Valójában már a Velencei Filmfesztiválon történt díjkiosztáson, ahol megnyerte a második díjat, az egyik Ezüst Oroszlánt, verekedés tört ki néhány néző között s a rendőrségnek kellett közbelépnie, hogy ne fajuljon el a dolog. Luigi Visconti, Fellini ellenlábasa annyira utálta a filmet, hogy viszonyuk egy évtizedig csak a távolból küldött becsmérlő üzenetekből állt. Az katolikus egyház filmintézete arra intette a híveket, hogy a filmet ne nézessék meg gyermekekkel, mert veszélyeztetheti azok erkölcsi fejlődését. Az olasz baloldal általános fujjogásban tört ki, és legszívesebben már a bemutató után elásta volna a föld alá. Cezare Zavattini, a talján dramaturg-fejedelem még 1958-ban is a dühtől fuldoklott, amikor budapesti látogatásán Bacsó Péter és Makk Károly dicsérni merte a La stradát: kifejtette, hogy a film ellen egy tanulmányt akart írni, de aztán rájött, hogy egy egész könyv kellene ellene, annyira ízlésromboló és hazug az egész.

Mi volt tehát a baj? (Már akiknél.)

A történettel semmi. Gelsominát (Giulietta Masina), a félkegyelmű lányt a családja átadja Zampanonak (Anthony Quinn), az erőművész vándorcigánynak segítőtársként, mert ők már nem tudnak otthon gondoskodni róla – nincs rá pénzük. Zampano egy egymotoros csotrogánnyal járja az országot, és főtereken adja elő mindig ugyanazt a láncszaggató trükköt. Zampano nem éppen finom ember, erre utal a neve is („Nagymarkú”), Gelsominát („Jázminvirág”) durva módszerekkel töri be segédjének, de egyébként nem veszi semmibe, habár elereszteni nem akarja. A kettős egy cirkuszhoz csapódik, ahol megismerkednek a Bohóccal (Richard Basehart), aki egyedül tud szeretettel foglalkozni a lánnyal. Ezt azonban Zampano nem tűrheti, mert fél, hogy elveszíti az ingyenmunkását. A cirkuszt tehát otthagyják, s kezdődik megint a vándorélet. Egy alkalommal azonban találkoznak az út szélén az autójával parkoló Bohóccal, akit régi sebzettségéből eredő indulatában Zampano – tulajdonképpen ok nélkül - megöl. A vándorcigány megrémül ugyan tettétől, de sokkal inkább foglalkoztatja őt, nehogy Gelsomina, tettének szemtanúja a kárára legyen: végül lopva elhagyja őt, a tehetetlent, aki önmagától képtelen lenne megélni. Csak évek elteltével vetődik vissza erre a helyre, s akkor tudja meg az ottaniaktól – akik közül egyikük még mindig a lány szomorú dalocskáját énekli - , hogy a lány egy ideig az ott élt kegyelemkenyeren, majd egyszer csak meghalt. Zampano megérti, hogy Gelsomina miatta veszett el, és könnyekre fakad.

Nem, nem ez a néhány könnycsepp volt a baj. A film ugyanis nem dolgozik nagy érzelmi áradással, nincsenek benne didaktikus vallomások, nagy lelki tanúságtételek. Mindenki teszi benne a dolgát úgy, ahogy azt a jelleme megköveteli tőle – ezért lesz a film mesterkéltség nélküli. Gelsomina nem szereti Zampanot, de ragaszkodik hozzá, mert nélküle éhen veszne; meg persze a hosszú összezártság alatt megjelenik benne egyfajta szeretet, de ez inkább vágy arra, hogy Zampano jobban becsülje meg benne a társat. (A nőt nem: erre a gondolatra Gelsomina még csak nem is jut, hiszen szűkös kis agyával és gyermeki érzelmeivel magában sem látja meg a nőt.) Gelsomina végül is abba hal bele, hogy senkitől nem kapott elég megbecsülést az odaadásáéért, különösen nem Zampanótól, a Bohócot pedig – akinek ugyan nem volt hozzá köze – megölik, s nem tudja, hogy miért: Zampano indulatait nem tudja sem felfogni, sem megérteni. Zampano viszont sziklarideg, állandó hadiállapotban áll a környezetével, amelytől nem vár semmit, de ő sem ad neki túl sokat: számára az élet közönséges kenyérharc, érzelmek nélkül, így aztán Gelsominában is csak egy buta, etetnivaló útitársat lát, akinek létjogosultsága a hangjában és a munkaerejében lelhető fel. Egyszer viselkedik csak emberként: amikor Gelsominát magára hagyja egy kisvárosban, hogy egy nő társaságában töltse az éjszakát. De a Bohócban sem tombolnak az érzelmek, hiszen Gelsominát úgy tanítgatja, mint valami szeretnivaló, ártalmatlan kisgyermeket, Zampanot pedig kineveti, mert képtelen komolyan venni annak önérzeteskedő manírjait. Az pedig, hogy ki miért vált olyanná, amilyenné, magyarázni sem kell: a szereplők előélete érdektelen, a film egy konstans helyzettel foglalkozik és nem azzal, hogy az miért alakult ki. Mindazonáltal a szereplők karaktere (a meseszövés folyamatosságán belüli mértékben) részletes, és minden tettük megindokolt: a filmben nincsenek érthetetlen fordulatok, a végkimenetel azonban szerencsére elkerüli a tanmeseszerű elemek alkalmazását. Addig, ha reménykedtünk is abban, hogy Zampano feladja addig ridegségét, már tudjuk, hogy erre sosem kerül már sor. Gelsomina halála ok- és szükségszerű: a nyomorúságos vég ellenére pontosan ezért érezzük a filmet kereknek, befejezettnek – máshogy ez egyszerűen nem zárulhatott le.

