E nélkül nem megy. A film, az biztos, hogy nem. Sok minden igen, de ez nem.

2007-ben egy hónapon át meredt az arcunkban minden villamosmegállóban Bodó Viktor arcképe a lobogó nyakkendőjével, meg hozzá a promóció, hogy figyelem, itt van nektek egy fiatal budapesti bróker, akinek az egész életét egy éjszaka alatt kell blikkfangosan megoldania. Török Ferenc rendező nyilván arra gondolt, hogy mindenkinek bevillannak a klisék: yuppiek agresszívan pittyegő, visító és éneklő telefonjai, sáros machinációk, milliárdok világvándorlása gombnyomásra, a lebukás kísértete, feszültség, lüktető zene, harsány konfliktusok, nagy autók az utcákon, önmeghasonlási kísérletek, beszámolás és beolvasás, majd egy csavar a végén, megoldás, feloldozás, hát igen, megérdemlik a pénzüket azok, akik így élnek. Istenem, ha annak idején a közgázra mentem volna...!

Ehhez még társult a rendező önbeharangozása, aki közölte, hogy minden filmjére legalább három évet készül, itt pedig olyan széles tereptanulmányokat folytatott a miliő hű visszaadása érdekében, hogy az már felér egy világutazással. További reménykeltő információ volt, hogy a filmben német befektetők és a legendás indiai filmipar nagymenői is megjelentek, az előbbiek 400.000 euróval, azaz kb. 100.000.000 forinttal, és ők csak rész-befektetők voltak.

Aztán beültünk a moziba, az Overnight-ra, és vártuk a csodát.

Aztán kiderül, hogy a csoda helyett csak Török Ferencet kaptuk.

Meg Bodó Viktort, aki Vas Péter karakternév alatt egy kékesszürke irodában (a volt Kontrax-székházban, Hungária krt. - Egressy u. sarkán) az ahhoz hasonlóképpen hideg és bágyadt munkatársaival pöcköli a klaviatúrát, és időnként telefonál, dohányzik - pedig asztmás - , néha pedig rámozdul kissé már túlkoros, de azért dekoratív kolléganőjére (Eszenyi Enikő), ami miatt közvetlen, seggnyaló kisfőnöke utálja őt. Egy önálló, eredeti gondolat, egyetlen összetett mondat sem hagyja el senkinek a száját eközben, sőt, a szereplők leginkább értelmetlenségekről beszélgetnek, a mondatok mennyisége viszont a megszorító intézkedések hatását tükrözi, mert egymás után nem következik három egység sehol sem, ennek következtében úgy érezzük, mintha a filmben egy tömegbalesetből felépülő fogyatékosok beszédgyakorló gyülekezete motyogna és röhörészne önmagában. A milliárdok mágusai depresszíven tengődnek egy kriptaszerű irodaházban, ahol valamit csinálnak, ami már az első öt perc után érdektelenné válik. Mert ezek után képzeljünk el egy remegő kezű sebészt, egy dadogó ügyvédet, egy térdkalácsig érő BKV-ellenőrt, egy színvak festőt, vagy egy klausztrofóbiás légikísérőt. Megy? Ha igen, forduljon orvoshoz.

Ez a bizonyos Vas Péter azonban nem amiatt van bajban, hogy autista roncsok között tölti a napjait, hanem mert kap egy pozitív terhességi tesztet az alig ismert barátnőjétől, Rozitól (Pető Kata), továbbá egy öreg német befektető, Herr Fischer (Hans Zischler) is felbukkan a képben, akinek a pénze ugyan megvan, csak a kamatai hiányoznak, pontosan két és fél millió euro, pedig a disztingvált öregúr ki akarja venni az egészet, és épp ezért suhan zajtalan repülőgépén Budapest felé. Herr Fischer persze szintén beszédképtelen, de nála ez megbocsátható: mert ő festményeket gyűjt és különben is úgy néz ki, mint aki a saját temetésére készülődik. Vas Péter másnapra halasztja a kifizetést, s immár csak azt kell megoldania, hogy a kamat is a számlán legyen. Persze, már itt kezdődnek a problémák, mert fogalmunk sincs arról, hogy milyen pénznek milyen kamatai és miért hiányoznak, hová tették és ki és mikor, csak nem Kulcsár Attilát foglalkoztatta ez a cég is? (Őt egyébként Török Ferenc telefonon meghívta a bemutatóra, amire Kulcsár közölte, hogy éppen külföldön fog nyaralni a barátnőjével, de hálás volt, hogy így gondoltak rá.) Aztán meg az is gondot okoz, hogy Vas Péter maga vallja be: ha nem szedi össze a pénzt, legfeljebb deportálják őt is a harmadik világba pár évre - ami azért nem tudja megrázni a közönséget, mert barátja, a Bombay-ban „raboskodó" Zolika (Szőcs Artúr) a jelek szerint szuperjól érzi magát az egzotikus közegben, bár kétségtelenül van némi honvágya, de ezt a helyi barátnője ágyában viszonylag hamar le tudja küzdeni.

