpedig emlékműre ugyancsak szüksége lenne az ezredesnek, mivel a film végén egy gyenge pillanatában elárulja, hogy volt már egyszer, amikor végiggondolta az életét - és itt elharapja a szót, de kitetszik belőle, hogy nem volt megelégedve az eddigi eredményekkel. Most viszont felszögezheti a saját dicsőségét bizonyító fatáblát a hídra.

Azt nem mondhatjuk, hogy közben megfeledkezett egy apróságról, hogy ti. a híd per pillanat az ellenségnek épül katonai célra. Nem feledkezett meg. De ő pompázni akart, parancsolni, rendet tenni, nyilvánvalóvá tenni a magasabbrendűségét, aztán mindeközben eggyé vált a híddal, amely így a brit dicsőség kolosszáris teljesítménye helyett az ezredes egyre elborultabb agyát megülő öncélúság mementója lett. Végül ott áll, győztesen a sodrás fölött, erős, szilárd és rendíthetetlen, mint a szülőapja, aki peckesen lépked rajta, elárulva hazáját, királyát, bajtársait és esküjét, mi több, a végén gyilkossá is vedlik, s már csak az utolsó másodpercben jön rá arra, hogy mit tett. Ezt kár volt a filmbe: ha az ezredes egyszerűen, szó nélkül borul rá a gyújtómarkolatra, igazi shakespeari hős lett volna belőle, egy következetes álláspont következetes végzetével. De olyan nincs, hogy egy brit tisztben ne ébredjen fel a lelkiismeret…

A csúf itt az amerikai Shears közlegény (William Holden), tipikusan markáns jenki arccal és a kötelező lazasággal, akiről csak a film közepén derül ki, hogy csalással szerezte a tiszti egyenruháját, továbbá esze ágában sincs harcolni, meg aztán volt valami kellemetlen régi ügye is… Belőle viszont hős lesz, hiszen (bár egy elég erőteljes ráhatásra) csatlakozik a híd felrobbantására szervezett kommandóhoz, s végül ő lesz az, aki meg akarja állítani Nicholson ezredest, s aki végül is levegőbe repíti ezzel annak életművét.

A harmadik személy a rossz: ő elég egyértelmű a film elején, hiszen Saito ezredes (Sessue Hajakava) öntörvényű és kegyetlen, meg még ráadásul buta is. Ha lett volna egy kis sütnivalója, már a történet elején egy nyájas mosollyal elrendeli egy színvonalas tiszti barakk építését, amelyben aztán beszállásolja Nicholsont és társait, ad nekik rádiót és ételt, ki nem engedve őket onnan, hadd bámulja őket az elkínzott legénység egyre gyűlölködőbb tekintettel – a tisztikar már egy hét múlva önként jelentkezett volna munkára, amely sokkal kegyetlenebb volt, mint a filmben ábrázoltak. Saito a butasága ellenére is tud jellemfejlődést mutatni, ő lesz a „csúf” a végén, hiszen képes átlépni a saját korlátait, el tudja viselni a megaláztatásokat is, csak hogy megépíthesse a hidat, még Nicholson lekezelő megbecsülését is eléri végén az addigi passzivitása miatt, aki ennek hatására már-már emberszámba veszi a japán tisztet, aki helyett elvégezte a munkája dandárját.

Hagyjuk persze azt, hogy a valóságban Nicholson valóban meg tudta volna így szorongatni Saito nyakát: Pierre Boulle, a könyv írója kitalált történettel élt, bár maga is részt vett a nevezett vágányfektetésben. (Ő írta A majmok bolygója c. regényt is, amelynek alapötletéből aztán egy egész szériát készítettek.) Utóbb kinyomozták, hogy a nevezett hídnál lévő táborban, Tha Maa Khamban (más néven: Tamarkanban, ahol Boulle nem dolgozott) a szövetséges foglyok parancsnoka egy bizonyos Philip Toosey (1904-1975) alezredes volt, akiről ezek után alappal gyanították, hogy Boulle kegyetlen paródiát csinált belőle a regényében, amit még az is alátámasztott, hogy a táborban tényleg szolgált egy Saito nevű őrmester, akinek az életét Toosey vallomása mentette meg, amikor is a felszabadulás után 200 japán őrt akasztottak fel a szövetségesek. Az árukapcsolás azonban nem igaz: Toosey nem züllött árulóvá, mint Nicholson, mert ha úgy működött volna együtt japánokkal, mint filmbeli alteregója, akkor - egy táborlakó visszaemlékezése szerint - a saját emberei csendben eltették volna láb alól. A valóság azonban az, hogy Boulle francia volt, akit a Vichy-Franciaország katonái fogtak el Indokínában, és Nicholson alakjában ezeknek a kollaboráns tiszteknek a kollektív emlékezetét örökítette meg.

