2009. 12. 27.
Hű, de nagy! (The Big One - 1997)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):

Miután Michael Moore nem kapott kielégítő választ Rogertől (ld. az Én és Roger kritikáját), figyelme Flint helyett a hazájára irányult, amelyben átfogó körutat végzett. Országjárásához könyve, az Ezt építsétek le! adott apropót, mivel ezt propagálnia kellett elsősorban is az északi államokban lévő nagyobb városok könyvesboltjaiban. És lám: bármerre is fordult meg, mindenütt ugyanazt a képet kapta (kereste és találta meg): bezárt vállalatokat, elbocsátott munkásokat, kétműszakos, mellékkeresetekből tengődő alkalmazottakat, akiknek még szakszervezete sincs, továbbá segélyen nyomorgókat. Mivel pedig a biztonsági keretlegények és a félrebeszélő humánpolitikai menedzserek (magyarul: a munkaügyesek) miatt sehol nem tudott választ kapni arra a kérdésre, amelyet már Rogernek is fel akart vetni, nem maradt más, mint hogy maga gyártotta okleveleket osztogatott szét a vállalatok előcsarnokaiban a legsikeresebb leépítések végrehajtásáért.

 

A fenti – egysíkúan siránkozó - jelenetek mellett bevágásra kerültek a körút egyes állomásain tett egyszemélyes show-műsorainak legjobb pillanatai, amelyekben komor humorral tette nevetségessé az iparvállalatok politikáját. A maradék időt kis színesek betétesítették Moore körútjának egy-egy pillanatáról, amelyeknek egyébként nem sok funkciója van a filmben. Mindezek miatt az eredmény: egy enyhén tudatzavaros alkotás, amelyről nem lehet eldönteni, hogy társadalomkritika akar lenni, vagy Moore magányos öndicsőítése – végül is mind a kettő, egyenletes arányban szétosztva, ahol a nyers emberi tragédiákat Moore lesújtó viccelődése teszi emészthetőbbé, és egyben súlytalanítja el. Mindennek ellenére a film jó szórakozás, mert minden pillanatban történik benne valami, bár egy idő után sejtjük, hogy ez a mű nem fog túl mélyen beleszántani a problémába: marad a keserű röhögés a minden lelki ellenállást letörő részvényesi haszonlesésen, a kamerát túlbuzgón elaltatni akaró sarki rendőrökön, a faarcú recepciósokon, továbbá tipródó munkaügyeseken, akiken látszik, hogy a pokolba kívánják Moore-t és társaságát, aztán tényleg ki is dobják őket.

 

Azért a filmnek van egy csattanója: Moore-nak ugyanis végre sikerül találkozni egy igazi, létező elnök-vezérigazgatóval! A hozzá leereszkedő félisten pedig nem más, mint a Nike sportszergyártó cég ura, egy Chuck Norris kinézetű farmeres fazon, aki igyekszik jópofaságokkal leszerelni a rátörő stábot. A „baráti” beszélgetést természetesen ismét a rendező megátalkodottsága teszi taccsra, aki belenyúl a pöcegödörbe és felteszi a kérdést, hogy Mr. Nike nem akar-e üres óráiban egy pár száz fős munkahelyet teremteni Flintben ahelyett, hogy Indonéziában foglalkoztatna tizenéves bérrabszolgákat? A „vezér” végül hosszas vihogó kínlódás után kiböki, hogy nem, mert az amerikai munkások nem szeretnek cipőt csinálni… Értjük? Az amerikai munkás minden mást „szeret” csinálni, így falfestéket, telefont, könyvet, vázát, atomrakétát, speciel csak éppen cipőt nem… Aztán – talán valami kihagyás állt be az elnök előprogramozott agymenetében – váratlanul megjegyezi: ez a lépés nem is lenne nekik kifizetődő. Fájdalomdíjként gyorsan még letejel egy tízezer dolláros lelépési csekket a flinti iskolásoknak, akiknek 68 %-a a létminimum alatt koplal, és lekoptatja Moore-t. Csoda, hogy a rendező ezek után befejezte a filmet? Ehhez már nem kellett poénokat gyártani: ez maga volt a poén. Jobb volt, mint ha Rogerrel találkozott volna…
 
Kulcsszavak: Michael Moore

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés