Fahrenheit 9/11 (2004) / PRAE.HU BLOG

Miután megkapta az Oscar glóriáját, Michael Moore szemei előtt a munkaügyi félrebeszélések és a fegyverimádat megszállottjai helyett egy sokkal veszélyesebb rémkép bontakozott ki: George W. Bush, az USA elnöke, aki nem átallott 2004-ben elindulni a másodszor is a választáson. Moore, mint jó demokrata (bár ő ez ellen mindig tiltakozott) úgy döntött, hogy még a választási forduló előtt sárba tapossa duplavét.

Ennek következtében az általa imádva gyűlölt személyt sűrűn szerepeltette a Fahrenheit 9/11. című művében. Tudván e tényt, a film munkálatai alatt mindenki arra számított, hogy a mű az amerikai elnök tragikomikus személyiségére fog épülni, s Moore végre tökélyre járathatja a jellemgyilkolás teljes kelléktárát, azaz bemutatja, hogy Bush hogyan csalta el a korábbi elnökválasztást, majd a hervadtan lepergett egy évi elnöki ténykedés után miként használta ki 2001. szeptember 11-e váratlan adományát arra, hogy a nemzetmentés ürügyén felpörgesse a maga, családja, továbbá barátai és üzletfelei háborús nyerészkedését, miközben fél kézzel meghitt barátai: a szaúdi olajmilliárdosok zsebében turkál. Általános elvárás volt, hogy dermedt mosolyok közepette szembesüljünk a célszemély intellektuális szenvedéstörténetével, vagyis azzal, hogy miként próbálja emberközelinek láttatni elbutult személyiségét, hogyan beszél félre mondatszakadásokkal tarkítva az interjúk alatt, milyen az, amikor neuronjai erőlködve igyekeznek feldolgozni a kétsoros információkat, s miként adja elő a leggyűröttebb nacionalista szólamokat az US Army diszlexiás tengerészgyalogosai előtt.

Így is lett. Bush – hála Moorenak - hozta a formáját. Ezután már fokozottan várjuk a Nagy Leleplezést: hogyan is került ő oda, ahová nem kellett volna?

Csakhogy erre a filmből nem kapunk választ. Megtudjuk ugyan, hogy Bush buta, mint a föld (bár az legalább terem valamit), fiatalabb korában minden általa irányított cég csődorientáltan vágtatott a felszámolók és az adóhatóság felé, és kizárólag apjának volt köszönhető, hogy nem nyelte el őt a boros- és söröspalackokkal kibélelt hálószobák világa – de szót se mindezekről: ezt már 2000-ben is mindenki tudta, ezért Moore nem is időz sokat a témánál. Írt egy könyvet – Hülye fehér ember, magyarul is megjelent - , s ebben egyenesen az elnöknek szegezte a kérdéseket: alkoholista ön? És írástudatlan?

Na jó, ez a téma kimerült: alkoholista és műveletlen. Na és? Ha csak az intellektuális képességeken múlna az elnöki tisztség sikeres betöltése, csak olyan személyek közül lehetne választani, akiknek a fejével van kitapétázva az Akadémia. Erősíteni kellett tehát a kritikát.

Moore ezért beemeli a képbe, hogy a Bush-család vállalatai és azok kapcsolt részei benne voltak, vannak és lesznek a szaúdiakkal való gazdasági kapcsolatokban – de abba már nem merül bele, hogy ez jelent-e valamit többet a közös profitrátánál, merthogy az senkinek sem tiltott, a sivatagi arabok pedig nem lehetnek kollektíven bűnösök az egy darab Oszama bin Laden miatt, akit ráadásul még a saját családja is évekkel korábban kiutált magából. Moore pedig még azzal is igyekszik lejáratni a sivatagi királyságot, hogy ott nyilvános lefejezések vannak – mintha az USÁ-ban nem gyakorolnának kivégzéseket.

