A magyar címválasztás egyrészt igénytelen, másrészt tévedést gerjeszt, azt ti., hogy ilyennek kell lennie egy tábornoknak. Annak azonban nem kell semmilyennek sem lennie, Patton mellett ott volt pl. Omar Nelson Bradley tábornok, aki szöges ellentéte volt a címszereplőnek: amíg az belerohant a tűzvonalba, ő térképekkel, hadijelentésekkel, körzőkkel és légifelvételekkel felszerelkezve egyengette el a hadmozdulatok ráncait, a frontvonal közvetlen közelébe lehetőleg nem merészkedett, óvatos volt és takarékos, folyton megállt és körülnézett, hogy mi legyen, ezért is hívta őt Patton „sátorverő”-nek - aztán mégis ötcsillagos tábornokként fejezte be az életét. Hozzá képest Patton nem volt jobb vagy rosszabb a maga négy kruplirózsájával, csak más. Pattonnak annyiban volt szerencséje a világtörténelemmel, hogy Bradleytől eltekintve színes egyéniség volt, tételesen: egy állat.

Mély kereszténysége – amelybe ötletszerűen belekeverte a reinkarnációt – és versírási hajlama nem gátolta meg őt a szennyes káromkodásokban, amelyből a film elég keveset mutat meg (még angolul sem), akkor is csak finomítva. (Ne feledjük el, hogy mikor készült…) Stratégiája és taktikája gyakorlatilag nem vált el egymástól: nem ismert mást, csak a támadást, amellyel látványos eredményeket ért el, természetesen nagy veszteségek közepette, amelyet hajlamos volt mellékes tényezőként kezelni. Emellett és emiatt egy hiú és öntetszelgő karrierista volt, aki alig várta, hogy végre a ranglétra tetejéről ordíthassa le mások véleményét. Már a film is ezzel indít: a Kongresszus még jóvá sem hagyta az altábornaggyá való rangugratását, de ő már varratja a gallérjára az aranycsillagot, s parázslik a vágytól, hogy összeakaszkodjon Rommellel -  ez sosem történt meg - , Szicília elfoglalása után pedig evidensnek vette volna azt is, ha őt nevezik ki a nyugati front parancsnokává. Politikai karrierben is gondolkodott, amit eléggé megnehezített az, hogy képtelen volt diplomatikusan viselkedni és nem tudta tartani a száját, főleg, ha meglátott egy emelvényt, vagy bármilyen fizikai tárgyat, amelyen állva felülről nézhette mások fejét. 

A remélt felívelés helyett azonban beosztottját, Bradleyt pakolták a nyakába. Montgomery, a nagy vetélytárs (akit, mint mindenkit, lekezelt) zavartalanul gyűjthette a babérleveleket, míg őt szállodái elfekvőbe küldték, mivel felpofozott Szicíliában egy idegileg megroppant katonát, amiből sajtóbotrány lett. Végül – nagy könyörgés árán – kapott egy esélyt, vagyis egy hadsereget, s előretört a Dunáig. Terveiben az szerepelt, hogy ő szabadítja fel Prágát, amire volt is esélye, elképzeléseinek hagymázasabb része viszont az volt, hogy Zsukov előtt ő foglalja el Berlint. Aztán lebeszélték róla, mint ahogy arról is, hogy nekimenjen a szovjeteknek. Mint Németország katonai kormányzója viszont a nácik iránti megértésével húzta ki a gyufát a szövetséges sajtóban. Halála a mai napig zsíros táptalajt ad a konspirációknak, hol az OSS öli meg, hol az NKVD, lehet válogatni. De a legtöbb variáció szerint az ok egyöntetű volt: a tábornok túl messzire ment a szovjetellenes hőzöngéseivel és ki kellett iktatni, mielőtt tovább hűti az amúgy is fagyállapotba kerülő nemzetközi légkört - tegye ezt akár a megszállási övezetben, akár az USA valamelyik kukoricaföldi akadémiáján.

