Kabos Gyula a közemlékezetben egy dadogó bohóc alakját öltötte még így, halála után majd hetven évvel is. Holott ő nagy színész volt, csak ezt senki sem vette észre, mert a Hyppolit, a lakáj után húzónévként mindenféle másodosztályú filmben léptették fel, mint az ügyeletes, idétlen mellékfigurát. Lerázhatatlan bánata maradt az is, hogy mindig komikusként kezelték őt, holott nagy ő drámai alakításokkal akart betörni a halhatatlanok közé. A Lovagias ügy c. film ezért bír különleges jelentőséggel a pályafutásán. Egyrészt itt főszerepet kapott, másrészt azért, mert aki odafigyelt – és a film bemutatása idején ezt sokan nem mondhatták el magukról - , az észrevehette, hogy Kabos nem a megszokott szerepét domborította. Az általa megformált karakter szomorú, nyomorúságos, mi több: szánalomra méltó.
Igaz, a film nem a szokványos forgatókönyvírói kéthetes munkából, hanem nemes alapanyagból építkezett: Hunyady Sándor egyik drámájából. A filmírók persze az eredeti művet alaposan kiforgatták magából, hogy „moziképes” legyen, ezért aztán a történet – önmagában – sekélyes lett, de Kabosnak olyan szerepet kreáltak, amelyben a színész megmutathatta, hogy nemcsak mulattatni, de elgondolkodtatni is képes.
Ezt az „elgondolkodtatást” a közönség egy kulturálisan érzékeny része értékelte is – csak éppen nem úgy, ahogy azt az alkotógárdája várta. A turulisták – a korabeli szélsőjobboldali, antiszemita diákegyesület tagjai – bojkottot hirdettek a film ellen, megzavarták annak előadásait, zsivajt csináltak a nézőtéren és kimondták a halálos ítéletet Kabosra éppúgy, mint a film másik főszereplőjére: Ráday Imrére.
A mai szemmel érhetetlen, hogy ez a tinglitangli vígjátéknak ható művecske miért kínzott meg bizonyos elméket. Sem a fényképezés, sem pedig a díszlet, de még a színészi munka sem követelte ezt ki magának. Az első érdektelen, a második a szokásos (belső díszletek, néhány jelentéktelen külső felvétellel), a színészi munka pedig mindenkinél a minimumra korlátozódott – kivéve Kabost. Ő ugyanis itt alakította élete egyik legnagyobb szerepét.
A történet – kiforgatva bár – de követette Hunyady színművét. Virág Andor könyvelőt (Kabos Gyula), egy váratlan és fölösleges vita hevében megüti a cégvezető unokaöccse, a hányaveti, nőcsábász Milkó Pál (Ráday Imre). Virág megalázva vonszolja el magát a munkahelyéről, ahol a cégvezető undokul közli vele: szolgálhatott itt ugyan harminc évig, de ha nem tetszenek neki a körülmények, menjen el! Távozása után még fel is sóhajt: legalább megszabadult egy vénségtől… Virág ugyan töri a fejét valamiféle „lovagias elégtételen”, de amikor belép Benjamino Borgelli (Mály Gerő) vívószalonjába, rájön, hogy ez nem neki való. Kiadja inkább az egyik szobáját, hogy átmenetileg pénzhez jusson ő és családja, azaz Baba, a lánya (Perczel Zita), a felesége (Sziklay Szeréna), továbbá nagyothalló nagyanyja, aki annyira idegenül helyezkedik el a filmben, hogy az már bántó. Ezt kifigyeli Milkó, akit a cégvezető, Gizike, továbbá a kollégák nyomása mellett saját belátása is arra kényszerít, hogy levélben nagylélegzetű bocsánatot kérjen a sértettől. Az írás azonban elkallódik a Virág-családban, de erről