Adott a leégett író, Fodor (Gábor Miklós), aki a gázművek csekkjei elől a filmgyárhoz menekül, hátha megvesznek tőle valami ötletet. Kapóra jön ez az utóbbi két művével a féktárcsákig beégett rendezőnek, Gergelynek (Kállai Ferenc), aki gyorsan magához ragadja az olcsónak ígérkező, enyhén alkoholista, unalmában folyton félrekúró munkaerőt, és igyekszik belőle kipréselni valami „világfilmet”, amellyel ő is visszanyerhetné az önbecsülését és nem röhögné ki minden szaktársa az utcán. Írónk tehát kikér magának egy szobát egy alkotóházban, s ott – miközben elcsábít egy nőt - kitalál valami poros, sötét történtet egy közértesről, akit lopás miatt ártatlanul ítéltek el és most szabadult, a felsége viszont épp elhagyja őt... Itt aztán le is áll, mert folytatás, az nincs. A rendező és az író azonban lelki szemeik előtt már látják is a kész filmjeleneteket. A közértes (Major Tamás) előbb az olasz neorealizmus belépőjét adná elő, aztán folyamatos átalakuláson megy át az unott kollégák, a mindenért lelkendező, de aztán mindenben óvatossá simuló dramaturgiai tanácselnök (Rádai Imre) kezei alatt. Így lesz végül az Amnesztia c. visszailleszkedési szoctragédiából előbb egy szanatóriumi elbocsátás utótörténete, majd valami népnevelő mozgalmárkodás, utána egy hímsoviniszta férj nőalázó felmagasztosulása, végül pedig Lepsényi Jenő (Mécs Károly), az enervált zeneszerző által összepöntyögött moslékzenével felbuggyasztott revüfilm, amelynek forgatása alatt a világszínvonal lázálmától megkergült rendező is bevonultatja a felvevőgépbe az általa kiagyalt műamerikai zenei jelenetet az író őszinte, bár immár mindenbe beletörődő borzadályára...

Fejér Tamás rendező filmje karikatúrának készült és e műfaj követelményeinek tisztességesen eleget is tett. A forgatókönyvet Csurka István írta, aki már akkor is jó ajánlólevél volt a sikerhez. Csurka legfőbb bánata láthatólag a filmgyári adok-veszek volt, amely abban az időben valóban megkeserítette a filmkészítők életét. Mai értelemben vett szerzői film akkoriban még nem volt sem elterjedt, sem engedélyezett: tartotta magát az a rendszer, amelynek keretén belül szigorú elkülönítésre került a rendező és az író-dramaturg munkája. Az irodalmi alapanyag állandó fel-le vándorolt az író, a stúdiódramaturgia, a filmgyári művészeti tanács, meg a kultuszminisztérium filmigazgatósága között. Fent a politikai szempontokat kérték számon, lenn meg a művészieket, közben persze dúlt a harc (persze jó értelemben) a rendező és az író között is, miközben a reklámosztály azt igyekezett kitapogatni, hogy mennyi jegyet lehet eladni rá és időnként ők is beleugattak a dologba. És akkor még nem beszéltünk a költségvetési keretekről, mert az anyagbeszerzőkről. A film egyrészt ezt folyamatot akarta megkritizálni. Mellesleg a hetvenes évektől kezdve aztán elterjedt a szerzői film, lényegesen függetlenebbek lettek a filmgyáron belül megszervezett stúdiók. Csak épp egy baj volt az egésszel: ettől még nem lettek jobbak a magyar filmek…

Volt ugyanakkor egy másik célja is a műnek. Ez ugyanis akkor keletkezett, amikor az 1959-1964 közötti korszak filmszemlélete már kifutotta magát. Ennek az érának a filmjei ugyanis – néhány kivétellel - még nem mertek a komoly problémákkal foglalni, a filmirányítás inkább (néhány fajsúlyos dráma mellett) egyfajta gügye szemléletet szeretett viszontlátni a mozikban. A filmek tehát bővel foglalkoztak a párkapcsolatokkal (a zenebetétek, a félreértések és a kebelbombázók elmaradhatatlanok voltak), a szociális jellegű, építő fricskákkal a klasszikus vígjátéki bolondériák felhasználásával, továbbá folyamatos munkásmozgalmi lenyúlásban szenvedtek. Egyfajta naiv szemlélet lett úrrá a filmeken, amelyeknek eredményeképpen viszont a nézők szépen kezdtek kikopni a mozikból.

A film ezt támadta meg – az agyonbonyolított hatalmi szempontrendszert; a szervilis közreműködőket és azt a gyermeteg igényt, hogy komolyan vehető alkotások helyett hólyagságokkal nyomják tele a projektorokat. Kár, hogy a történet ezt nem vitte kissé messzebb, hiszen több olyan elemet is felsorolt és egyben több olyan lehetőséget is kihagyott, amely pedig tovább feszíthette volna a karikatúra húrját. A főszerepet eleve két kiégett balfékre osztotta, akik mindent megtennének, csak hogy pénzhez jussanak,  fantáziátlanságuk és szolgaiságuk tehát alkati jelleget ölt. Csurka a megfilmesítendő történet elemeit nem bontotta ki, így aztán nem tudhatjuk, hogy voltaképpen mit dobtak el maguktól az alkotók. A minisztériumot és általában a politikát az író nem vette bele a történetbe, pedig ez megért volna egy kismisét. Azt tényleg jó lenne megtudni, hogy azért lett a film ilyen visszafogott mondandójú, mert nem engedték, hogy erősebb legyen, vagy a szerző már eleve nem akart asztalra csapni (beépített kritika!), avagy ez is csak végigjárta a maga grádicsait, míg végül ilyen kisimult lett a mondanivalója? Aki pedig nagyon politikai vénával volt megáldva, azt is beleképzelhette a végtermékbe, hogy ez a magyar szocializmus paródiája: hogy lesznek a nagy ötletekből debil félmegoldások, amelyekbe mindenki beleéli magát, de aki nem, az is csinálja tovább…

A színészek nem brillíroztak benne, mindenki a maga megszokott formáját hozta. Gábor a tépelődő és eltévedt értelmiségit, Kállai mint mindig, most is direktben nyomul, Majornak meg elevendő volt kifordítani a szemfehérjéjét, hogy ezer méterről is ráismerjünk. A zene azonban – hiába szerezte Vujisics Tihamér – elhanyagolható, szinte észrevehetetlen, a revüjelenetknél meg egyszerűen borzalmas – de hát épp egy ilyen hatás kiváltása volt a cél... Úgy is mondhatnánk: tehetségtelenségből jeles! Hegyi Barnabás operatőr megnyugtatóan hozta elő elrettentő példaként az összes hatásvadász beállítást, amelyet a filmbeli alkotópáros elképzelt a „világfilm” egy-egy stílushoz fazonigazított jelenetéhez. Tanulságos…

A film annak idején feltűnést keltett – de elsősorban filmes körökben, azon kívül csak a címe miatt, mert persze nagy alakításokat nem láthatunk benne, a sikere azonban tisztességesen mérsékelt maradt. Címe viszont azóta szállóigévé vált, még könyv is keletkezett, amely így neveztetett el: Miért jók a magyar filmek? (Nemes Károly, 1968). Na ez az, amiről a jelen filmtermést látva már egyáltalán nem lehetne könyvet írni.