Egy éjszaka alatt be kell tehát tömni a hiányt, amiben Zolika tud rajta segíteni Indiából. Hogy miként került oda, nem tudjuk meg, de erre már fel sem figyelünk, mert az egész filmre jellemző, mert lényegében senkiről nem tudunk meg semmit, csak azt, hogy van, de abból sem éppen sokat, csak hétköznapi tevés-vevéseket irracionális mondattörmelékekkel körítve, amelynek következtében a tettek és karakterek totális motiválatlansága telepszik rá az amúgy is fakó történetre. (Az egyetlen kivétel a taxisofőr, aki sosem tudja, hogy merre kell menni, de ő legalább indokát adja annak, hogy miért: kezdő a volán mögött és még nem ismeri a várost!)

Szóval, ez a Zolika fülest kap arról, hogy egy helybeli kamucég élére új gurut importálnak, reggel jelentik be, s erre majd ugrani fognak az árfolyamok, mint a vadnyulak. Vas Péter tehát befektet, Indiában reggel megtörténik a bejelentés, az árfolyamok mögött fehér kerozincsík csap fel, az idő közben (mi mást tehetne?) eltolódik, tehát meg is van a kamat. Érdeklődésünket jelentősen csökkenti, hogy a tranzakcióról az sem derül ki, hogy illegális volt-e vagy sem, mert ha nem, akkor ügyes húzás, de nem filmtéma, ha meg igen, akkor kell, hogy legyen valami következménye is. Ami itt nincs.

Vas Péter pedig hirtelen hátat fordít a cégnek és elmegy az állapotos barátnőjéhez, akiről szinte azt sem tudja, hogy kicsoda, és az meg el akarta vetetni a gyermeküket. Ez a lezárás a lehető legbágyadtabb ötlet volt. Állítólag azt akarta érzékeltetni, hogy Vas Péter az élete üressége miatt lép ki eddigekből. Ezzel csak az a baj, hogy egyetlen olyan szereplőt sem látunk, akinek tartalmasabb lenne nálánál az élete, még a brókerközegen kívül sem. Az pedig, hogy hirtelen valaki csak úgy feláll és kisétáljon addigi létteréből a megtisztulás érdekében, annyira elcsépelt ötlet, hogy megalázó dolog ilyen slendrián módon filmre vinni.

Nem az a baj, hogy van egy olyan miliő, amelynek bemutatásához Török Ferenc nem ért. Nem csak ő nem értett hozzá. Eszenyi Enikő pl. a forgatás előtt elment egy brókercéghez, hogy tanulmányozza a brókernők karakterét. Nem volt mit megismernie, ugyanis nem voltak olyanok. Sem ott, sem másutt. Kénytelen volt tehát a férfiakat utánozni. Bodó Viktorról Török azt mondta egy interjúban, hogy robbanékony alakra van szüksége, ezért választotta őt. Ehhez képest Bodóról azt is nehéz elhinni, hogy élő embert alakítana. A filmben lélektelen, semmitmondó alakok lézengenek, a történet lassú, a megoldás unalomélesztően nyegle, a motivációk zavarosak. Emellett az egész tele van olyan elemekkel, amelyeket már fejből fúj mindenki, aki egy-két ilyen témájú filmet megnézett, a legbántóbb rész az, amint a főnök minigolfozik az irodájában, vagy egy félresikerült árutőzsdei rendelkezés miatt reggel egy gabonaszállító tehergépkocsi az egész rakományát ledobja a bróker villakapuja elé, ami egy széles körben elterjedt városi legendán alapul. Igaz, Török határozottan utálja a Tőzsdecápák c. filmet, tehát esze ágában sem volt egy ilyesfajta művet tető alá hozni, de akkor sem kellett volna annak a tökéletes ellentétét elkészítenie. Meg ha a Tőzsdecápák nem hiteles film, akkor annak inverze sem lehet az.

Szóval: a baj sajnos Török Ferenccel van. (Maros Andrást, a másik forgatókönyvírót most nem bántsuk, a végeredményről nem ő tehet.)

Lehet ugyanis olyan filmet készíteni, ahol a közhelyek dominóival agyhalottak játszanak, mert a karakterek életjelenségeinek a hiánya lehet olyan is, amely az egész szituációra jellemző, s a szereplők épp "a" helyzet kimagyarázhatatlanságát és feldolgozhatatlanságát testesítik meg. Ilyen volt a Moszkva tér. A rendszerváltás Magyarországában hirtelen minden viszony diffúzzá vált, s erről lehetett egy olyan filmet készíteni, ahol senki nem ért semmit, aki meg ért, azt meg mások nem értik, s mindenki a kommunikáció roncsai között téblábolva motyog, vonyít és handabandázik bele az ismeretlenbe (vagyis a másik ember arcába), s ha már erre sem képes, akkor önpusztításba fog. De ugyanez az üresség, alkalmazkodni képtelenség, ugyanez a suttyóság és elgazosodott alulmotiváltság már életidegenül lebutított lett a Szezonban, amely elméletileg a rendszerváltás veszteseinek az életét akarta bemutatni: nem is szerette meg a közönség, mert nem akarta magát olyan bénának és hülyének látni, mint ahogy a szereplőit láttatta a rendező, akik egyébként bármiféle rendszerváltás nélkül is ott végeznék, ahonnan elindulnak, mert a tehetségtelenségre, a munkaundorra és a bunkóságra általában egyetlen rendszerben sincs kereslet. Az Overnight, amely a rendezői koncepció szerint a rendszerváltás győzteseinek az életét akarta megjeleníteni, még ezen a bukott kísérleten is túltesz: itt már végképp a semmitmondás az úr, a trágyázatlan agymezők szikársága. Eszerint a három filmből az derül ki, hogy ma Magyarországon mindenki egy csődtömeg, ha anyagilag nem, akkor lelkileg.

Ez meg nem igaz.

Maradjunk annyiban, hogy Török Ferenc a magyar filmművészet nagy reménységeként indult, mostanra azonban kiderült, hogy képtelen érdekfeszítő alkotásokat létrehozni. Török ugyanis egyszerűen fantáziátlan. Nem érdekli őt igazából a világ, még akkor sem, ha azt hiszi vagy ezt terjeszti magáról. Most már képtelen összehozni érdekes konfliktusokat, egyéniséggel bíró karaktereket, izgalmas helyszíneket, ismeretlen fogalom számára a katarzis, ráadásul a színészválasztása is csapnivaló, mert határozott és magabiztos érzékkel emel középpontba olyan arcokat, akik mellett három liter bor hatása is csak enyhe nyugtatónak megy el. Itt különösen gondolhatunk jelen esetben Bodó Viktorra, aki ráadásul szánalmasan elhízott. Azt viszont, hogy Eszenyi Enikő (a megbízási díjon kívül) miért merészelt részt venni ebben az alkotásban, csak találgathatjuk. (Talán a pótforgatási díjak reményében?)

Az ötlettelenség fukarságát a kameramozgás is leleplezi, mert a filmben rengeteg a közeli felvétel. Az amatőrök szokásos tévedése ez: azt hiszik, hogy amennyiben lefényképeznek közelről egy gerberát, akkor már művészetet alkotnak. Garas Dániel operatőr még a forgatás alatt ezt mondta: „Konkrétan nincs koncepciónk. Igyekeztünk minden koncepciót elkerülni, eléggé érzésre megyünk. Nem akarunk szabályszerűségeket felállítani, talán kicsit kevesebb közelit veszünk, mert kevésbé akarunk mindent látni. Ha sokat dolgozik az ember, és rendesen előkészíti, akkor a végére kialakul valami." Nos, sok közelit vettek és tényleg nem volt koncepciója. Pedig a 410.000.000 Ft-os költségvetés mellett már lehetett volna.

Török Ferenc természetesen úgy értelmezte a saját filmjét, hogy a stílus szikársága éppen a mondanivaló dússágát akarta érzékeltetni. Tekintettel arra, hogy a filmnek nincs mondanivalója, a hatásvadászat terve eleve kudarcba fulladt.

A cikk szerzője a film vetítése után tajtékozva ment ki az utcára, mert a mozijegy árából vehetett volna magának néhány új, fekete zoknit. Aztán megnyugvással látta, hogy a közönség is hanyagolta a filmet, s ekkor megnyugodott, hogy a nézőknek maradt még valami esztétikai érzéke. Megjegyzendő: Török Ferencnek is, mert azt mondta még a vetítés előtt, hogy megelégszik 20.000 - 30.000 eladott jeggyel. Miután a filmje megbukott a Titanic Filmfesztiválon 2007. tavaszán, és az Origo tömören „langyos brókermesének" minősítette a művét, már készülhetett erre. Ami ahhoz képest, hogy a Moszkva tér még 100.000 ember érdeklődését kötötte le, a Szezon meg 80.000-et, még a rendező részéről is beismerése annak, hogy egyre kevesebb embertársa részére tud érdekfeszítő gondolatokkal szolgálni. Megjegyzendő: ez a kijelentése hiteltelen is, mert ha megelégedett volna már eleve ilyen kevés nézővel, akkor nem csináltak volna olyan felhajtást a film bemutatója előtt. De csináltak és így annál nagyobb lett a bukás. Ha így megy tovább, akkor Török Ferenc nyugodtan rendezhet még egy-két filmet a vesztesekről.

Például önmagáról.