A film itt meg is áll: nem megy túl a fenti Patton-kellékek felsorolásán, a kétes végzetet kivéve, mert azt természetesen kihagyták az alkotók, hiszen nehezen lehetett volna egy korrekt megoldást találniuk a rejtélyre. Ez a minimalizmus azonban nem annak volt köszönhető, hogy lusta forgatókönyvírókat szerződtettek, mert az egyikük a nagy Francis Ford Coppola lett; hanem annak, hogy Patton kb. tényleg csak ennyiből állt, ezzel kellett kitölteni a két és fél órát. A filmben ugyan jelzésértékként megjelenik néha Rommel, Jodl és a címszereplő személye miatt zaklatott náci vezérkar is azzal az utalással, hogy nekik ő volt az egyik legnagyobb terhük a háború alatt, de az jókora túlzás, Zsukov és Tito inkább ment az agyukra, mint Patton. Montgomery is - a legendás pulcsijában - csak néhányszor vigyorog bele kelletlenül utált ellenfele arcába, pedig egyszer igazán megszorongathatták volna egymás torkát, legalább a nézők kedvéért.

George C. Scott által megformált alakja ennek következtében magányosan, csak a szárnysegédek meghunyászkodó pillantásai közepette élheti ki magát: a színész a dühös sértettség és közönyös halálközeliség árnyalataival dolgozik. Jellemalakítási kelléktára finoman szólva is behatárolt, de éppen ezért hatásos: gyomorforgatóan rekedtes hangon vágja mások arcába a parancsait és cinikus szellemességeit (amelyekért jár a pont), máskor a meg nem értett zsenik depressziójába süllyed, maradék idejében pedig szálfaegyenesen hordozza végig sastekintetét a hadszíntereken. Amelyekből a kevesebbnél is kevesebbet kapunk, egy alacsony igényességgel kivitelezett, hiperplánokból és néhány kistotálból felvett rövid sivatagi hadijelenet kivételével sok izgalomra nem szabad számítani a filmben, de nem is ezért csinálták. Itt a jellem volt a fontos, nem a tett.  

A mű bőre alatt amúgy is lüktet az olcsóság, hiszen főleg békés helyszíneken, szobákban és kertekben, meg egy-egy domboldalon vették fel a jeleneteket, sok korabeli hadikelléket nem lehet azokon felfedezni, a Patton-féle előrenyomulások tragikus veszteségvonzatait pedig a hullahegyek helyett csak pár komor katona útszéli sziszegése és néhány felborított hadijármű jelképezi, s ami a film igazi hiánya: sokat nem tudunk meg arról sem, hogy miként zajlottak le a hadművelei az egy Szicíliát kivéve, ahol viszont csak élete legkönnyebb győzelmét aratta. Scott és a kispolgári kinézetű Karl Malden (Bradley szerepében) viszik el a színészi munkaanyag 90 %-át, s nem jelennek meg a filmben azok, akik döntést hoztak felette. A katonái is jelentéktelenségükkel tüntetnek, a film közepébe beleírtak egy gyáva kutyát is,  hogy valami színezze a tábornok nem túl lédús és addigra már egyhangúvá váló személyiségét, amelyből tragikumot akartak kihozni, de ezt nem sikerült nekik. Ugyan van benne jelzés arra, hogy ő tulajdonképpen egy XVI. századi alak, de hogy az a szó szoros értelemben vett rohammunkáján kívül mit is jelentett, arról nem sokat tudunk meg azon kívül, hogy időnként közli a reinkarnációs fázisait, meg azt, hogy tele akarja hányni a halott némeket tüdejét. 

Franklin J. Schaffner lassan építkező, majd végül monotonná váló filmje ennek ellenére hét Oscart kapott, nyilván azért, mert az amerikaiak örültek, hogy nemzetük karakterére ismerhetnek a tábornok szögegyszerű személyiségében. A legjobb film és a legjobb rendezés kategóriájában is nyert, Coppola meg zsebre tehette élete első Oscarját a legjobb eredeti forgatókönyvért, ez még elmegy, az viszont súlyos kételyt ad, hogy a legjobb hang, vágás és főleg a szegényes látványtervezés miatt miért kapott itt bárki is szobrot. Scott meg nem volt hajlandó elmenni a díjátadóra, majd amikor megküldték neki a legjobb férfi főszereplőnek járó díjat, visszapostázta. Ilyen kedve volt. Valami ragadt rá Pattonból.