Arra pedig végképp nem indul rá a film, hogy ki idézte elő 2001. szeptember 11-ét - pedig sokan remélték, hogy kiderül: Bush tervelte ki az egészet. A nagy leleplezés helyett csak annyit tudunk meg, hogy Bush célja mindig is Irak volt – Afganisztánt csak beüzemelő propagandaharcnak szánta, azonban Moore már szinte szót sem veszteget arra, hogy az iraki olaj hozott-e bárkinek bármilyen hasznot az Atlanti-óceán túlpartján, azt pedig végképp nem feszegeti, hogy a megdöntött afgán rendszer tényleg olyan cool volt-e korábban az ott lakóknak. (Közöljük: nem. Utálták.) Így aztán a film Bush-ellenes offenzívája hamar kifullad: az elnök és klánja a film felénél kilavírozik a képből, s helyüket az iraki háború közelképei, továbbá egy fiát elvesztő, egyébként vérnacionalista flinti katonaanya idegsokkoló siránkozási váltják fel. Akivel kapcsolatban egyébként ismét felmerül a korábbi Moore-filmek állandósított gondolatmenete: az őszinteség hiánya. Az anya ugyanis úgy küldi harcba a fiát (aki mellékesen önként ment a háborúba, mert az USÁ-ban nincs sorkatonaság), hogy eszébe sem jut: ott harc folyik, abban pedig – csókolom! – néha meg szoktak halni. Mi ez, ha nem az önmagával szembeni őszinteség hiánya? (Moore ebbe nem megy bele, pedig szinte széttárja előtte a lábait a szituáció: „Mégis mit tetszett gondolni? Az irakiak nem tudnak lőni”?)

A film ekkor már beszél valamiről, amiről alig lehet kitalálni, hogy mi is az. Mert mit is akart Moore? Eláztatni Busht? Vele kapcsolatban néhány kényszerű mosolyon kívül mit sem von az arcunkra. Feltárni a rendszerének titkait? Semmit sem tárt fel, amit addig ne tudtunk volna, de még azt sem, hogy annak lennének titkai. Megmagyarázni szeptember 11-ét? Szót sem veszteget rá. Bemutatni a háború borzalmait? Képsorok a szokványos állapotokról. Rávilágítani arra, hogyan szekálja az amerikai ÁVH az ország lakóit? Régóta tudjuk, hogy kollektív öncsalással legfeljebb csak az Államok lakossága tartja magát a legszabadabbnak. És ami még különösebb: ő maga, behemót és a züllés középstádiumát imitáló imidzsével szinte fel sem bukkan a filmben. A film így végül összedobált, hangulatkeltő félinformációk kavalkádja marad, ami után a nagy felismerések helyett csak egy érzés ülepszik meg a lelkünkben, az, amit már korábban is láttunk Moore filmjeiben: hogy az Atlanti-óceán túlpartján valami nem úgy megy, ahogy mennie kellene. Hát akkor miről is szól ez a film?

Ha filozófiailag vesszük, akkor az egészből egyetlen értelmes gondolati szál hámozható ki: az USA lakosságának viselkedését szabályozó pszichózisról szóló elmélkedés. A kérdés megértéséhez vissza kell tekinteni a Kóla, puska, sültkrumplihoz. Moore alaptétele már ebben a filmben is elég fontos szerepet kapott: eszerint az USA lakossága azért gyűjti magának a fegyvereket, mert szorong. De nem pusztán betegségtől, állásvesztéstől, természeti rombolástól, magánytól, kudarcoktól, nem: az USA polgára a többiek kiismerhetetlen viselkedése miatt él pokolban, amelyet felerősít a sajtó is. Eközben a szorongás gazdasági tényezővé válik: aki szorong, az igyekszik bebiztosítani magát, tehát fogyaszt, viszont annak eredményeit meg kell őriznie, tehát még inkább szorong. A végén létrejön egy pszichózis, ahol mindenki nyugtalan amiatt a kiismerhetetlen agresszió miatt, amelyet a napisajtó duzzaszt fel számára apokaliptikus méretekben.

A Fahrenheit továbbgörgeti a fenti gondolatmenetet. Moore szerint ez a pszichózis kihívja az állam reprezentatív rendteremtő szerepét. Nos, mutat rá Moore, az állam számára vissza nem térő alkalom volt ennek megalapozására 2001. szeptember 11-e. Az ikertornyok lerombolását nem Bush kreálta (ezt nem is állítja), de ezt az eseményt használta fel arra, hogy a pszichózist az állam elnyomó hatalmának kiterjesztésével megkoronázza („Hazafias Törvény”). A központi adminisztráció végre elérte azt, amire eddig – minden demokratikus lózungja ellenére – vágyakozott: szellemileg is uralni akarja honfitársait. Két esettanulmánnyal mutatja be Moore, hogy hová fajult a rendszer: egy ötórai teára szakosodott gyülekezetbe ügynököt építettek be (ez nálunk a Kádár-korszak szokása volt); továbbá az FBI komor tagjai keresnek fel egy nyugdíjast, aki negatív véleménynek adott hangot az edzőteremben Bushról (ez itt 1948 és 1953 között volt szokásos, a közismert eredménnyel.)

