Miért van vágy az amerikaiakban azért, hogy fegyverrel intézzenek el mindenféle konfliktust? Hiszen nem az USA az egyetlen állam a világon, ahol szabad a fegyvertartás, ellenben itt évente 11.000 emberölés történik, míg hasonló népességi adatokkal rendelkező országokban ennek csak a töredéke…. Miután Michael Moore nem tudott zöldágra vergődni az iparvállalatokkal, mert egy grammnyi őszinteséget sem tudott tőlük kierőszakolni, úgy döntött, hogy egy újabb kérdésre fog egy újabb őszinte választ várni a beszélgetőpartnereitől: miért is ölik egymást az amerikaiak?
Kár volt egyébként nagyon utánajárnia: egyszerűen azért, mert náluk ez a nemzeti karakter része. Mi, magyarok például imádjuk beperelni egymást, ebben egyszerűen verhetetlenek vagyunk, közismert, hogy Budapesten kb. annyi ügyvéd van, mint egész Japánban. Úgyhogy Moorenek nem kellett volna nagyon problémázni az egésszel: nemzete történelméből ez a tradíció így maradt fenn és kész.
De ő ennél valami bonyolultabb válaszra vágyott. A film apropóját egy – Amerikában szinte már nemzeti hagyománynak tekinthető - esemény adta: egy középiskolai lövöldözés, amely csak annyiban tért el az átlagtól, hogy kiemelkedően sok áldozatot szedett. 1999. április 20-án a Columbine Gimnáziumban két, neonáci eszméktől hajtott tanuló, a 17 éves Dylan Klebold és a 18 éves Eric Harris nyakig felpakolta magát tűzfegyverekkel, majd tizenkét diákot, továbbá egy tanárt lőttek le, húsz diákot pedig megsebesítettek, mielőtt magukkal is végeztek volna. [Az eseményt nemcsak Moore, hanem dokumentarista hűséggel Gus Van Sant is feldolgozta az Elefánt (Elephant) c. filmjében, amiért 2003-ban megkapta Cannes-ban az Arany Pálmát. Azért „elefánt”, mert az általa utált republikánusoknak is ez a jelképe…]
Csakhogy 2006. nyarán a denveri rendőrség az interneten közzétette a két diák naplóját. Ezekből kiderül, hogy Harris csodálta a nácikat, továbbá a hippipünkösdista volt, és odavolt a teljesen beszámíthatatlan Charles Mansonért, akinek irányítása mellett ölték meg 1969-ben Roman Polanski feleségét, a nyolc hónapos Sharon Tate színésznőt. Klebolt pedig ezt írta a nagy napról a naplójába: „Találkozás reggel 6-kor. 10.30-kor a szervezés véglegesítése. 11.09: Magunkhoz vesszük a fegyvereket. 11.12: Az öldöklés megkezdése. 11.16: Hazatérés. Hahaha”. Már eleve dupla elmebajra utalt az a tény, hogy a lövöldözésre összesen négy (!) percet szántak. Egyébként pedig magányosak voltak, frusztráltak, nem tudtak beilleszkedni az iskola életébe, és embergyűlölőkké váltak. Mellesleg eltervezték, hogy a mészárlás után repülőre ülnek, de ha nem sikerül kimenekülniük az országból, a gépet New York fölé irányítják és elintézik, hogy az bevágódjon a belvárosba. Az ötletet később Oszama bin Laden szabadalmaztatta. Nos, ezek után elég nehéz azt mondani, hogy a két diák pusztán „történelmi sarjadékú” félelemből gyilkolt… Két szánalmas idióta volt, hogy egyszerűen fogalmazzunk.
A film azonban csak bemelegítésként használja fel ezt az eseményt. Innentől kezdve Moore azon filozofál, hogy az amerikai társadalom mennyire erőszakos, s megpróbál választ adni arra, hogy miért is az. A válasz viszont meglehetősen gyér folyással közelg felénk. Aztán elapad.
Szóval szerinte azért van ez így, mert az USA lakói állandóan rettegtek valamitől, az pedig agressziót szül. A bevándorlók féltek otthon; itt meg az indiánoktól, aztán a rabszolgáktól, aztán a felszabadított rabszolgáktól, aztán a polgárjogot nyert négerektől, most pedig a televízió által közvetített rémségektől, amely úgy mutatja be a saját társadalmukat, mint egy olyan népközösséget, amelyet állandóan kiismerhetetlen veszélyek terrorizálnak. Ez a kép persze primitív, hiszen attól, mert valaki (általánosságban) fél, még nem következik az, hogy egy lépcsőházi szemetelés miatt lelövi a szomszédját. Aki fél, az védekezik – ha nem tör rá senki, akkor a fegyverhasználat már támadást jelent.
El lehetne továbbá merengeni arról a kérdésről is, hogy a fegyverhasználat melyik faji rétegre jellemző inkább – a fehérekre, sárgákra vagy feketékre - , avagy mely társadalmi réteg nyúl szívesebben a markolathoz. Nem is sokat időzik Moore a kínos igazságokat igénylő témáknál (a „politikai korrektség” jegyében), mert akkor egyértelmű volna, hogy a latinok és a feketék. Viszont inkább átruccan Kanadába, ahol elenyésző az emberölések száma és Moore idealizált merengése szerint még éjszakára is nyitva lehet hagyni az ajtót.
