Makk Károly Fűre lépni szabad (1960) című filmje csak látszatra egy a sok 1957-1962 között készült optimista társadalomnevelő vígjátéknak. Ez a film ugyanis – amelynek forgatókönyvét Bacsó Péter és Szász Péter írták - azzal a céllal jött létre, hogy a nézők számára egy valóságosabb demokrácia igényét vesse fel. A film a Kádár-korszak bevezető, konszolidálódó éveinek arra a gondolatmenetére épült, amely szerint a jelenlegi társadalmi berendezkedés a korábbi állapothoz képest egy nyitottabb, tisztább, átláthatóbb hatalomgyakorlásra fog épülni. Bacsó, Szász és Makk úgy döntött, hogy ezt a maguk részérők komolyan is fogják venni, s bemutatják a hatalomnak, hogy szerintük hogy nézne ki egy jól működő, a rendszer jelszavainak megfelelő szocialista társadalom. Ezért alkották meg ezt a filmet, amely tehát – a cselekménybonyolítás ellenére – inkább politikai tekintetben lett érdekes alkotás.
A kiindulópontot egy megtörtént esemény adta. Amikor 1945-ben felszabadult Budapest, a Margit-sziget gyepén álló táblákat valakik átmázolták „Fűre lépni szabad!”-ra. Persze, a gyepre senki nem lépett, de mindenki tudta, hogy nem erről szól a dolog… A film pedig pontosan arról akart szólni, hogy 1956 után vagyunk, ebből mindenki tanult, aki akart, tehát szabad a fűre lépni. Nem mindenhová ugyan, meg nem mindenkinek, meg nem is egyforma nyomatékkal, de hát van itt mégis egy életérzés…
A film történte szerint a buszgyárban vadonatúj járművet helyeznek sorozatgyártás alá, amely a nevét a műhely öreg szakijáról kapja meg. Az öreg Kárász (Makláry Zoltán) interjút is ad a tévének, s az élő adásban (!) egy szerény kívánságát fejezi ki: hadd kapjon nagyobb lakást a családja, meg a kitehetetlen társbérlőjük! A műsort a fáradt tervezőintézeti igazgató (Páger Antal) is nézi – ui. rögtön felhívja őt a stáb. A direktor indulatában azt ordítja, hogy amennyiben a megadott határidőre nem lesz kész a lakótelep, hát költözzön be hozzá a panaszos! Ami persze meg is történik, mégpedig az MTV lencséinek kereszttüzében, ami miatt aztán szó sem lehet arról, hogy a népes családot kiebrudalják a budai villából. Itt már jelezte a film, hogy a hatalom készüljön fel a tévékorszakra: ha komolyan veszi a tájékoztatás szabadságát, akkor az olyan gondok, amelyek pár éve még legfeljebb a levelezőrovatokban bukkanhattak fel (amelyeket aztán valaki vagy elolvasott, vagy sem az illetékes elvtársak közül), mostantól kezdve a széles közönség részére is érdekfeszítő, könnyen előállítható, kommentálható történet lesz, akár akarja azt látni a hatalom, akár nem. Merthogy letiltani ugyebár nem egy szép dolog...