A szorongásgazdaság persze tökéletlen akkor, ha nincs nyeresége. Ám mi történik akkor, ha az USA háborúba kezd? Megnő az önvédelmi eszközök fogyasztása, ez pedig jót tesz a kereskedelemnek. A hadseregbe lehet szivattyúzni a leépült ipari területek kallódó fiatalságát (ld. Flint), a sajtó meg tocsoghat a híranyagokban. A nemzeti egység megerősödik, a partikuláris küzdelmeket pedig el lehet fedni a dagadó nemzeti lobogóval. Van tehát körítés és vannak „eredmények”…

Ám vigyázzatok, honfitársaim, inti őket Mooree. A „szorongásgazdaságnak” lehetnek ugyan sikerei, de végső soron csak a felső tízezer tud belőle előnyöket kiharcolni; az iraki háború pedig a legkevésbé sem olyan könnyed menetelés, ahogy az az első napokban tűnt, különösen az után, hogy Szaddam Husszeinnek nem is voltak tömegpusztító fegyverei, tehát a háború erkölcsi alapja megbukott. Megéri az amerikaiaknak a szorongásgazdaság pillanatnyi előnye? Belegondoltak abba, hogy ez nem jár mással, mint hatalmi gépezet végül legyőzhetetlenné válásával?

Habár végső soron mindez kiderül a filmből, annak szerkesztése mégsem tudatosítja ezt a nézőben. A hatásosan szuggeráló eszmei mondanivalót („Bush egy kretén”) elnyelik az iraki háború képei és a hazafias mama sorstragédiája. Ráadásul Moore kedvenc témáját: a rettegésgerjesztő médiát sem járatja le kellőképpen. Ostorát pihenteti akkor is, amikor az általa gyűlölt „Hazafias Törvényt” kritizálja és olvassa fel a kongresszusi képviselőknek. Elegendő arra gondolni, hogy egy külföldi azt sem tudja meg ebből a filmből, hogy részleteit tekintve miről szól ez a törvény. Arra pedig végképp nem ad választ a film, hogy Szaddam elég gonosz történelmi szereplő-e ahhoz, hogy ez erkölcsi alapot jelentsen az ellene való fellépésre? (Végül is a háború egy eredménnyel járt: eggyel kevesebb diktátor van a Földön.)

A film mindezek miatt tehát egy hatásos, de összecsapott, nem letisztult alkotás. Olyan azonban, amelyet mindenképpen érdemes megnézni, mert ebből legalább megérezzük, hogy mi az, amelytől maga Michael Moore szorong.

Michael Moore Bush-gyűlöletének kétórás taposómalma 2004-ben Arany Pálma-díjat kapott Cannes-ban, ebben a minőségében ez volt az első dokumentumfilm, amely 1956-óta ilyen kitüntetést nyert, akkor ui. Jacques-Yves Cousteau kapitánytól A csend világa kapta meg ezt. A finnyásabb és a Szaddamot jobban „megértő” európai értelmiség adott ezzel a díjjal húzott be egy balegyenest az amerikaiaknak – más (filmügyi) oka nem lehetett a győzelemnek, mert ennek a trehányul összenyirbált alkotásnak köze nincs a dokumentumfilmekhez. Meg persze ne feledjük el: az amerikaiak annyira feldühödtek az iraki hadműveletekben részt venni nem akaró franciák miatt, hogy a sült szalmakrumplit (ami angolul: „french fries”) átváltoztatták „freedom fries”-ra, azaz: „szabadság-krumpli”-ra. És Cannes Franciaországban van… Aztán persze az amerikaiaknak is megjött az esze és miután a „büntetés”, vagyis a saját magukra kiszabott nyelvtörő ideje lejárt, csendben visszaadták a burgonya nevét. De addigra már az Arany Pálma Michael Moore szekrényén pihent… Mivel pedig az európaiak a kőagyú amerikaiakról vágyott álomképeiket kívánták viszontlátni a vásznon, ezért maga Moore is tett egy gyors viszontszívességet Európának: lecserélte emblematikusan szaggatott külsejét, még kedvenc baseball-sapkáját is a mosógépben hagyta, majd immár ápoltan, nyírott hajjal és a hájhurkáit gondosan elrejtő eleganciában hajlongott a kezét bőrszaggatásig széttapsoló cannesi közönség előtt.

Felhasználóknak