Hiába volt a film agyontámogatva a legkülönbözőbb szponzorok által, hiába vonultatott fel jelentős szereplőgárdát (Bodrogi, Koltai, Gáspár, Tordai, Ulmann, de még Jiri Menzel is szerepet kapott benne, akit egyébként hovatovább tiszteletbeli magyar filmessé is lehetne avatni, annyit szerepel hazánkban), hiába vetette be a rendező zeneszerzőnek a mindig fogyasztható abszolútumot szállító Dés Lászlót, ezen a filmen már egyértelműen látszik Koltai Róbert alkotói kifáradása. Nem is film lett e műből, inkább úgy mondhatnánk: filmecske, az az ún. „egyszer nézhető” darab, amelyben bántóan és önmagukat sem nagyon komolyan vevő módon köszöngetnek vissza a korábbi Koltai-nosztalgiafilmek sémái.
Koltai minden, a múltba visszatekintő filmjében azonos alakot játszik: a szelíd, magányos, jólelkű, naiv kisembert, aki mérsékelt butasága következtében maga számára is meglepő módon a legrendszervadítóbb performanszok közepén találja magát – egyébként saját akaratából, mert kamaszos lelkesedésében nem látja be abszurd tetteinek önmagukon túlmutató következményeit. Most is egy ilyen szituációval kezdődik a történet: Dodó (Gáspár Sándor) és öccse, Naftalin (Koltai Róbert), a két cirkuszi bohóc – mellékesen: kétpetéjű ikrek – épp Rákosi elvtárs előtt tartanak előadást, amikor Naftalin bevonja a játékba magát a kopasz vezért is. Az ezerszer elpróbált szám „természetesen” (hiszen ez adja a film alaphangulatát) most látványos kudarccal zárul. Az öltözőbe érkező szárnysegéd (Trokán Péter) azonban mégsem Naftalint viszi el, hanem Dodót, aki erősebb jellem az öccsénél és tudja: ha Naftalin kerülne a rácsok mögé, nem élné meg következő születésnapját.
Újabb helyszín következik: egy vidéki, tételesen Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei „nemzeti színház”, ahol ismét felvonulnak azok az alakok, akiket már láttunk Koltai filmjeiben: az egymással marakodó vidéki színészek, akik esténként a söntésben tolonganak a féldeciért és kártyázással, meg intrikákkal mulatják el az életüket. Koltainak nyilván elegendő volt az első állomáshelyére, Kaposvárra gondolni, ahol bőven találhatott ilyen figurákat. Ő maga, mint Naftalin ismét egy jellegzetes Koltai-szerepet kap: kellékes lesz. (A Koltai-figurák általában amolyan mindenesekként szoktak szerepelni a filmekben.)
Amikor kitör a forradalom, Naftalin azonnal elindul, hogy bátyját kiszabadítsa a börtönből. Ismét egy jellegzetes Koltai-magatartással állunk szemben: figurái a legtöbb filmben általában előre megfontolt szándékkal, de mégis teljesen megfontolatlanul kezdenek cselekedni az „ahogy esik, úgy puffan” elve alapján. Útja során kerül elő Pipitér (Tóth Orsolya), az út szélén ácsorgó lány, akiről lényegében semmit nem tudunk meg a film folyamán, de azt sem nagyon, hogy miért került bele a filmbe, és miért kellett meghalnia. Azt azért kivehetjük a beszélgetésekből, hogy valamiféle intézetből szökött meg – viselkedését tekintve ez akár a gyengeelméjűek osztálya is lehetett. Megjegyzendő: Tóth Orsolya tökéletesen viszi végig a félbolond, kötekedő lány szerepét, aki szeretné, ha szeretnék. Ha van a filmnek érdeme, akkor az az ő felfedezése – csak nehogy megmaradjon ebben a szerepkörben, mert az fájdalmas része lenne a magyar filmtörténetnek. (A szerep némileg emlékeztet Giuletta Masináéra az Országútonból.)