Mindezekhez elegendő lett a dísztelen párbeszédek mellett a környezet és a tárgyak ugyanilyen egyszerű, de mégis költői bemutatása: ezek is mindent elmondtak a bennük mozgó karakterekről. Zampano komor arccal többször a kamerával szembevágtat a motoron – mintha csak a végzet közelegne felénk, háttérben borús éggel, s közben szól Nino Rota fenyegető zenéje… Motoros lakóhelye amúgy is a film legátütőbb eszköze: egy rozoga, koszos vászonnal borított, fából összetákolt romhalmaz, amely egymagában jelzi azt, hogy kiféle-miféle a gazdája – amikor szembejön velünk, mintha valami óriási, elszabadult denevér akarná beteríteni a vetítővásznat. Quinn teljesen eszköztelenül játssza végi a filmet: éppen ezért lesz végtelenül fenyegető, s mégsem tudjuk elfeledni egy percig sem, hogy e mögött az arc mögött kell, hogy legyen valami más is... Tulajdonképpen ez, vagyis a gonoszság megszelídülésébe vetett remény az, amely a Zampano-karaktert életképessé teszi, hiszen ennek reménye nélkül a film egy érzelmileg teljesen terméketlen darab lett volna.

Gelsomina sokszor áll a végtelen országutak mellett, egy magányos fa tövében, vagy a kihalt főtéren gubbaszt: sosincs társaságban, kivéve a nézőket, de azok csak nevetnek rajta, neki pedig nem mosoly kell, hanem barátság. A bohóc égő kocsiját kihalt táj nyeli el magában. Általában a filmben sok az olyan beállítás, amely nagy szélességben és mélységben mutatja be a helyszíneket – ez is mind a szereplők magárahagyatottságát szimbolizálja. Gelsomina buta mosolya, aggódó kirohanásai és Zampanó hallgatag, de bármikor önvédelemre és támadásra kész tömbszerű alakja pedig amúgy is mindent elmond hordozójuk személyiségéről. Ezek után teljesen fölösleges lett volna érzelmes és kioktató párbeszédekkel megterhelni a történetet. A lélekábrázolás pusztán a történet és a tárgyak-helyszínek bemutatásával tökéletesen elérte a maga célját, a három szereplő pedig kitűnő alakítást nyújtott, nem játszotta túl egyikük sem a szerepét, még Masina sem, mert pontosan annyira mutatja butácskának Gelsominát, amennyire annak lennie kellett. Gelsomina nem ostoba. Nem is okos. Gelsomina: vágyakozik. Ahhoz pedig elég csak az önbecsülést megérezni magunkban (akinek nincs önbecsülése, nem vágyakozhat semmire).

Nino Rotát zenéje önálló egység, örök darabja a zeneirodalomnak. Az operatőri munkát ketten végezték: Carlo Carlini volt az első operatőr, de aztán őt Fellini kitette a csapatból, mert összeveszett vele, a második, a munka befejezője Otello Martelli volt.

Voltak persze nagyon okosok, akik a filmbe többet akartak belelátni, mint amennyit az sugallhatott volna. Egyesek szerint a mű tulajdonképpen a modern házasságot akarta kritizálni, mivel Fellini egyszer kibökött egy olyan megjegyezést, hogy a házasságok jelentős része is így funkcionál… Nos, ezt Fellini valóban mondta – egyszer és soha többet, de a filmet nem ezért csinálta meg, nem ez érdekelte benne, ezt csak futó asszociációként említett meg. Mások azt sejtették ki a filmből, hogy ez Fellini „lélekdagonyájának”, vagyis vallásos érzéseinek a kifejtése, egyfajta katolikus tanmese, amelynek az üzenete: a magányosságot úgy tudjuk legyőzni, ha megtisztulunk lelkileg és befogadjuk mások érzéseit is. Persze, a filmet akár így is lehet értelmezni, de Fellini nem erre helyezte a hangsúlyt, hanem sokkal inkább egy ember keserűségére, aki végül összeroppan az általa elkövetett bűn terhe alatt. Ámde figyelem! Zampano nem a Bohóc miatt kezd el sírni, az még a történet végén sem érdekli őt, hanem Gelsomina miatt, akit elhagyott. Gelsomina ugyanis nem volt az ellenfele sosem, nem úgy, mint a Bohóc. Könnyei tehát egy ártalmatlan emberi lénynek szólnak, és nem általában az emberiségnek; ilyen jellegű széles összefüggést vonni a vallásos megtisztulás és a film között ezért sem lehetséges.

