Gyöngyösi S. Zoltán
2010. 01. 16.
Káosz (Ran - 1985)
Káosz (Ran - 1985)

A „káosz”, amit a japán cím fordítása ad, csak az egyik értelmezési lehetősége a film címének, mivel a „ran” jelentése komplex: káosz, összevisszaság, lázadás, szétbomlás. De valójában nincs itt káosz, mindenki magatartása teljesen érthető, ebben különbözik Kuroszava műve a Shakespeare-alaptól, vagyis a Lear királytól. Ez utóbbiban van némi csapongás és pár önkényes érzelmi mozzanat – Kuroszavánáé erről szó sincs. A film elején az ősz Hidetora nagyúr a megszokott ötlettel akarja megtanítani a három fiát arra, hogy miért jó, ha összetartanak: el kell törniük egy-egy nyílvesszőt, aztán hármat egyszerre. Taro és Jiru nem tudják széttörni a nyalábot – ellenben Szubaru beveti a térdét is és dühösen, hogy ilyen ostobaságokkal fárasztják őt, dobja az egészet az apja lába el. Ezzel jelzi, hogy a természet, s főleg az ember ilyen, minden érdek nélkül „akarategységet” nem ismer, ennek kikényszerítése tehát természetellenes – az ember mindig önállóságra tör, ha pedig elég okos is hozzá, akkor a saját kedvéért lelkiismeret-furdalás nélkül szétroppantja az olyan látszategységeket, mint nemzet, állam, család és hitgyülekezet. Viszont éppen ez adja meg a film az érdekességét: miközben mindenki valahol teljesen logikusan cselekszik, az egészből egy katasztrofális összevisszaság lesz. És ez nem a filmre vonatkozik, hanem az eseményekre.

Adott tehát Lear király, azaz itt az XVI. században élő Hidetora nagyúr (Nakadai Tatsuja), az Icsimondzsi-klán feje, akinél egyébként éppen a „nagyúr” kifejezés minősül visszásnak, hiszen már a legelején kiderül, hogy összvissz három vára van, ami Luxenbourg nagyhercegét is mosolyra gerjesztené, nemhogy a hozzá képest imperátori magasságokat elérő Csák Mátét, vagy az Esterházy hercegeket. A nagyúr ráadásul ezt a hatalmat egy életen át tartó masszív öldökléssel érte el. Azért Lear király mégiscsak Anglia trónján ült… A kisszerűség azonban mégsem lesz a film védjegye, mivel Hidetora nagyúr (most már maradjunk e névnél) elég sok embernek okozott keserűséget az élete folyamán, s a sérelmek mélységét nem történelmi, hanem mindig egyéni távlatokban érdemes mérni, hogy megértsük annak tömegformáló erejét. A dolog érdekessége az, hogy Kuroszava már az 1970-es évek közepétől foglalkozott a Lear király megfilmesítésének a gondolatával, azonban később bevallotta, hogy a film alapötletét egy létezett japán nemesúr, bizonyos Móri Motomari (1497 – 1571) volt, aki szintén eljátszott a nyilas trükköt a három fiával, akikkel aztán fel is virágoztatta az államát.

A film kezdetén egy vadászaton járunk, ahol Hidetora nagyúr - öregkorát meghazudtolva - a szó szoros értelemben nyílegyesen terít le egy vaddisznót. Ez a magatartás mindvégig jellemző marad rá: röviden és határozottan cselekszik, keze-karja nem rezdül. Rezzenéstelen arccal lövi le a bolondját fenyegető harcost és egyetlen mozdulattal rántja be az íjat az ablakon át, mint ahogy a kezét is szinte észrevétlenül vágja meg, hogy aláírja az esküokmányt Taro fiának adott becsületszaváról. Amikor aztán elborul az agya, akkor sem foglalkozik tétova dolgokkal: nyugodtan, bár kissé álmélkodva tűri az égő nyilak záporát a várban, amelyet megtámadtak a fiai; mereven lépked ki az ellenséges fegyveresek között a szabadba, vagyis a semmibe, s a süvöltő viharban ugyanilyen céltudatosan szed magának össze mindenféle virágokat, amelyeket aztán (ugyanilyen céltudatosan) kitép a kezéből a szél; tébolya sem vezeti őt arra, hogy holmi önvádba vagy teljesen koordinálatlan ostobaságokba merüljön, mert amikor lelép egy szikláról, akkor is tudatában van annak, hogy most öngyilkos akar lenni. Ki akar menni ebből az egész történetből, de valahogy nem hagyják… Amikor pedig felismeri a fiai alakjában megjelenő büntetését eddigi tetteiért, megtörten, de inkább lemondóan nyugtázza azt, mint aki lezárt egy fejezetet a sorsából. Végül pedig, amikor leghűségesebb fiával, Szaburuval (Riu Daisuke) találkozik, eszéhez tér és tudja, hogy mit akar vele csinálni – elbeszélni neki az életét, amelyet eszerint eddig félig-meddig eltagadott előle.

