Fekete kefe (2004) / PRAE.HU BLOG

A mű négy nyikhaj alak egy napjáról szól. Ők kéményseprők lennének – azért csak "lennének", mert a szakma iránti szeretet villanásnyit sem fedezhető fel bennük. Négy lúzer akar a tetőkön és a kandallókban valamit csinálni, amit Marx annak idején "munkának" nevezett (állítólag ez az emberi lét alapja), de érdeklődésük a téma iránt pontosan annyi, mint az életerejük: egyszóval nulla. Hogy mitől váltak ilyen sótlan, egymással csak a helyzetközlés szűkszavúságára korlátozódó egyéniséggé (ha lehet egyáltalán rájuk ezt a szót pazarolni), arra a film helyesen nem mutat rá. Még csak az kéne, hogy a társadalmat kezdje el hibáztatni ennek négy szerencsétlennek a jellegtelenségéért! Mivel pedig a négy szereplőnek a filmirodalomban mégis csak van neve, hát akkor jöjjenek: Anti (Hernádi Csaba), Döfi (Hajduk Károly), Zoli (Bánki Gergely), Papi (Réthelyi András). Ez a felsorolás csak azért volt szükséges, hogy lássuk: nem robotok játszották el a főszerepeket, nem is számítógéppel karcolták bele őket a dvd-lemezekbe, nem, ezeknek kérem neve van, talán még színészeknek is képzelik magukat, vannak, egzisztálnak, betehetik a művet az életrajzukba. Sajnos.

A mű már ebben a felállásban közhelyeket nyomat. Zoli ugyanis volt (katolikus) teológus hallgató; Döfi állítólag festő; Anti költő (lenne, ha…), Papi meg csak úgy van. Nos: az a világ, amely művészekkel és spirituális lelkekkel teli fizikai munkásokkal van tele, legfeljebb egy aberrált álomvilágban létezik. Meg Vranik Roland rendező képzeletében, aki láthatólag még nem nőtt ki a kamaszéveiből. Szegény.

De tovább! Ez a négy töketlen alak tehát a háztetőket venné kezelésbe, ha nem akadna egy problémájuk: egy kecske megette a nyertes lottószelvényüket. (Érdekes, hogy a lottó folyton felbukkan, a Valami Amerika is ezen alapult. Na és hol van a totó? Az már smafu? Na persze, a totóhoz valami kis ész is kell, például senki nem fog a Bajnokok Ligájában egy FTC – Spartak Tirana mérkőzésnél egyest vagy ikszet húzni.) A szelvényre pedig azért van szükségük, mert a társaság legagyhalottabb tagja elverte a főnökük által számukra biztosított kéménybélelési költséget kakasviadalra. (Megint egy lejárt idea. Ugyan, mondja már meg valaki, hogy hol tartanak Budapesten kakasviadalt? Ennek az ötletnek tíz évvel ezelőtt volt még valami bukéja, azóta ilyenekről nem hallunk, hála a dübörgő hatósági fellépésnek és az állatvédelmi törvénynek.)

A társaság két tagja belopja magát egy krisnás, vagy egyéb keleti tárgyú vallási közösség otthonába, ahonnan – hogy egy szép képzavarral éljünk – meglovasítanak egy kecskét. Erre akarják kicserélni a barátjuk, azaz Ficu (Nagy Zsolt) öregotthonában tartott állatát, amely megette a szelvényt. Az állat erőssége egyébként az, hogy a bélbogyóiból kitűnő kábítószert lehet nyerni. De amilyen hülyék ezek négyen, még ez sem sikerül nekik: ugyanis a saját maguk által lopott állatot viszik el, és áldozzák fel egy grundon. (Mintha ez nem tűnne fel senkinek…) Annak gyomrában találnak egy kulcsot: éles ésszel rögtön rájönnek, hogy ez csakis autóindító lehet a szektások házába, és íziben el is kötnek onnan egy autót. Amelyet aztán másnap reggel rá akarnak sózni egy ócskavaskereskedő nőre, aki azonban egy fillért sem ad nekik érte, csak a kéményszerelési anyagokat. A végén a társaság depresszíven gubbaszt a Duna-parton és várják, hogy jöjjön a főnök, és az elkerülhetetlen, valószínűleg töltött fegyverrel való számonkérés a maradék pénz miatt…

