A németeket nyilvánvalóan nem húzta ahhoz a szívük, hogy valósághűen dolgozzák fel a saját múltjukat. Azt ugyanis egyetlen nemzet sem szereti, s ezek alól mi, magyarok sem vagyunk a kivételek, pedig a félműveltek szeretnek ezzel dicsekedni. Igaz, hogy megcsináltuk a Hideg napok [1966] c. filmet a délvidéki csendőrvérengzésről, de csak egy csekély része volt annak, amit a magyar hadsereg elkövetett a világháborúban idegen népek, meg a saját honfitársai ellen.

Habár Joseph Vilsmaier Stalingrad c. filmjét a kritika úgy szokta felemlegetni, mint a német múlttal való nagy szembenézést, megállapítható, hogy ez nem igaz: a kedves, duci, joviális rendező tényleg csinált egy filmet, amelyben német katonák szerepelnek, csak azok olyanok, akiknél a különösben nem lehet felfedezni az általánost. (Rövid megjegyzés: a város neve magyarul Sztálingrád, a film címét viszont a forgalmazó valami érthetetlen okból kifolyólag nem ültette át az anyanyelvére, maradt tehát a Stalingrad, s mivel így lehet felfedezni a világhálón is a filmmel kapcsolatos információkat, ezért e cikk szerzője fogcsikorgatva kénytelen volt elfogadni ezt az elnevezést.)

A történet rövid és egyszerű: Hans von Witzland (Thomas Kretschman), a fiatal, még Vaskereszt nélküli kis hadnagy az egységével az olasz tengerpartról Sztálingrádba kerül. A film középpontjában mellette még Rollo (Jochen Nickel), Fritz Reiser (Dominiqui Horwitz), a két tapasztalt frontharcos, továbbá az újonc GeGe Müller (Sebastian Rudolph) áll, aki vele együtt szenvedik el a volgai poklot. A harc közben elkövetnek egy fegyelmi vétségét, ezért az egység maradéka s így négy hűsünk is büntetőzászlóaljba kerül. Ott derekasan megállják a helyüket, még egy tanktámadást is visszavernek, de már nagyon elegük van mindenből, mert a csata vesztesre fordult. A demoralizálás teljes: egyesek szökni akarnak (sikertelenül), mások meg inkább megfagynak a helyszínen, ha így diktálja nekik a becsület. Végül aztán mindannyian megfagynak. Mint ahogy lényegében a valóságban is.

Ennyi a film története, semmi több. Nagyszerű alkotást lehetett volna belőle csinálni, de ennek két akadálya volt. Egyrészt a pénzügyi vonal, másrészt Vilsmaier szemléletmódja, aki szolidan megmaradt a férfiasan melodramatikus vonalnál.

Az anyagiakat illetően: a film adós maradt a tulajdonképpeni témájával – Sztálingráddal. Ez ugyanis egy nagyváros volt (most is az Volgográd néven), a filmben viszont alig pár épület látszik belőle, a felvételeket is valami lerombolás előtt álló üzemben vették fel. Ne számítson tehát a filmben senki sem arra, hogy panorámaképet kap az orosz város romutcáiról – mint pl. A zongoristában Varsóról - , s arról sem, hogy a rendező utcai közelharcokkal fogja elkápráztatni a nézőt, mint Spielberg a Ryen közlegényben, még annyit sem kapunk, mint amit az Ellenség a kapuknál be tudott mutatni – na jó, ez utóbbi egy szuperprodukció volt. Van tehát egy negyedórás, diszkrét csatajelenet az elején, továbbá a végén a hadifoglyok menete a romfalak között, de a többi a végtelen hó sivár tája – Csehországban és Finnországban, a forgatási helyszíneken. A belső jelenetek szintén nem impozánsak, akármelyik pincében, sátorban megoldhatták őket. A film legimpozánsabb jelenete a tankcsata, továbbá a menekülő katonákat szállító repülőtér bemutatása – itt valóban nagyszerű, hatásos, meggyőző munkát végzett a stáb. A pénzhiány (meg a számítógépes trükkök hiánya, hiszen ez a film még 1992-ben készült!) tehát látszik a filmen, ettől függetlenül még ilyen körülmények között is jó darab lehetett volna belőle, ha Vilsmaier nem vezet bele bizonyos elsekélyesítő ötleteket.