Miután egy eltévedt szovjet tank segítségével Naftalin kiszabadítja Dodót és rommá lövi a fegyintézet falait (teljesen abszurd, ilyen nem eshetett meg a forradalomban), Budapestre mennek. Dodó régi szeretője, a Műlovarnő (Györgyi Anna) azt akarja, hogy menjenek ki nyugatra, de Naftalint katatóniába dönti az, hogy Pipitért lelövik az utcán, ezért maradnak. Végül Rákosi elvtárs kései átka győz: Naftalin kerül a népbíróság elé, de aztán amnesztiával szabadul és már 1973-ban járunk, ahol a két öreg, leégett bohóc (akik egykor „világszám!”-nak készültek) meglátják a hazalátogató Műlovarnőt, és még egyszer (hogy már stílusosak legyünk) lóvá teszik a haknizó társulatot: elkötik a kocsit, aztán elindulnak valahová – ami akár a halál is lehet. A buszon veszekedő színészek jelenete megint csak jellegzetes Koltai-szituáció. Az örökifjú öregek sémája pedig már bántó hatásvadászattal zárja le a művet.
A katartikus fordulatok hiányával bővelkedő, céltalan történetet ráadásul díszes mennyiségben pettyezik be mindenféle bakik. Csak néhányat ezek közül.
A film 1903-ban kezdődik, amikor az apa (Bodrogi Gyula) a kezébe veszi két újszülöttjét. Már ekkor látszik rajta, hogy legalább hatvan éves, ehhez képest még 1944-ben (amikor meghal) is ugyanúgy néz ki. Jó, ezt még el lehetett volna fogadtatni az arcát fedő liszttel, de aki tudja, hogy ki az a Bodrogi Gyula, annak a figura hiteltelen lesz. A sminkmester hasonlóképpen nem tépte szét magát azon sem, hogy Dodót és Naftalin is megöregítse: 1944-ban ugyanúgy néznek ki, mint 1973-ben, holott eltelt 29 év az életükből és még csak a hajuk őszült meg. Az is hihetetlen, hogy Naftalint már felakasztják, amikor megérkezik a kegyelmi végzés – ilyen még a Kádár-korszakban sem létezett, mert amíg a kegyelmi kérelem intézése folyamatban volt, addig nem lehetett végrehajtani a kivégzést. (Mint tudjuk, egy ilyen trükköt megcsináltak ugyan Dosztojevszkijjel, de Magyarországon ez sosem volt divat.)
A zene pedig nem lett volna rossz, csak éppen 1903-1944 között szól Dés László muzsikája – de nem a korabeli hangzásvilággal, hanem modern zeneszerszámokon, ami sokat morzsol le a zene kortörténeti hűségéből és így a film hangulatából is.
A kellékek pedig annyira olcsók voltak, hogy ezeknél egyszerűbbeket már találni sem nagyon lehetett volna. A páncélos magyarországi vándorútját például összesen egy dűlőút jelképezi, ahol a rövid távon vánszorgó harckocsit négy kameraállásból vették fel a levegőből. E körben egyébként a film továbbra is népbutító jellegű, mivel felhasználja azt a közkeletű tévhitet, hogy a szovjet páncélosok azt hitték: Szueznél vannak. Nyilván ezért kellett szerepeltetni a harckocsizók szerepében két közép-ázsiai figurát – akik viszont Szuezt a Magyarország-térképen keresik... És egyébként is: az egész filmen látszik a költségvetési keret szűkössége, ami végül egy tévéfilm színvonalára süllyeszti le az alkotást. (A producer különben Koltai fia, azaz Koltai Gábor volt.)
A film egyetlen értékelhető jelenete a „Rákosi elvtárs órája”. Megjegyzendő: Rákosi alteregója (Beczák István) sem volt éppen egy telitalálat, mert egy jól megtermett személyt léptettek be a személyének megformálásába, holott Rákosi idősebb volt, alacsony, kövér és köpcös – azért minden kopasz embert éppen úgy nem lehet Rákosi szerepében felléptetni, mint ahogy egy kefebajusz sem tesz senkit Hitlerré avagy Chaplinné.
A film tehát nemcsak fáradt, bejáratott elemekből összegyúrt meskete, hanem ráadásul még ügyetlen is. Mindegy, egy estét el lehet vele tölteni a mosás vagy főzés közben, mert sok mindent lehet rá mondani, de azt nem, hogy ez egy világszám. Meg is bukott szépen, csendesen.