Milkó mit sem tud. Kiveszi a szobát, majd becserkészi Virág lányát, akivel szerelembe esik, közben látatlanban ajándékokkal halmozza el Virág papát. Végül Virág visszaóvakodik a céghez, ahol már minden a feje tetején áll, Milkó pedig a leánykérés közben megkapja tőle a házasodási engedélyt, feltéve, ha egész Budapest nyilvánossága előtt két tőle bocsánatot. És ez megtörténik: mert Milkó néhány barátjával megszáll egy éttermi rádióközvetítést és így kér bocsánatot, tovább kéri meg Virág kisasszony kezét…
Mármost jogos a kérdés: mi volt ebben a műben olyan borzasztó, hogy egyesek a betiltását követeljék? Márpedig ez utóbbiból volt bőven jelentkező. Erről így ír a
www.szineszkonyvtar.hu internetes oldal Kabos Gyula és Ráday Imre életrajzában:
„A ’Lovagias ügy’ bemutatója kapcsán azonban ekkor szélsőjobboldali tüntetések kezdődnek. ’Le a zsidó filmekkel!’ - kiáltozzák az erre felbérelt áldiákok és valódi diákok vegyesen Pécsett. Pár napra rá Pesten a Belgrád rakparti Turulvár pincéjében gyűlést tartó szélsőjobboldali érzelműek között megjelenik Kémeri-Nagy Imre rohamcsapatával, aki egyébként a pécsi zavargások elindítója is volt, és kiadja újból a parancsot: ’Vonuljunk a Fórum elé, le a Lovagias üggyel!’ Egy szűk szélsőjobboldali kör német szimpatizáns rétege izgága hangoskodók tömegét tudja gerjeszteni idővel a film ellen. Kémeri-Nagy idegen pénzből finanszírozva, idegen célokért kiállva, látszólag a magyarság védelmében fellépve szervez spontán tüntetéseket - ma már tudjuk, a Német Birodalmi Kincstárból kapva erre nem is kevés jövedelmet -, hogy keltsenek ’zsidóellenes hangulatot országszerte...’. Az előállítások alkalmával azután kiderül, hogy jószerivel fogalmuk sem volt a 300 fős kivezényelt diákoknak, mi ellen tüntetnek, mert a filmet együk sem látta, de ’azt mondták nekik, ez egy zsidó film, és az ellen hát tüntetni kell’. (…) Később Szegeden és Baján indítanak el tüntetéseket a ’Lovagias ügy’ vetítése ellen, sőt a bajai vetítések egyikén-másikán, aztán Budapesten is a Hungária mozi előadásán ún. bűzbombát helyeznek el, majd az oldalkijáraton sietve távoznak ismeretlenek. (…) Némelyik bűzbombáról kiderül aztán a megmaradt fém tokja révén, hogy a német hadsereg egy évvel korábban diverzáns célokra kifejlesztett, korszerű hadieszköze, amelyet földi halandó semmiféle boltban sem vásárolhat meg, főképp spontán nem...”.
A legnagyobb baj ugyanis az volt a jobboldaliak részére, hogy Virág egy szomorú, megkeseredett, mindenkitől rettegő kisember volt – ők nem ilyennek akarták látni a „Kárpátok kultúrnépét” és gazdasági viszonyait. Kabos e tekintetben felülmúlhatatlan alakítást nyújtott: a sok érdektelen kisszerep után végre bemutathatta színészi nagyságát. Szerepébe ugyan beleírtak komikus vonásokat is, de ez mit sem változtatott azon, hogy annak egésze tragikus: Kabos pedig tökéletesen beleélte magát, mert a magánéletében sem volt több ennél. Ő csak a filmeken volt humoros figura, a valóságban egy zárkózott, sótlan, bizalmatlan ember volt, aki tulajdonképpen folyamatosan mindentől félt. A film az ő személyes lelkivilágát is felmondta – furcsa találkozás volt ez az élet és a szerep között.