A legmeghökkentőbb értelmezést egyébként maga Masina szállította, aki szerint a három szereplő nem más, mint Fellini. Ő Gelsomina, aki kamaszkora után tiszta lélekkel elment Riminiből világgá; ő a Bohóc is, aki most nevet az embereken, de szórakoztatni is akar; de ő Zampano is, aki állandó mozgásban van, mint ahogy Fellini is. (Fellini nagyon szeretett autózni, órákon át rohangált Róma körül, ha épp kikapcsolódni akart). Ebből aztán egyesek meg azt a következtetést vonták le, hogy lehet tágítani is a kört, tehát a három főszereplő az emberiség három jellemvonását képviseli: Zampano a test, Gelsomina az érzelem, a Bohóc meg az ész. Ez (meg az összes többi) elég erőszakolt értelmezés éppenséggel levezethető lenne a filmből – de Fellini ezeket sosem erősítette meg, és fölösleges is lett volna. Mert a film nem erről szól. Nehéz elfogadni, de Fellini egyszerűen elmesélt egy történetet, amelynek nincs semmiféle különösebb mondanivalója. Egyszerűen szép és szórakoztat.

Erre utal az is, hogy a film ötletét Tullio Pinelli, Fellini akkori forgatókönyvírója szállította, aki egy közép-olaszországi hegyi úton látott egy kiskocsit, amelyre szirént festettek, s ezt egy nagydarab férfi, meg egy aprócska nő tolt. Erről jutottak eszébe azok a történetek, amelyeket hallott a vásári mutatványosokról, s az útszélén elkövetett, büntetlen bűnökről. Amikor Fellininek elmondta ezt, az örömmel felelt: nocsak, ő meg cirkuszosokról kezdett el gondolkodni! A két, szinte egy időben keletkezett ötlet összedolgozásából jött létre a forgatókönyv. Viszont a producereknek és a forgalmazóknak éppen ezért volt túl halvány az egész: nem láttak benne semmi többet egy szomorkás kis mesénél. Arra persze nem számítottak, hogy ebből a különben tényleg nem nagy igényű történetből mit tudott kihozni a filmtörténet egyik legnagyobb zsenije…

Ami a szereplőket illeti: Masinát még értjük (Fellini felesége volt), s egyébként is tökéletesen megfelelt a szerepének; de hogy került bele a képbe Anthony Quinn és Richard Basehart? Hát úgy, hogy Fellini benézett a Tiltott asszonyok c. Peppito Armato-film egyik műteremi jelenetébe, merthogy abban szerepelt Masina is. Ott látta meg a két amerikait és néhány munkavacsora után azonnal leszerződtette őket. Quinn sztárgázsit kapott: háromszor annyit keresett, mint Masina.

Viszont meg is szenvedett érte, mert a filmet nemcsak műteremben forgatták 1953. október – 1954. tavasza között, hanem vagy hatvan külsős helyszínen is, néha nomád körülmények között. Quinn nem kapott olyan kiszolgálást, mint a többi filmjeiben, de engedelmesen játszotta el a szerepét. A filmhez Fellini szerződtette a Zamperla Cirkuszt is teljes személyzettel és kelléktárral együtt, továbbá Zampano szerepformálásának elősegítése érdekében egy Zavitri nevű erőművész és annak felesége, Ambretta is külsős tanácsadóként segített. Fellini aztán felrobbantotta Zavitri autóját – no nem véletlenül, ez volt ugyanis a Bolond autója a filmben, és Zavitri bőséges kárpótlást kapott az öreg Balilláért. Az utómunkálatokkal sem kellett sietni, a film kényelmesen kész volt a Velencei Filmfesztiválra, ahol 1954. szeptember 6-án este mutatták be. Másnap pedig, a díjkiosztón kitört a verekedés. Ez többek közt annak volt köszönhető, hogy a fesztiválon – bevallatlanul, de mindenki által tudottan – Visconti Érzelem c. filmje és az Országúton versenyzett egymással. A nemzetközi zsűri végül is egyiknek sem adta oda az Arany Oroszlánt, az Renato Castellani Júlia és Rómeó c. filmje kapta, ami mindkét táborból elutasítást váltott ki. (Azóta sem sokat játsszák.)