Kár, hogy Roger ennyire negatívan állt a témához, mert a bújócska előrehaladtával egyre izgalmasabb lett volna az a bizonyos beszélgetés. Moore-nak ugyanis valamivel el kellett ütni az idejét, tehát néha terepszemlét tartott Flintben, amelynek időközben bedeszkázták a főutcáját, kitelepítették a lakbérhátralékos lakóit, felrobbantották az üzemeit, s ahol végül olyannyira eluralkodott a depresszió és a szegénység, hogy a mélyrepülési folyamat végén   megkapta az „USA Leginkább Élhetetlen Városa” címet, s megannyi elbaltázott urbanisztikai ötlet után a munkaügyi értelemben (is) legbiztonságosabb szolgáltatóipari központ az új körzeti börtön lett, amelyben  immár fegyőrré átképzett munkások őrizhették cellalakóvá átvedlett korábbi munkatársaikat.

Moore-t azonban ebben a filmben nem Roger és nem is elsősorban a város amortizálódásának az attributimai foglalkoztatják. Azt ugyanis már a film elején sejthetjük, hogy Rogerrel nem fog összejönni a nagy talk show; azt is el tudtuk képzelni, hogy milyen egy elhaló életerejű ipari központ. (Itthoni kötelező borzongási célpontok: Kazincbarcika, Ózd, Komló.) A kérdés pedig, amit a rendező Rogerhez akar intézni, annyira banális, hogy ezért kár beutazni a fél Államokat: Moore tisztában van a globalizációval és azzal is, hogy az amerikai munkás fölösleges lehet a saját hazájában, ha egyszer sokba kerül. Akkor hát mi zavarja Mooret?

Az, hogy erről senki sem beszél őszintén. A GM-nél folyamatosan biztosítják őt arról, hogy a Roger találkozni fog vele, holott tudjuk, hogy Moore összes folyamodványát már rég szétcsámcsogták a papírdarálók. A GM öregedő helyi megbízottja egy kezdő inkvizítor mosolyával biztosítja a rendezőt munkáltatója humánus érzelmeiről. (Legszebb öröm a káröröm: végül őt is kirúgják.) A helyi tőkésréteg tagjai – a GM részvényesei – pedig vonogatják a vállukat és félmondatokban mindent a munkásokra hárítanak: szerintük azért rakják most ki őket a házaikból, mert nem akarnak melózni, nincs bennük vállalkozó szellem, csak az élhetetlenek nyafognak, ezek valahol nem is igazi amerikaiak; egyébként nagy az ország, ők maguk nem költözködnek el innen, hiszen a város élhető, lám, milyen kedves partit rendeztek nekik az új börtön felavatásakor. E nyilatkozatok hallatán a néző óhatatlanul kedvet érez arra, hogy előszedje a burzsoákról szóló szocialista társadalomrajzokat, vagy olvasgasson egy kis Kádár Jánost, aki szerint társadalmunkban mindenki dolgozhat, aki dolgozni akar.

Ennél is meghökkentőbb azonban a városi önkormányzat produktuma. Az önmaga paródiájává debilizálódó lokális derűlátás segítségével az összes tanácsi tótumfaktum igyekszik százas szöggel leszögezni, hogy a város csak „átmeneti” válságban van, a GM nem is olyan fontos, a lényeg az innovatív szellem, s ennek alapján a kilábalás útját a helyiség turisztikai központtá fejlesztése jelenti. Nos, aki ránéz a térképre, és megkeresi rajta Flintet (nem lesz egy egyszerű dolog), azonnal rájöhet arra, hogy az ötlet sikerességének kb. annyi esélye volt, mint ama bizonyos hógolyónak a kandallóban. Ettől függetlenül mindenki lelkesedik, mert nem lehetett előállni azzal, hogy a városnak effektíve konyec. Az egész film egyik legvisszataszítóbb figurája még csak nem is Roger, hanem a turisztikai központfejlesztés helyi ötletembere, egy gyerekesen rajongó fiatalember, aki fel sem fogja, hogy milyen csőd felé tereli a város nyüszítő vezetőségét. Nem árulunk el meglepetést: az agymenés eredménye a Gargantua-méretű szórakoztatóipari romcsarnok lesz a város közepén, amely csak pár hónapig idiotizálhatta azokat, akik eltévedtek a mellékúton és leparkoltak itt egy hamburgerért. Az utolsó vaskos beruházás pedig a már említett dutyi lett, ahol az első éjszaka jogát a helyi részvényesek vidám kis csapata kapta meg, akik egy nyomós számla ellenében hajnalig szunyókálhattak a pezsgős vacsora után azokban a cellákban, amelyekben aztán a munkanélkülivé vált egykori GM-gályarabokat zsuppolta be a helyi jogszolgáltatás.

És végül a munkások… Nos, rájuk sem igazán jellemző az érzékenység. Nincs tüntetés, nem verik meg az igazgatókat, ellenben elkergetik Mooret és csapatát, mondván, hogy a gyárbezárás napját maguk között akarják megsiratni. Láthatólag takargatni akarták szégyenüket, mintha még mindig nem hinnék el, hogy ez megtörténhetett. Ebben az érzésükben Rogerrel ők sem tudnak osztozni, az ui. továbbra sem tette náluk tiszteletét.

A film annak idején sokkolta az amerikaiakat. Számunkra, magyarok számára ez meglepő, hogy miért, de van erre magyarázat. Közép-Kelet Európában ui. egyszerűbben mennek az ilyen dolgok: ha nálunk bezár egy betelepült üzem, és továbbköltözik Bulgáriába, akkor mindenki tudja, hogy annak egy indoka van: ott olcsóbb a munkaerő. A menedzsment ebből nem is csinál keresztrejtvényt, Magyarországon ezeket a globalizátor-cégeket senki sem tekinti olyannak, mint amely felelősen évtizedekre be akar rendezkedni egy-egy városban.

Nem így az USÁ-ban. Az amerikai értékrendszer évtizedeken keresztül a „győztes vállalat – győztes munkás” elvből indult ki. Amíg az USA volt a bolygó gazdasági vasgyúrója, addig tartotta magát az alaptétel arról, hogy az USA lakossága és a gazdasága egy önellátó egységbe forrt erőközpont, ahol mindenki sikeresnek születik, és mindenki megleli a maga számítását. Ahogy azonban a globalizáció előrehaladt, egyszerre amerikai munkások milliói nézhettek az utolsó pay day reggelén a tükörbe azzal a tudattal, hogy ők sincsenek jobb helyzetben, mint harmadik világbeli sorstársaik: leírható kiadási oldalak a főkönyvekben, az amerikai gazdasági világhatalom szimbólumainak minősülő világcégekről pedig kiderült, hogy közönyösen képesek cserbenhagyni a saját munkásaikat, ha másutt több profitot lehet felmarkolni. A tőke letépte az álarcát, amely egy évszázadon keresztül csak azért maradt rajta, mert nem volt globalizáció – az, amelynek szellemét egyébként éppen az amerikai tőkebefektetések szabadították ki a palackból.

A látszategység után tragikus közösségi félrebeszélés: ez az új amerikai társadalompolitika. Ez az, ami zavarta Mooret a filmje elkészítésekor. Ebben a filmjében ő az őszinteségre vadászott. Roger azonban nem állt vele szóba, csak a biztonsági őrök. Elég taszító egy társaság a nézők számára. Pedig csak a munkájukat végezték. Akárcsak a menedzsment.