Milyen a jó film, amelyik le akarja festeni a társadalmi mobilitás szuterénjében tébláboló fiatalok liftbeszállási vágyát?
Például a jó film azt akarja bemutatni, hogy valakinek van tehetsége és ambíciója is, de mindenütt elutasításba ütközik. Hálás téma, bár tele van giccsveszélyes elemekkel, továbbá csábít az ideológiai kinyilatkoztatásokra is.
De például a jó film azt is bemutathatja, hogy valakinek ambíciója van, csak még nem találta meg hozzá a tehetségét. Ilyen pl. Bacsó Pétertől a Kitörés, ahol Fónyad László, a szakmunkás nagy dobást akar végrehajtani, csak éppen tudása nincs ahhoz, hogy ezt el is érje. A kezdődő légüres tér azonban kitölthető a főhős jellemfejlődésével, aki a mű végére valamilyen szinten magára találhat, vagy ha másra nem, akkor azokra a falakra, amelyeket még útbontó géppel sem tudna áttörni.
Ha azonban valakinek sem tehetsége, sem ambíciója nincs, akkor mit nézzünk rajta? Különösen akkor, ha a szüzsében nincs konfliktushelyzet (mert mindegyik mintegy önmagától elenyészik), tehát végső soron jellemfejlődés sem? (Mindenki ugyanaz marad, mint az elején, csak magára festett valamit az alagút sötétjéből.)
Nem értette meg.
A tragédia a következő. A magyar filmművészetben manapság eluralkodott egy olyan szemlélet, amely szerint a fiatalság értelmetlen életet él és nem tud kitörni sehová. A jelen cikk írója ugyan ilyenekkel nem nagyon találkozott, de ez biztos az ő hibája. Nyilván rossz körökben forog, mert csupa olyan barátja van, aki dinamikusan vesz részt az élete ügyintézésében. De azért szögezzünk le néhány örökkévaló, és kipróbált alaptételt.
Egy: akinek nincs tehetsége, annak nincs joga az ambícióra. Kettő: akinek ambíciója van, de nincs tehetsége, azt nem kell sajnálni. Három: a tehetségtelenséget nem lehet a társadalomra kenni.
A természet irtózik a légüres tértől. Török Ferencnek viszont sikerült létrehoznia ezt a vákumot. A teljes semmitmondást. A letargikus érdektelenséget. Ennek alapján kellene megértenünk, mi több: megszeretnünk a főhősöket.
Akik hárman vannak. A neveket csak azért írom ide, mert szerepeltek a stáblistán, egyébként a színészi teljesítményük nulla: Nagy Zsolt (Guli Laci), Nagy Ervin (Virág), Kokics Péter (Nyéki). A filmben abszolút mellékszerepet kapó Hegedűs D. Géza és Sinkó László, a két „nagy öreg” pár percnyi megjelenésükkel több színt visznek a mesébe, mint az összes többi szereplő együttvéve, egy-egy hangsúlyukkal lejátsszák az egész maradék színészgárdát a filmvászonról. Hiába, aki tud, az tud…
A trió a Nagyalföldön vegetál, egészen pontosan: Karcagon. Az jut eszükbe, hogy kitörhetnének nyomorúságos, „munkahely-diszkó-ital-kefélés” jelszóval levédett életstílusuk karanténjából, ha esetleg a Balcsira mennének nyári munkára. De ott semmi nem jön össze…
Nem. Mert hányavetiek. Unják és utálják a munkájukat. Kelletlenek. Felelőtlenek. Nagypofájúk. Szemtelenek. Szenvtelenek. Tele vannak önérzettel, csak épp nem tudjuk meg, hogy miért vindikálnak maguknak egy ilyen luxuscikket, ha egyszer szűkszavúak, trágárok, gondolattalanok, műveletlenek: ahol megjelennek, rögtön a környező fákra települnek a dögunalom hollói.
Ezekkel a saját maguk által kitalált nímandokkal a filmkészítők sem tudtak mit csinálni. Rájöttek, hogy az a trendi, amikor három sótlan bunkó téblából a szemünk előtt. Valaminek történnie kellene végre velük, mielőtt a film már az egyharmadánál a nézősereg belesüppedne az uncsiba. Na jó – szinte látom, ahogy felderül a forgatókönyvírók fantáziája - , jöjjön a szex! Arra mindenki vevő!