Mármost: a történet már önmagában is olyan erőltetett, mint az influenzások gátfutása. Lett is aztán belőle egy nyamvadt, szürke valami, amelyben mindenki fásult, senki nem szeret élni, mindenki megváltásra vár, amely kibírhatatlan létéből kikanyarítja őt, de hogy mire, arra sosem jövünk rá. A legélettelibbnek egyetlen jelenetsor számít, ti. az apa (Balikó Tamás) története, akinek a fia hirtelen idegbajában szétrúgja a lábát, mert belebotlott a kábelekbe és megszakította annak zeneletöltését az internetről. Ez a kis epizód a film legérdekesebb, egyedül megmaradó jelenete, amelyben árnyalt a konfliktus. Az apa ugyanis csak jót akar a két gyermekének, valami nemzeti ünnepi műsort nézne a tévében, ha kéményseprőink nem cincálnák szét a vezetékeket. Amikor visszahozzák őt a kórházból bekötözve, a fia rögtön elésiet és dédelgetve vonja őt magához, mintegy jelképezve azt, hogy neki is megvannak a természetes emberi érzelmei, ha kiszabadul a virtuális valóság fogságából. Amire az apa rögtön felelettel él: kell neki egy szélessávú hozzáférés, mert ez így nem mehet tovább! Jól el lehet gondolkodni, hogy ki is a hibás ebben az elbaltázott kapcsolatban: a papa, aki végül is mindenben kiszolgálja a gyermekét, de ugyanakkor többet vár el tőle, mint egy zombi-létet, vagy a gyermek, aki alapvetően ebben érzi jól magát, s csak akkor lesz ismét nagybetűs ember, amikor kiszakad a képernyőn futó hangsávok lüktető csíkjai közül?

Mindenki más: halott. Hogy miért, arra a film – helyesen! – nem keres és nem talál választ. De ne higgye senki sem, hogy ez a film egyfajta látlelet lenne az "elveszett" fiatalságról. A fiatalság nem veszett el, legfeljebb a narratív művészet alkotói hiszik ezt róla. Aki tehetséges, az általában érvényesülni is tud. Azokon viszont, akik alkatilag képtelenek az érvényesülésre, vagyis akik lúzerek, hitevesztettek, szürkék és deprimáltak, a Jóisten sem tudna segíteni. Mint ahogy "ezeken" sem. Ezért semmiképpen nem szabad a filmet úgy értelmezni, mint egy közérzet-alkotást, viszont a benne foglalt történet kibontása meg túl élettelen ahhoz, hogy bárkivel is az azonosulás szándékát keltse fel bennünk.

Ehhez képest nem egészen "korrekt", hogy a XXXVI. Magyar Filmszemlén ez nyerte meg a diákzsűri- és a fődíját. Csak reméljük, hogy a zsűrit az ragadta meg, hogy milyen bizarr az alapötlet, hogy egy kecske és a kéményseprők hogyan futnak össze egymással, mert ha ebben a filmben még lelki mondanivalót is láttak, akkor követhetnék az FTC-Tirana mérkőzés magyar együttesre fogadó tagjainak a sorsát is... (Kényszerzubbony.) Na jó, legyünk igazságosak: nem a zsűri szégyene ez, mert az abból gazdálkodik, ami van, hanem a filmes szakmáé, mert nem tud egy olyan filmet kialkotni magából, ahol azonosulni lehet a hősökkel, szurkolni lehet a győzelmükért, s megváltásként lehetne értékelni az utolsó képsorokat. Bár ez utóbbi itt bejön, hiszen tényleg megváltás, hogy végre vége.

Felhasználóknak