„Tora”, vagyis „tigris”: ez volt a japán pilóták kódszava annak jelzésére, hogy elérték Pearl Harbort és kezdődik a mulatság. Más értelmezés szerint viszont ez a „totsugeki” („roham”) szó első szótagjának és a „raigeki” (torpedótámadás) szavak összevonásából keletkezett. De akár ez is lehet: a tigris támad torpedóval. (Még alliterál is.) Az amerikaiak sokáig azt hitték, hogy a három szó a „meglepetés” rövidítése – hiába, a gyermeki lélek… Mellesleg a film címén nem kellett sokat töprengeni, mert azt készen szállította Dr. Gordon W. Prange egyetemi tanár, aki nagy sikerű történelmi könyvet írt a támadásról, ami Japánban is elismerésre talált.
A manővernek a legnagyobb eredménye csak az lehetett, amit végrehajtónak kijelölt és a film szerint meglehetős kedvetlenséggel tevékenykedő Jamamoto tengernagy (So Jamamura) mondott az akció előtt: ezzel egy évig még szekálhatják az amerikai flottát, aztán semmit sem garantál. Ebben tévedett: az álnok támadás 1941. december 7-én történt, a midwayi csatára viszont 1942. június 4-7. között került sor, amikor a nyomasztó hátrányban lévő, roncsokból összeverbuvált amerikai flotta tönkrezúzta a fess japán hajóhadat, hiába állt annak élén Jamamoto mellett ismét a markánsan brutális arcú Nagumo Csúicsi altengernagy (Eijiro Tono), aki pedig (mármint Nagumo, nem Tono) A midwayi csata c. filmben is támadásra vezényelte a Felkelő Nap légierejét. Egyikük sem élte meg a háború végét: Jamamotót lelőtték egy inspekciós körúton, Nagumo meg öngyilkos lett élete utolsó vesztes csatája után.
A film az Angliai csata (1969) című Guy Hamilton-film elemeiből merítette a nagyívűségét és a szereplőktől való távolságtartását illetően; belőle meg A midwayi csata (1976) vette át szinte az össze motívumot, e két utóbbit gyakorlatilag alig lehetne megkülönböztetni egymástól, annyira egy módszerrel készültek, az más kérdés, hogy ez utóbbi (a költséghatékonyság miatt) eredeti filmfelvételekkel is dolgozott, míg a Tora! Tora! Tora! nem. Ennek következtében a forgatás tetemes költségbe került: 25.000.000 dollárba, mivel mindenben igyekeztek igazodni a történelmi hűséghez. (Az okosok persze megint megmondták, hogy mi hol nem klappol, de ezek érdektelen tudálékoskodások, senkit sem érdekel az, hogy Jamamotó zászlóshajója szürke volt-e vagy szürkéskék.)
A legnagyobb tételt a japán repülőgépek jelentették, mert ilyenek alig voltak fellelhetőek, ezért azok többségét a régi AT-6 és BT-13-as amerikai gépekből alakították ki, mint ahogy a filmben feltűnő USA-légierő is modern elemekből építkezett: darabonként 30.000 dollárért alakítottak át gépeket a régiek mintájára – a forgatás után örültek annak, ha 1.500 dollárért elkeltek, bár egyes darabok még a mai napig repülnek. A földön lévő repülők viszont mind makettek voltak, bár járó motorokkal és légcsavarokkal. A megmaradt légi hadieszközöket aztán felhasználták A midwayi csata, meg a késői leszármazott, a Pearl Harbor (2001) forgatásán is.
Még a hadihajók voltak a legolcsóbbak: a látképeiket megoldották rövid snittekben feltűnő makettekkel, amelyeknél ez által sok mindenre nem figyelhet fel a nézőm, kivéve az utolsó amerikai hadihajót, amely kimenekült az öbölből, nehogy eltorlaszolja azt, mert az valódi volt (de nem eredeti), kölcsönvették a haditengerészettől. A forgatás fő helyszínéül szolgáló japán hadihajó azonban sosem látott a kifutópályáján császári bombázókat leszállni, mivel ez most az USS Yorktown (CVS-10) repülőgép-hordozó volt, tekintettel arra, hogy eredeti (illetve szolgálatban álló) japán repülőgép-hordozót nem lehetett már találni 1970-ben.
De volt ezekre pénz, mert a film koprodukcióban készült Japán és az USA között a 20th Century-Fox vezényletével, akik hatalmasat akartak markolni: a japán részek rendezőjének Kuroszavát nyerték meg. Aki két év tehetetlenkedés után végül kikerült a produkcióból, egyszerűen nem tudott megbirkózni a feladattal, túl nagy nyomás alá helyezték őt a jen- és dollármilliók, a végső változatban a munkájából egy (!) percet használtak fel. Helyére végül két japán rendezőt állítottak: Toshio Mashuba és Kinji Fukasaku azonban eleve kénytelen volt korlátozottabb terekkel dolgozni, mint az amerikai részeket (meg a film egészét) jegyző Richard Fleischer. Neki ott voltak a díszes vagy kissé zaklatott küllemű irodák, az otthonos washingtoni tájképek, aztán meg a festői sziget, a nagy repülőtér, a látványos radarállomás, szóval volt hol elhelyezni a szereplőit. Ellenben a két japán rendezőknek csak az USS Yorktown jutott, meg néhány légifelvétel és pár „japános”, vagyis minimalista enteriőr. Ezért aztán ők a katonai performanszokkal igyekeztek emelni a lehetőségeiket, tehát a japán részekben dominálnak a díszegyenruhás embersorok, a vigyázzba meredő matrózok, a merev tisztek arcsorfala, a lengő hadilobogók és a hajnali napfénybe beleszálló gépek (érdemes megfigyelni, ahogy egyre világosabb lesz a gépek felszállása közben a kép az óceán felett), míg az amerikai részben jellemzően mindig csak egy-két karaker kerül elő, amint konszolidáltan, de sosem túl hevesen vitatkoznak egymással – a teljes lemondás állapotában, mivel minden azt sugallja, hogy semmit sem értenek és semmit sem tudnak tenni, amellyel éles ellentétben áll a japán tisztikar heves célratörése. Ezzel kétségkívül sikerült a két helyszín között markáns hangulati ellentétet teremteni: a szürke hátterek előtt ugató hanglejtéssel bokavagdosó japán tisztekkel szöges ellentétben áll az amerikaiak színesebb hátterek előtti oldottabb, bár keserű párbeszédei.
