A film főszereplője és társrendezője, John Wayne hírhedett antikommunista volt, előszeretettel jelentgette fel szaktársait az Amerikaellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottságnál – nem csoda, hogy ezek után ő hozta létre az első és egyetlen olyan filmet, amely a vietnámi beavatkozás dicsőítéséről szól. Utálták is ezt a filmet a kritikusok és liberális publicisták – és legyünk őszinték: ebben van is valami…

John Wayne őszintén hitt abban, hogy a beavatkozás helyes célokat szolgál, ti. az antikommunista harc részét, amelynél mindegy, hogy földrajzilag hol játszódik le. Ebben igaza volt: a háború két világrend erőfelmérése volt, amelyben végül a vörös hatalom lett a győztes – bár ez nem tudta megmenteni a húsz év múlva elkövetkező összeomlástól, s ez is példázza azt, hogy nem egy csatát kell megnyerni, hanem a háborút… (Azok pedig, akik annak idején meghurcolták meg a sajtóban és az utcákon az amerikai intervenciót, harminc év múlva azzal a kellemetlen kritikával szembesültek, hogy egy igazságtalan rendszer fennmaradásáért álltak ki.) A film ugyanakkor nem pazarol sok szót arra sem, hogy a dél-vietnámi rendszer is bűnös lenne az északi erők térfoglalásában: elintézi azzal, hogy délen „fejlődő demokrácia” van, ami szükségszerűen hibás, északon meg „barbarizmus” , amelynek a hiba a gerincoszlopában van.  

A film azonnal politikai síkon indít: bemutatkoznak a „zöldsapkások”, vagyis az USA Army különleges alakulatának tagjai a sajtó és az érdeklődők előtt, akiknek legfőbb vezetője Mike Kirby ezredes (John Wayne). A szakasz parancsnoka németül kezdi a bemutatkozást, helyettese pedig szintúgy feszes németséggel folytatja. Ez nem volt véletlen, két okból kifolyólag sem. Wayne ezzel akarta jelezni tiszteletét az amerikaiak mindenkori legfélelmetesebb ellensége: a német katona előtt, s ezzel igyekezett utalni arra, hogy a náci hadsereg voltaképpen ugyanaz ellen a világpestis ellen harcolt 1941-1945 között, mint az amerikai 1968-ban: ez pedig a bolsevizmus. Ez már önmagában kiverte mindenkinél a biztosítékot, még a hadseregnél is, mert senki sem akarta magát (még ilyen elvi síkon sem) azonosítani a nácikkal.

A parancsnokok bemutatkozása mellett a katonák is rögtön közlik nyelvtudásukat: beszélnek meg dánul, norvégul, franciául, spanyolul és vietnámiul is. Mi ebben a felsorolásban a különös? Látszatra semmi, hiszen a vietnámi ismerete evidencia, a spanyolé udvariassági gesztus volt az USA ladino lakossága számára, a francia meg arra utalt, hogy Vietnám valamikor Párizs felségterülete volt. A dán és norvég nyelv szerepeltetése viszont nem lehetett véletlen: ez a két nyelv a némettel együtt ui. a nácik terminológiájában „árja” nyelv volt, az uralkodó nordikus faj kommunikációs eszköze, és a náci ideológia szerint az ő uralmuk következett volna be a bolsevizmus (meg az összes többi nép) legyőzése után Európában.

Miután Wayne és a társrendezője (Ray Kellog) imígyen letette tiszteletjegyét a német katona és áttételesen a nácizmus előtt, az újságírók kezdik kérdésekkel nyaggatni az egységet a háború célját illetően. Meg kell hagyni, együgyű kérdéseikre („kinek jó ez a piszkos háború?”) frappáns választ kapnak, amikor az egység vezetője eléjük dobja a kínai dobtáras géppisztolyt, a szovjet karabélyt és asztalukra szórja a beléjük illő csehszlovák töltényeket…

Aztán már a hadszintéren is vagyunk. Itt már a legelején elveszítjük azt az illúziónkat, hogy valami komolyabb filmet láthatunk. Ugyanis a környezetnek semmi köze sincs a célhelyszínhez: Wayne arra sem vette a fáradtságot, hogy legalább egy közép-amerikai dzsungelben béreljenek forgatási területet, ehelyett maradt otthon. Így aztán a „vietnámi” táj tele van a mérsékelt égöv alatt növő fű- és fafajtákkal, még fenyőt is látunk a növények között, néhány felvételen pedig látszik, hogy őszbe fordult az idő. Ennél már csak az volt a rosszabb, amikor közelképeket mutattak a helyszínekről, mert a díszletező azzal igyekezett imitálni a dzsungelt, hogy pár négyzetméteren mindenféle egzotikus szobanövényt halmozott egymásra. A film költségvetése 7.000.000 dollár volt, tehát alig került valamibe – meg is látszik rajta.