Az írónak azonban nem az volt a fontos, hogy történelmi, hanem az, hogy pszichológiai látleletet nyújtson egy emberről, aki fegyelmezettségében azt is hagyja, hogy a kötelesség- és öntudat végül a morálja nyakára lépjen. Alec Baldwin tökéletes választás volt erre a szerepre, hiszen pontosan úgy nézett ki, ahogy általában egy angol tisztet elképzelünk a régi szép gyarmati időkből: sovány és kis bajuszkája is van (ez egy kellék volt egy időben a brit hadseregben); folyton felveti a fejét, érzéketlen tekintettel néz el mások mellett, ha megfigyeljük, nem néz mások szemébe, ha mégis, gyorsan elkapja onnan a tekintetét, jelezve, hogy mindenki csak addig ér számára valamit, amíg megérti az ő mondanivalóját; tömören és határozottan beszél, egyetlen mozdulatában sem tapasztalható megingás, még amikor félholtra gyötörve vonszolja magát Saito ezredeshez, akkor is igyekszik tartani a 90 fokos szöget. Az elégtételt éppen olyan nyugalommal éli meg, mint a megaláztatást, ha veszít, a bosszú, ha győz, az öröm nem látszik rajta, legfeljebb csak valami hűvös kivárás, vagy elegáns elégedettség, hogy végre jól mennek a dolgok. Személyisége tartja mozgásban a filmet, hiszen állandóan azt várjuk, hogy mikor közli környezetével a Nagy Szabotázs kiviteli tervét, amely - nyilván - célracionális előretörése mellett oson annak árnyékában. De az az árnyék üres… Az ezredes tragikus „jellemfejlődése” miatt teljesen szükségtelen volt a filmben nagyobb lélegzetű akciójeleneteket beilleszteni, hiszen ezek megzavarták volna Nicholson egyre eszelősebb magányát. A felrobbantásra érkező különítmény kalandjai sem sok vizet zavarnak, aminek megint csak az volt a dramaturgiai oka, hogy a hangsúly még véletlenül se rájuk terelődjön, hanem következetesen Nicholsonon maradjon. Éppen ezért kellett az utolsó percekre rögzíteni a nagy összecsapást, hogy már senki ne tudjon megváltozni: a csúfból (Saito) ne legyen ismét rossz, a rosszból (Nicholson) ne legyen se jó, se csúf, a jó (Shears) pedig ne élje túl az eseményeket, hiszen ő tényleg a hősisség csúcsára érkezett.

Jack Hildyard operatőrre sem nehezedett az a teher, hogy különleges képekkel fesse alá a történetet, mivel a színes és festő környezet adta ezt magától is, nem csoda, hogy előszeretettel dolgozott a nagytotálokkal. A film egyik főszereplője persze a látványos híd lett, amelyet 1957. március 11-én robbantottak fel. Az egyszeri nagyjelenet képeit aztán azonnal Londonba küldték kidolgozásra, de az nem érkezett meg. Egy hét múlva a kairói repülőtéren találták meg a tekercseket, még jó, hogy az érzékeny film nem égett szét a dobozában a Naptól.

A mű hatalmas siker lett, tarolt az Oscar-díjkiosztón: legjobb film, rendező, operatőr, férfi főszereplő, forgatókönyv, vágás, zene díját vitte el. Volt még három Golden Globe (film, rendező, színész), meg négy BAFTA (film, rendező, szereplő, brit film). Sir Malcolm Arnold füttyindulója (amely aztán a Colonel Bogey March nevet kapta a köztudatban, pedig az nem ez volt eredetileg) tetemesen hozzásegítette hozzá a filmet a hét Oscarhoz, még a szocialista tömbben is játszotta folyton a rádió. A forgatókönyvnél meg kell állnunk, azt ui. Boulle kapta meg, holott nem tudott angolul: valójában két, Hollywoodban épp feketelistán lévő író, azaz Carl Foreman és Michael Wilson írta az egészet. Ráadásul ezek ketten nem is dolgoztak együtt: Foreman írta az alapokat, amelyet Lean rossznak tartott, ezért átírásra odaadta Wilsonnak, viszont mert ezek ketten csak titokban dolgozhattak az anyagon, a stáblistán Boulle neve jelent meg. A filmakadémia csak 1984-ben adta meg a két amerikainak utólagosan az Oscar-díjat – és nemcsak késve, de még poszthumusz is, de most már az ő nevük is szerepel a stáblistán.  

Toosey is megnézte a filmet, aztán vállat rántott, nem volt rá hajlandó, hogy felemelje a szavát történelemhamisítás ellen, csak volt bajtársai nyomására eresztett meg egy levelet a Daily Telegraphnak, hogy kérem, ez így nem az igazi. Ezt mindenki tudomásul vette, úgy is mondhatnánk: vigyázzba vágták magukat az (akkor már) lovag és dandártábornok előtt, hiszen olyan nincs, hogy egy brit tiszt kollaboráljon az ellenséggel. Ez egyszerűen mese.