A film első fele amúgy sem a hadművelettel, hanem annak diplomáciai előkészítésével foglalkozik, amely egyébként legalább annyira érdekes, mint a második rész pusztító képei. Az első rész azért fontos, mert a Hawaii-ban állomásozó amerikai erők két parancsnokát, Kimmel ellentengernagyot és Short altábornagyot (Jason Robards), a szárazföldi erők parancsnokát meghurcolták a vereség miatt, hiába hangoztatták váltig, hogy egyszerűen nem rendelkeztek elegendő információval, még csak azt sem közölték velük, hogy épp tragikusan megromlott a viszony Japánnal. Shortnak a „főbűne” az volt, hogy egy csoportba rakta a repülőgépeket, mert védeni akarta őket a szabotázstól, viszont ez okozta azt, hogy a japánok könnyedén lemészárolták az egészet; csak éppen azt feledte el mindenki, hogy Shortnak senki nem szólt egy támadás lehetőségéről, ellenben a diverzánsok elleni védekezésről annál inkább. Ma már elfogadott tény, hogy ők ketten nem tehettek az egészről, egyszerűen azért, mert visszatartották tőlük a jelentéseket – a film első fele pedig éppen ezt a kommunikációs zűrzavart taglalja. Késői felmentésként 1999. május 25-én az USA Szenátusa mindkettejüket megkövette. Fontos: a film sem helyezkedett az akkoriban elfogadott hivatalos álláspontra és kifejezetten mentegette őket.
A film második felében a hadijelenteket Fleischer igen jól komponálta meg, még némi humort is tudott belevinni az eseményekbe, viszont nem akart semmit sem túlzásba vinni: a film szemlélete távol áll a hősieskedés ajnározásától, távolságtartó, dokumentarista, fegyelmezett és egyszerű, mentes mindennemű ideológiai felhangoktól attól eltekintve, hogy bemutatja: a japánok számításába egy hiba csúszott, ugyanis csak a támadás után tudták átadni a hadüzenetet, amit gusztustalan dolog volt, bár a film elején már figyelmeztetik a nézőt arra: a japánok még sosem indítottak úgy háborút, hogy gavallér módjára bejelentették volna az első hadmozdulatot. Most az egyszer akartak (?) jó fiúk lenni – most sem sikerült.
A film nem igazán „véres”: ahhoz képest, hogy a japánok 29 repülőt vesztettek, itt kettő zuhan le; az amerikaiak 2.403 halottjából sem sokat látunk, mint ahogy a szétzúzott 343 repülőből is csak ha egy tucatot. A négy tönkrevágott japán tengeralattjáróból pedig gyakorlatilag csak egyet, de azt sem süllyedés közben. A két támadó hullámból a film csak egyet mutat be. A mű tehát nem adja vissza a pusztulást léptékeit, de az vesse rá az első követ, aki 25.000.000 dollárból ennél többet tudott volna kihozni. Már így is a csőd szélén állt a végén a produkció.
A kritikusok két részre oszlottak: egyesek szerint a film eseménytelen és unalmas volt, mások viszont éppen azt emelték ki, hogy a mű üdítően antiheroikus és dokumentarista. (Ez utóbbit vallja a szerző.) A távolságtartó megközelítésnek köszönhetően hiába szerepel Kimmel szerepében Martin Balsam, a film igazi húzóneve, az egyéni alakítások itt semmit sem jelentettek, mivel a készítők kifejezetten a történelmi távlatokra helyezték a hangsúlyokat. Ott meg közismerten elvesznek az egyéniségek… A közönség meg már régen döntött: nézi. Rendíthetetlenül.
Viszont a faji egyenlőségnek megfelelt a szemlélete. Négerek nem szerepelnek a filmben, de az az egy, aki nekiáll az USS West Wirginia fedélzetén legéppuskázni a japánokat, valóban létezett, neve: Doris Miller (Elven Havard), ő volt az első afro-amerikai, aki megkapta a Navy Cross kitüntetést, a harmadik legnagyobbat az USA haditengerészeti ordói közül, ami azért is figyelemreméltó volt, mert ő volt a hajón a szakács… Mellesleg alakja előkerül a Pearl Harbor c. filmben is (ami a szerelmi száltól eltekintve egy az egyben ennek a filmnek a koppintása – számítógépes trükkökkel körítve).
A film kellemes, középszerű sikert aratott az USÁ-ban, az 1971-es Oscaron (ahol hét díjra jelölték) egy díjat vitt el, a legjobb vizuális hatásokét. Ott még senki sem szívesen nézett szembe a vereséggel, még ha az csak átmeneti is volt; ellenben Japán bomlottak utána a népek. Nem csoda: végre a régi ellenség – a mostani barát – elismerte, hogy volt ész a másik oldalon is. Hogy aztán ebből milyen gyászos bukás lett – azt fedje homály.