Habár Kuroszava nagy rendező volt, épp Nakadai szerepalakításával buktatta el a film legnagyobb lehetőségét: a magánpokol drámaiságát. Nakadai – a mi nyugati szemünknek – túl merev, élettelen, kiismerhetetlen, és őrültségéhez képest túl nyugodt. Tudjuk, hogy a japánok általában nem a cizellált mimikájukkal tűnnek ki, nem is beszélve az ugatásszerű beszédjükről, amelybe az európai (és a lágyabb hanghordozáshoz szokott magyar) fül belefájdul egy fél óra után, de Nakadai hirtelen szemvillanásai, harapósan pattogó beszédje, hirtelen mozdulatai rövid úton megunhatóak, hogy aztán mindezeket felváltsa a film felénél egy kifordult szemű, kulisszahasogató szenvelgés, a tapogatódzó útkeresés és a közönyös halálvágy, miközben pontosan tudjuk, hogy Hidetora számára ennek már semmi értelme sincs, hiszen gyakorlatilag senki nem akar tőle semmit. Az pedig meglehetősen hiteltelen, hogy a nagyúr akkor jön rá az általa egész életében (!) elkövetett gonosztetteknek a puszta létére (bár ezeket nem szenvedi meg), amikor őt magát is baj éri, mégpedig elég végzetes.  A súlyára ráadásul egyáltalán nem jön rá, hiszen megbánás nincs benne, nem kér senkitől sem bocsánatot, az áldozatait (a felperzselt várat) látva is csak „tényállásszerű” megállapítások hangzanak el a szájából, de az, hogy megtörjön, szóba sem kerülhet. 

A többi szereplő egy fokkal érdekesebb a nagyúrnál – ami azért baj, mert a poklot nem bennük kellett volna ábrázolni, hanem a nagyúr sorsában. Taro (Tereo Akira) nem tartozik ide, mert egy élettelen és érdektelen férfi, aki csak azért lett a ház feje, mert éppen elsőszülöttként jött a világra. Egész magatartásában érződik a gyengeség, az, hogy mindent a felesége, a film izgalmas alakja, Kaede (Harada Mieko) erőszakol rá. Rövid úton ki is iktatják őt a történetből, ezért rá szükségtelen szót vesztegetni. Annál inkább a feleségére…

Kaedének sejtelmes oka van arra, hogy egymásra uszítsa apját és fiait: a családját Hidetora nagyúr ölette meg, s most az ő egykori vára az új dinasztia főerődje, célja tehát az, hogy a négy férfira ármányt és pusztulást hozzon. Harada arca az egész film folyamán olyan, mint egy halotti maszk: lárvaszerű és pangóan komor, személyisége egyedül a hullanyugalmat és a kígyóhisztériát foglalja magában, mögötte a parázsló bosszú kegyetlen elégtételével, miközben lehetőleg nem néz senkinek sem a szemébe a saját üres tekintetével. A pusztulásával is játszik, amikor a klánon kitölti a bosszúját – és a fekete végzet el is éri őt a végén. Miközben megértjük a morális indítékait, s a módszereinek visszataszító mivolta is óhatatlan tiszteletet vált ki belőlünk, a halála már nem tölt el sajnálattal: a megtorlás, amivel tönkretette az ő tönkretevőit, már az ártatlanokat is eléri, hiszen meg akarja öletni (és végül meg is öleti) a riválisát, Jiro úr feleségét, aki éppen olyan elszenvedője volt Hidetora ádázságának, mint ő maga. A szerencsétlen a sorstársán akar bosszút állni – ez viszont már nem menthető tette Kaedének.