Miután a film nem ad választ a nagy kérdésre, Moore csak könnyen emészthető látleletet vesz fel az amerikaiak mentalitásáról, vagyis a mindenen áthatoló fegyvermániáról, a példákat pedig ömlesztve elénk (pl. az áruházláncot, amely visszavonja a lőszerforgalmazást és az oklahomai robbantó rokonáról, aki éjszaka is pisztolyt tart a párnája alatt). Pellengérre kötözi továbbá Charton Hestont, a Lőfegyverszövetség Mózesét, aki nem hajlandó egyenes választ adni arra, hogy miért ragaszkodik a „gun”-hoz és emellett utalásokat tesz arra, hogy az amerikai társadalom faji sokszínűsége okozza a torkolattűzzel végződő feszültségeket. A film végén tehát semmire nem kapunk választ, csak életképeket a kérdésről magáról, továbbá a sajtó és a fegyverbarátok mentalitásának a fenékberugdosását.
A lőfegyverek barátai azonban ezt is nehezményezték és rávetették magukat a műre: ízekre cincálták, hogy bemutassák, milyen öntörvényűen csoportosítja Moore a képkockákat. Pl. a film elején Moore felfigyel egy hirdetésre, amely szerint ha egy vidéki bankfiókban valaki számlát nyit, ajándékba egy puskát kap. Moore ezt úgy állította be, mint aki bemegy a fiókba, kitölt egy papírt, aztán a kezébe nyomnak egy hosszútorkút. Azt már kihagyta a filmjéből, hogy előtte minden adatát leellenőrizték, továbbá nem is ott kaphatta meg a fegyvert, hanem egy vadászboltban, amelynek átvételére egy utalvány jogosította fel őt.
Aztán ott volt a Lockheed-Martin üzem, amely a kérdéses gimnázium közelében termel. Mooree párhuzamot vont az üzem tevékenysége (interkontinentális rakéták összeszerelése) és a diákok tettei között. Aztán a cég közölte, hogy az adott gyárban nem is katonai rakétákat szerelnek össze, hanem műholdak fellövésére alkalmas hordozóeszközöket.
Mooree lerántotta a sárga földig a Lőfegyverszövetséget is, amely nem átallotta a gimnáziumnak helyet adó városban megrendezni az éves önünneplését. Azt viszont már nem kötötte a néző orrára, hogy a helyszínt a lövöldözés előtt hónapokkal lefoglalták, az eseményekre tekintettel a beharangozott fegyvervásárt nem is rendezték meg, továbbá a közgyűlést el sem halaszthatták volna, tekintettel a jogi rendelkezésekre.
A feketéket utálók is megkaphatták a maguk káröröm-adagját. Moore ui. a faji egyenlőség jegyében igyekezett rávezetni a nézőt arra, hogy a négerek méltatlanul lettek a bűnügyekkel foglalkozó média célpontjai - elfeledve azt a tény, hogy ez a réteg masszívan elől menetel a bűnözésben. (Erről Spike Lee munkásságát érdemes elővenni tananyagként.) Bemutat továbbá egy agyondolgozott arcú afro-amerikai családanyát, akinek a kisiskolás gyermeke megölte az osztálytársát és igyekszik beállítani őt úgy, mint a társadalom áldozatát. Aztán a kritikusok alaposabb vizsgálat alá vontak a nevezett hölgyet és kiderült, hogy a gyermeke már korábban is a suli réme volt, a nagybátyja pedig a környék közismert kábítószerterjesztője. (Csak erről a filmben semmi sem derül ki.)
Különösen ordítottak az ellenlábasok az örömtől akkor, amikor kiderült, hogy Moore Hestont meggyalázva vágta meg a munkáját. Heston ui. a film szerint mondott egy fanatikus beszédet a fegyvertartás mellett („csak holtomban csavarhatják ki a kezemből”), de alaposabb megfigyelés után kiderül, hogy a beszéd közben Heston nyakkendőt váltott, meg a háttér sem volt teljesen azonos, tehát több beszédből vágták össze a jelenetet. Végül ott volt az a jelenet, amelyet Heston otthonában forgatott Mooree. Ez viszont tényleg durva volt. Heston ui. a film szerint faképnél hagyja az érzelmeire apelláló, egy halott kisgyermek arcképét mutogató rendezőt, de ez nem egy folyamatos beállításban jelenik meg, vagyis erős a gyanú, hogy Moore elhagyott jeleneteket, és végül a szobájából kibaktató Hestont úgy állította be, mint aki elmenekül a kérdései elől, hogy ezek után rendezzen magánszámot az udvaron a fotó mellett.
A film tehát ezek után semmiféle végeredményt nem hoz, csak egy célzatos módon összevágott életkép-eleggyé válik, amelyből úgy-ahogy megismerhetjük az amerikai fegyverbuzik mentalitását, de semmi több. Ezek után eléggé érthetetlen, hogy a film miért kapott Oscar-díjat, de hát megkapta. Valószínűleg egyébként azért, mert legalább hajlandó volt foglalkozni a témával, továbbá – hogy stílusokat maradjunk – újabb fenékbebillentés volt a republikánusoknak, végül pedig Európa értelmiségi krémje is örvendezhetett egy sort azon, hogy a tengerentúli „szabad ország” tulajdonképpen ön- és közveszélyes elemek gyűjtőhelye.