A film innentől kezdve két, egymástól tulajdonképpen független történetre bomlik. Az első felében megismerjük a partizánterületen felépített amerikai-vietnámi tábor szorgos hétköznapjait, s annak védelmét egy vérzivataros éjszakán; a film második fele viszont a helyi Vietkong-erők ezredesének az elrablásáról szól, amelyet egy vidéki kastélyban hajt végre az egység. Eltekintve attól, hogy ez a két történet önmagában sem lenne valami túl érdekes, az alkalmazott megoldások a lehető leggagyibbak lettek. Az éjszakai csatajelenet ügyetlenül lett elkészítve, sehol semmi közelharc, nincsenek benne látványos robbanások, a Vietkong-had pedig kb. úgy viselkedik benne, mintha tagjai csak sétára indulnának az erődítmény ellen. A tiszt elrablása sem foglal magában semmi izgalmat: egyszerűen csak unalmas.

Az érdektelen és előre kiszámítható történetvezetést a jellemábrázolás sokoldalúsága sem zavarja meg. A színészek abszolút harmadosztályúak (nem is vitte egyik semmire sem a pályán), az általuk megformált karakterek pedig egysíkúan csak a célratörő, pontos, mérsékelt humorérzékű és lelkes antikommunista katonákban testesülnek meg, akik sóhajtva, de érzelemmentesen veszik tudomásul, ha valaki elhullik közülük (természetesen mindig több ellenséges katonát rántva a halálba). Az „antikommunista katona” megjelölés egyébként azért fontos, mivel a filmben a katonák származása másodlagos. Talán ez az egyetlen amerikai háborús film, ahol a nemzeti lobogót sehol sem lehet látni, pedig ma már lassanként a legutolsó családi melodráma is ezzel indul a túlparton, vagy fejeződik be (lehetőleg nyúlós zene kíséretében). Itt viszont ennek nincs helye: az amerikai katonák dinamikusan működnek együtt a fegyelmezett dél-vietnámi erőkkel, akik a „baráti hadsereg” mindenben egyenrangú segítői, és csak azért nem tudnak egyedül megküzdeni az északiakkal, mert hiányzik belőlük a békés lakossággal szemben alkalmazott kegyetlenkedésre való hajlam, amely viszont a szadista vietkong-erők természetes sajátja.

Azt viszont mindenképpen be kellett mutatni a nézőknek, hogy a háború helyes célokért folyik. Ezt a szerepet egy kétkedő újságíróra, filmnevén George Beckworthra (David Janssen) osztották a rendezők, aki úgy dönt, hogy személyesen ismeri meg a helyszínen folyó eseményeket, ezért az ezredes nyakába varrja magát. Mint ahogy az várható, a vietkongok által elkövetett kegyetlenkedések hatására felfordul a gyomra, és végül megérti a háború nemesb céljait. Csak éppen már a legelején tudtuk, hogy ez lesz a szerepe, mert nyilvánvaló, hogy egy liberális zugfirkász nem fog tudni versengeni egy hősies ezredes haditetteivel.

Hogy tetéződjenek a csapások: a rendezők legsilányabb ötlete ezek után még az volt, hogy bevetették a „kutya + kisgyerek” kulisszahasogató párosítását is. Egy vietnámi árva lelkileg örökbe fogadtatja magát az egyik katonával, aki előbb – természetesen – vonakodik a pótapa-szereptől, aztán a közönség sóhajtozásának engedve elfogadja azt, és még arra is van ideje, hogy közösen ejtsen könnyet védencével az éjszakai támadásban elhullott kutyuska sírdombja fölött – miközben körülötte röpködnek a lövedékek. Behajították aztán a képbe a vietnámi végzet asszonyát is, egy megölt kormányzó leányát, aki bosszút akar állni apja haláláért, s ezért behálózza a vietkong főtisztjét.

A film végül az addig színvonalhoz méltón ér véget. A gyerkőc kétségbeesetten futkározik a bevetésből visszatérő helikopterek között, hogy megtalálja „pótapját”, aki már halott. Mikor felvilágosítják őt az igazságról, kifut a tengerpartra, ahol az ezredes igyekszik megvigasztalni. Az előbb még sütött a nap, most pedig alkonyodik, de úgy, hogy a lenyugvó nap már csak a felső harmadát mutatja az óceán felett... Ez valóban méltó befejezése volt ennek az erőtlen fércműnek, amelyet még a többszörös Oscar-díjas Rózsa Miklós zenéje sem tudott megmenteni a teljes szakmai bukástól. Fennmaradását még csak nem is John Wayne szereplésének köszönhette, mert ő sem tudott sok mindent nyújtani ebben a filmben.