Merthogy a filmben Virágnak van egy plátói alapon imádott kedvese, Gizike, a kolléganője (Gömbaszögi Ella) – Kabosnak pedig egy kitartott szeretője volt, még lakást is vett neki. Virág számára a felesége semmit sem jelent, csak terhet – a valóságos Kabosnak ugyanennyit jelentett ekkor már a felesége, aki ráadásul tudott is arról, hogy a férje szeretőt tart. Virág retteg a munkanélküliségtől és megaláztatások árán is hajlandó visszatérni a munkahelyére – Kabos szintén állandóan a pénzhiánytól félt, spórolós volt és sóher, ez sem növelte a népszerűségét a kollégái között, de ehhez hozzá kell tenni, hogy a családja és szeretője mellett még vagy több százezer pengős (!) adósságot is törlesztenie kellett egy rosszul sikerült színházi vállalkozása miatt, ezért aztán halálra dolgozta magát. (Végül ez vitte a sírba is, igaz, hogy már New Yorkban, amikor a hajsza nem a sztárgázsiért, hanem a megélhetésért folyt.) Virág mindenkitől retteg – Kabos sem volt egy bátor ember, nem csoda, hogy helyes életösztönétől vezetve az I. Zsidótörvény után azonnal emigrált az országból – nem akarta megvárni, hogy gázkamrába küldjék. Ezért a filmet nem úgy kell elsősorban nézni, mint színészi teljesítményt, mert Kabos nem kifejezetten Virág könyvelő alakját formálta meg, hanem saját magát. De éppen ezért kell ezt a filmjét kiemelni a többi közül – mert itt Kabos egy nagyon is esendő emberi alak bőrébe bújt. Pedig kelléktára a szokásos volt - csakhogy a film szüzséje ezt akaratlanul is olyan többletjelentéssel ruházta fel, amivel a többi filmje nem.
De az alkotás leginkább azzal vívta ki a szélsőjobb ellenszenvét, hogy nevetségessé tette a párbajozás úri kódexét. Igaz, hogy a párbaj Magyarországon sosem volt egy elharapódzott szokás – leginkább 1914-ig gyakorolták, már amikor - , de azzal, hogy Virág kikerüli a filmben ezt a „hagyományt” és úgy dönt, hogy neki, mint kisembernek ez nem fekszik, meg azáltal, hogy Milkó a hősies porondratoppanás helyett inkább belátja a hibáját és önként megalázkodik a beosztottja előtt, a film bemutatta, hogy az „úri” erkölcs mennyire idejemúlt. Ez persze nem tetszett a bajtársi egyesületeknek. Még hogy egy úr, egy földbirtokos fia megalázkodik egy budai bérház könyvelője előtt! Még hogy ez a könyvelő, ahelyett, hogy legalább álpárbajra kiállna a sértegetőjével szemben, és az megengedné, hogy vágjon rajta egy karcolást, visszavonuljon és kiadja a szobáját! Ez nem a magyar „úri etika”!
Meg aztán arra is rájöttek, hogy a stáb tulajdonképpen másból sem áll, mint zsidókból. Most hagyjuk azt, hogy Kabosnak sosem volt érzelmi kapcsolata ezzel a vallással (semmi), ellenben könnyező nacionalista volt, Ráday meg olyan volt, akinek valamely harmadági felmenő között lehetett lelni egy izraelitát, de mellettük Gombaszögi Ella is beleesett a szórásba, a fajvédők pedig nem nemzeti érzésben, hanem vértisztaságban gondolkodtak. (Akkor égtek le, amikor kiderült, hogy nagy kedvencük, Imrédy is zsidó dédszülővel „dicsekedhetett”.)
Rádayt, a másik kipécézettet különben azért is érdemes szemügyre venni, mert a ’30-as évek filmjeiben folyton a szívtipró, gazdag sármőrt alakította, holott ennél sokkal több volt benne, hiszen művelt, színes egyéniségű színész volt, de hát neki is meg kellett élnie valamiből... Később megkapta az Érdemes és a Kiváló Művész kitüntetéseket, továbbá a Jászai Mari-díjat is. A Kossuth-díjat nem, de e nélkül is a Színház- és Filmművészeti Főiskola tanára lett, s közmegbecsülésben halt meg 1984-ben.
A szomorkás film rendezője – Székely István – tehát hallgathatta az egész stábbal együtt a szélsőjobboldali lapok fujjogásait, átkait és kiközösítősdijeit. De a film, rendszerek ide vagy oda, azóta is él és virul.