Tehát jön a női nemi szerv. Végre valami megmozdul a filmben: a fantázia és a farok, továbbá a kis- és nagyajkak. Virág meghágja egy országgyűlési képviselő (Hegedűs D. Géza) kielégületlen feleségét, Guci rövid pesti távolléte alatt az udvaroltját meghágja a cimborája, végül Guci meghágja egy esküvői banketten a budiban a menyasszonyt. Aztán Guci – immár egyedül - visszatér a Nagyalföldre, ahol találkozik egy bárban a kiszolgálónővel, s rögtön tudjuk, hogy ezt is meg fogja hágni. Virág, a hármas fővadkana viszont Budapesten akar pornószínész lenni, de öt perc alatt kiderül, hogy képtelen engedelmeskedni bárkinek is, aki munkát adna neki, ezért azonnal dobja a stáb. Úgyhogy ő most nem hág meg senkit…
Nincs annál szánalmasabb ötlet, mint amikor a dramaturgia ráfanyalodik a fanszőrzetre. Ez azt jelenti, hogy végképp nem tud mit kezdeni a saját agyalmányával. Kapkod a feloldás után. Giccs kell neki, de azonnal, hogy mentse az addigi forgatási napokat. A fércmegoldásokba csendben belediliző forgatókönyvben tragikus meglepetésünkre Podmaniczky Szilárd író is benne volt, biztos kellett neki a MKKA tiszteletdíja az új konyhabútorához, mert azt nem merjük feltételezni, hogy ezt a szánalmas forgatókönyvet szívvel-lélekkel hozta volna össze. Dramaturgiát már nem is merek jelezni: ahhoz ui. beszédkészség kell, ettől a háromtól meg az áll a legtávolabb.
Szép, de a történet élvezése szempontjától sajnos mellékkörülménnyé válik a fényképezés (Garas Dániel operatőr), középszerű, megasztár-döntős színvonalú a zenécske (nevet hagyjuk).
Török Ferenc – meg a kritikák többsége – a három főhős lesajnálását úgy akarta kikerülni, hogy szerintük a három fickó nem olyan, aki alakítja az életét, velük csak külső-idegenként megtörténnek a dolgok és hát ez milyen tragikus. Ezt az egyik kritika így fogalmazta meg: „Török a nagy történetre utaló elbeszélői sémák bevetésével, majd az ezek nyomán ébredt elvárások fokozatos megcáfolásával éppen azt meséli el második filmjében, hogy ezekkel a szerencsétlen vidéki srácokkal nem eshetnek meg történetek, mert bárhová is fussanak ezen a gazdagokra és szegényekre, kiváltságosakra és kiszolgáltatottakra tagolódott Magyarországon, ők valahogy mindig az alávetettek végtelenül kiábrándító szerepét kapják a leosztásban.” (Stőhr Lóránt: Keserű cukor. www.magyar.film.hu).
Szolgálati közlemény: szegények és kiváltságosok mindig lesznek, de önmagában azért nem lehet valakit megszeretni, mert szegény és jelentéktelen. Drámai tény, de vannak, akik az ürességük miatt rabszolgának születnek. Leírni lehet a világukat, de példaként felmutatni őket nem. Ugyanis senkit sem érdekelnek. Pláne nem azoknak, akik tehetségesek és viszik is valamire. Egyébként azoknak sem, akik tehetségük mellett sem viszik semmire. Őket ugyanis illemtelen dolog összevetni azokkal, akik a tehetségtelenség miatt reiszolnak a szuterénben.
Az pedig egyszerűen nem igaz, hogy csak megesnek a főhősökkel a dolgok, mert mindhárman maguk alakítják az életüket, hiszen folyton bele akarnak vágni valamibe, ami változást hozhat. Megoldásokat választanak és azokba belebuktak, mert sem testileg, sem szellemileg, sem mint munkaerők nem használhatók lényegében semmire.
Meglepő, hogy az egészen élvezhető, bár silány jellemekkel teletömött, ergo megint csak nem az általánost bemutató, ezért csak módjával komolyan vehető Moszkva térhez képest Török Ferenc ezt a filmjét többre értékelte. Számára tehát valamiféle lelki fejlődést jelentett az, hogy bemutatja a tompaagyú nagyképűség hármas csődjét. Ilyen körülmények között a szereplők sorsa nem a megértés, hanem a közöny és a lesajnálás. Ő pedig éppen ezt akarta elkerülni.
Mármost ezek után nem csodálható, hogy a filmszemlén a mű a közönségdíjat ugyan megkapta (a bölcsészekből álló közönség ugyanis trendi akart lenni), de a szakmai zsűri semmire sem értékelte, s a rendező – sértettségében - a filmszemlét „politikai koszfészeknek” minősítette, továbbá kijelentette: „A világ legnyomasztóbb dolga a magyar filmszemle, legalábbis nekem.”
A filmjét látva a zsűrinek is ez lehetett a véleménye.