Közben a két család gyermeke, azaz Kéri Juli (Polónyi Gyöngyi) és Kárász Lali (Tordy Géza) természetesen egymásba szeret. (A fiú az elvárásoknak megfeleleőn fizikai munkás, a lány pedig egyetemista.) Julinak elege van abból, hogy a műegyetemi felvételin kivételezni akarnak vele az apja miatt, ezért úgy dönt, hogy egy vidéki karon próbálkozik, s oda akarja magával vinni Lalit is – immár, mint a férjét. Akinek a számára ez az esemény túl gyorsan jön és habozni kezd. Szóval, kerekedik a konfliktus: sértődések jönnek-mennek, a fiatalok elmenekülnek az immár közös otthonból, ahol folyton áll a bál a Kárász-család mindent elfoglaló hadműveletei miatt, végül az egész társaság egy vidéki városkában találkozik, ahol tetőpontra hág a kalamajka. Végül jön a happy end: a gyerekek összeházasodnak, Julit felveszik az egyetemre, a lakás elkészül, s így az öreg Kárász szaki és kibírhatatlanul aktív familiája elköltözik, a végén Kéri elvtárs házsártos feleségét, a kissé hisztériás színésznőt (Tolnay Klári) átölve búcsúzik a nézőktől. De van még a filmben slágereket dalolva padlófényező robot (magyar találmány!), házizongorista, kutya, kecske és kisfiú, drabális intézeti sofőr (Sinkovits Imre), népnemzeti drámát író vidéki anyakönyvvezető és szintén vidéki színészgarmada stb.
Az abszurd kezdet ellenére a film ügyesen kanyarodik el egy klasszikus bohózat irányába. A mondanivaló – a fentieken túlmenően – azonban bizonyos tekintetben követelődzően didaktikus maradt: a filmben megtörtént - mert meg kellett történnie - az értelmiség és a munkásosztály kiegyezésének. Ebben a társadalomban az anyakönyvezetőt, mint a hatalom képviselőjét is már lazán ki lehet dobatni a hivatali szobájából, a vidéki felvételinél nincs nepotizmus, a tv fesztelenül zümmög a szobában, mindenki felelősségre vonható, a lakások meg végül is elkészülnek… Az félmúlttal való szakítás egyik ötlete volt az a betét, ahol az anyakönyvvezető fürkészve néz Kéri elvtárs arcába, hogy nem látta-e őt már valahol, és felteszi neki a kérdést: nem vittem én a maga képet valamelyik felvonuláson? De a mű mégsem szimplán a Kádár-rendszer csírázó életképességét akarta bizonygatni, mert Makkék fricskát is akartak mutatni annak, mert hiszen ez a történet is azzal indul, hogy valaki (tételesen a Kárász-család) egyszer csak komolyan veszi az egyenlőség és nyíltság következmények nélküli papolását. Hát akkor legyen az! Nem is kötekedett sokat a filmfőigazgatóság: egy jelenetbe mert csak belemarni, abba, amikor Kéri virágot akar lopni a feleségének, s Kárász papa tart neki bakot. A minisztérium szerint nem volt helyes, ha az értelmiség a munkásosztály hátán áll! Aztán a filmben mégis megmaradt ez a jelenet… Annyi különbséggel, hogy Kéri doktor eleinte miniszter lett volna, de ezt a cenzúra alacsonyabb státuszba helyezte, így lett belőle építőipari cállalatigazgató.
Az más kérdés, hogy mindezek ellenére a film 1960. október 6-i bemutatója után a szakma sosem értékelte többre egy közönséges vígjátéknál. Illés György operatőr középszerű munkát végzett fekete-fehér alapon, de sok szerepe nem lehetett a filmben, hiszen itt nem a fényképezés adta meg a mű érdekességét. Ellenben Fényes Szabolcs e filmben egy örökéletű, ma is játszott, kissé bugyuta szövegű slágerrel ajándékozta meg a zenekedvelőket. De volt még egy túlélője a filmnek: Kárász papa, aki mindenféle metamorfózisban Bacsó Péter egész életpályáját végigkísérte, mert nála Pelikán gátőr, Citrom Flóra, Kondacs dr. is folyton komolyan veszik az aktuális világjobbító jelszavakat, és mindig ebből lesz bajuk…
Hasonló, hatalmat vállon veregető lazaság volt még a korszakból a Felmegyek a miniszterhez [1961] c. Bán Frigyes-film is, ahol a kisgazda írást szerez a minisztertől arról, hogy nem kell belépnie a tsz-be, aztán meg már hiába akar belépni, nem engedik – mehet a miniszterhez megint.
Kárász papa lám, mennyivel jobban járt.