Már a kiindulópont sem felel meg teljesen a valóságnak: mert ő katonái ugyan áldozatok, nem is akarnak e volgai szellemvárosban csatázni – mert hát ki akart? - , de nincsenek közöttük sem páváskodó pártfunkcionáriusok, sem véresszájú nácik. Ők csak egyszerű katonák és kész. Ami persze igaz is volt, de 1942 őszén, amikor a tengelyhatalmak elérték legnagyobb területi kiterjedésüket, a visszaemlékezések szerint sem a német lakosság, sem a német katonák nem voltak ennyire visszafogottak. Kissé egyszerűbben: örültek annak, hogy minél több földet hódíthatnak meg a kiirtandó lakossággal együtt. Erre az eufóriára csak egyetlen rövid megjegyzés emlékeztet akkor, amikor a katonák kinéznek a vonatból és az orosz parasztokra gúnyosan megjegyzik: ezek már nekik dolgoznak s nemsokára a Führer autópályája is jön utánuk! (Egyébként a film dialógusai érdektelenek, bár az is tény, hogy a film nem a közkatonák trágárságának vagy szellemességének a bemutatására jött létre.)

Ez a hadiügyi munkabrigád ráadásul még a szovjet katonákkal is barátkozni kezd, csereberélni akarnak velük a tűzszünetben, amikor eltakarítják a sebesülteket. Egyáltalán: a szovjet katona (aki a hazáját védte) ebben a filmben egy-egy ordító, bizalmatlan, gyilkos vadállat, aki a „szegény”, „idevetődött” német katonát fenyegeti s az „kénytelen” lelőni őket. A szakasz – természetesen – nem bánt egyetlen civilt sem, csak akkor, ha őket fenyegeti agyonlövéssel egy százados, a film egyetlen (!) negatív német figurája. A kivégzési jelenettel sajnos a rendező kifejezetten a szokvány útjára tévedt, mivel sok film ezzel az ötlettel oldja meg a megszálló hadseregek gonoszságának röpke bemutatását, aztán, miután a rendezők ezt gyorsan, de látványosan letudták, mennek továbbá a dramaturgiában, egy megrázó ötlet feladat kipipálva.

De ez a társaság fogadja be magába Kolját, a kisfiút, aki szintén a dühöngő százados áldozatául esik. Aztán persze az egység nem erőszakol meg nőt – pedig lenne rá alkalma, mert ott van Irina (Dana Vavrova) - , meg egyáltalán: ezek a kutyának sem ártanak a romok között, csak önmaguknak, amikor túlzott bajtársiasságból (mi másból?) a büntetőzászlóaljba kerülnek. Amikor meg onnan ki, akkor meg már minden mindegy, a csata elveszett, a lassú haldoklás maradt hátra a végtelen orosz pusztaságon, magányos, elveszetten, hogy a szív meg ne szakadjon.

Mármost nem az a baj önmagában, hogy a rendező és Jürgen Büscher, a forgatókönyvíró ezt a csoportképet mutatta be, mert a német közkatona árnyaltabb jellemzésére azért már a nem-német filmművészet is tett kísérleteket. (Ld. erre nézve a Vaskereszt c. Peckinpah-művet, vagy akár A kápó c. filmet is.) A gond ott van, hogy ezt a Sztálingrádban harcoló egységet Vilsmaier egyfajta kiindulópontnak, jelképnek emelte fel. Sztálingrád mindenképpen árnyaltabb és brutálisabb megközelítést igényelt volna, nem pedig egy ilyen minden bűnt elsekélyesedő jellemrajzoktól hemzsegő szemléletet. Itt a katonák nem egyéniségek, hanem a megértés, a sajnálat, s egy nagy, történelmi kudarc szenvedői alanyai. A németek számára tehát immár tizenöt éve – a film elkészülte után – ez, vagyis a Vilsmaier-katona lett a német harcos a keleti fronton.