A második fiú, Jiro (Nezu Jimpachi) tulajdonképpen egy ugyanolyan csődtömeg, mint a bátyja, akitől csak árulással tud megszabadulni, mert azt harc közben – amikor az üresen maradt harmadik várat közösen megtámadták – „baleset” éri. Kaede vele is úgy jár el, mint a férjével – odaadja magát neki, szinte megerőszakolja, csak hogy a felesége lehessen és akarata alá vonja az egész birodalmat. Ebből is látszik, hogy Kaede nem pusztán bosszút forral, hanem egyben felismeri a nagy lehetőséget, és maga akar lenni a ház a feje – ha már így hozta a sors. Nezu, akárcsak Tereo, nem tud színt vinni a karaktere jellemébe – ez azonban nem a színésznek köszönhető, hanem annak, hogy ezzel a karakterrel nem lehet mit kezdeni. Mindketten az önnön hatalmi rögeszméjüknek a bábjai, amelyet Kaede használ ki a saját céljaira. De hát tehettek volna egyebet? Hiszen a nyílvesszők eltörtek már a film elején…

A két idősebb fivér viselkedése tehát teljesen normális. Az már kérdés, hogy emellett apjukat is feláldozzák, itt viszont már határozottan a Shakespeare-dráma felé kell fordulnunk: ott Lear király lányai egyszerűen csak gonoszok, aminek nincs kitapintható indítéka; itt viszont teljesen életellenesen cselekednek a fivérek, amikor apjukat kiűzik a pusztába, hiszen az a fiú maradna erősebb a közvélemény előtt a legitimáció miatt, aki magához fogadja a rangját, címét és csatlósait megatartó apát, a birodalom utódállamainak egyetlen összekötő kapcsát. A két idősebb fivér tehát idétlen, irreális hatalmi rögeszmékben szenvedő alakok.

Szubaru más, de nem jobb, pedig elvileg ő lenne a pozitív főszereplő. Ezt jelképezi a színe is: a kék. Taro sárgában, Jiro vörösben jelenik meg. A sárga a sápatag erő, a vörös a düh és gyűlölködés szimbóluma; a világoskék ellenben nemcsak a víz, tehát a béke és nyugalom, meg a filmnyelvben leginkább a tisztaság színe, hanem egyben a lágyság és a feloldás színe is, amelyet már semmi nem választ el a víz jelű csillagjegyektől: oktalan szelídség, hátráló béke. Szubaru az apja megmentése miatt tör be a birodalomba, valójában azonban a háta mögött ott jönnek az annak megdöntését célzó hadak hiszen időközben benősült egy függetlenedni vágyó hűbérúr családjába. Ők fehérben jelennek meg egyrészt azért, mert ők nem vesznek részt semmiben, csak asszisztálnak az eseményekhez, de egyben éppen ezzel törlesztenek Hidetora nagyúrnak. Szubaru tehát vagy ostoba, vagy nem törődik apja teremtményével, a birodalommal – a film ez utóbbit akarja jelezni, hiszen a fiú egyszerűen kívül van a fivérei történetén, nincs hozzájuk köze, ami nála meg a reálpolitikai érzék teljes hiányát jelenti.

Így lesz az egészből káosz.

Mert mindenki a hajlamai és érdekei szerint halad, és ezen senki és semmi nem változtat. Hidetora nagyurat a film közepén akár ki is lehetne vonni a forgalomból, szerepe már csak az egykor egységes hatalom romjainak a szemléltetésére jó. Aztán az, hogy immár nélküle kinek milyen kis mocskos játékai vannak, már nem kötődik hozzá. Hidetora mellőzhető tényező lesz, hiszen kinek kellene egy haszontalan, rangjafosztott, bedilizett vénember? Háborút ezer ürügy miatt is lehet indítani… Így aztán Hidetora karakterével együtt lényegtelenednek el azok, aki szörnyű vándorútja során hozzá csapódtak: a himnős bolond, Kiomai (Peter – felvett művésznév, eredetileg: Ikehata Sinnosuke), a megvakított nemes ifjú, Curumaru (Nomura Mansai)  és annak leánytestvére, Szae (Mijazami Jasiko) aki mellesleg meghal a végén. Ők tisztán mellékszereplők, nem kell rájuk figyelni, már csak azért sem, mert az udvari bolond funkciója nem létezett a középkori japán udvartartásban, ott ui. mindenki túl komolyan vette magát, nem úgy, mint az európai uralkodók, ahol a bolondot lényegében személyes mentesség illette meg akkor is, ha lehülyézte a királyát. A lényeg a törvényszerű káoszban van.

De így van ez már csak azért is, mert a bolond nem tud mit kezdeni az öregemberrel, amit mond neki, azt az meg sem hallja; a vak fiú csak egy jelkép, Hidetora gaztetteinek a jelképe, de ezzel már nem tud mit csinálni a nagyúr, hiszen fel sem fogja, hogy ki ő; a testvére pedig akár ne is szerepelne a filmben, nem volt rá sok szükség.

A film hatásmechanizmusa sem támasztja alá, hogy itt bárkire is különösebben oda kellene figyelnünk: a mű súlypontja Hidetora nagyúr őrületének látványos, de végső soron öncélú ábrázolásán kívül főleg a természetes képügyi lehetőségeinek a káprázatos felhasználásában jelenik meg: a film elején még színes, szelíd tájakat látunk, majd amikor kibontakozik a harc, fokozatosan elsötétül és elszürkül a kép, a harmadik vár elfoglalásánál már szinte éjszakai körülmények között futnak le az események. Aztán, ahogy haladunk a film vége felé, a táj megint megnyílik előttünk a színességével, amellyel a rendező jelzi, hogy a káosz ugyanolyan természetes dolog, mint maga a nyugalom. Épp a végén, amikor megölik Szubarut, lesz a kép megint szürkés árnyalatú. A szürkésség nem véletlen, a film ezen részét egy máig aktív vulkanikus vidéken, az Aso-hegy környezetében vették fel. A képek többsége amúgy külső felvételekből áll, viszont megfigyelhetjük, hogy a várakat sosem vették fel teljes nagyságban, pedig két középkori várkastély: a Kumamoto és Himeji kastélyok állami kezelőitől kaptak engedélyt a bennük való forgatásra, a harmadik kastély természetesen közönséges díszlet volt, amelyet Kuroszava a Fudzsi-hegy lankáink állíttatott fel és égetett porig.

Sokan felhívták a figyelmet arra is, hogy a rendező milyen eleganciával bánik a nagytotálokkal, amelyek elborítják a film csatajeleneteit (amelyek egyébként rövidek és nem is túl komplikáltak), továbbá szinte saját szolgálatába állította az eget és a felhőket, amelyek mindig megfelelően jelképezik a történet soron következő folytatásának a drámaisági fokát. Feljegyezték, hogy Kuroszava végtelen türelemmel várakoztatta meg a stábot a megfelelő fényviszonyok megjelenésére, afféle igazi buddhista békével, amelyre nézve több utalás is van a filmben, mivel Hidetora nagyúr áldozatai közül a vak fiú és testvére is ebben hisznek, ezért sem támadnak a megőrült öregre. Amikor a záróképben a vak fiú a szikla szélén tapogatódzva áll, lába alatt a szakadék, egyszerre jelképezi ennek az eszmének a hiábavalóságát és egyben az erejét is: szelídséggel nem lehet háborút nyerni, de ha az ember nem tud mit tenni a sorssal, akkor csak az abba való beletörődés marad, egyébként pedig úgysem tudjuk, hogy a következő lépésünk nem egy szakadékba vezet-e minket.

Érdekessége a filmnek, hogy a hadseregek tűzfegyverekkel támadnak egymásra, amelyet a japán történelmi alkotásoknál nem szoktunk meg. Kuroszava azonban hű maradt a történelemhez, tekintettel arra, hogy a puskaport Kínában találták fel és a japánok is vidáman használták már ebben az időben. A forgatás egyébként 12.000.000 dollárba került, ami az addigi legdrágább japán költségvetést jelentette, 1.400 egyenruhát varrattak a statisztáknak, és 200 lovat is felhasználtak – a nagy részét az USÁ-ból szállították ide.

Ez a két és fél órás dráma volt és maradt Kuroszava utolsó nagy filmje, van olyan vélemény, amely szerint ez volt a filmművészet utolsó nagy drámai alkotása. Lehet; de a szakma csak közepesre értékelte, pontosan azért, amit már jeleztünk: inkább metafizikát és tájképeket aknázta ki, mintsem az egyéni tragédiát.

Kulcsszavak: Kuroszava

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés