Gyöngyösi S. Zoltán
2010. 01. 06.
Shalako (1968)
Shalako (1968)

Sean Connery mindig is rajongott a westernért, ezért mikor felajánlották neki az Edward Dmytryk által rendezendő Shalako címszerepét, igent mondott és a műfaj iránti rezonanciájának hála, nagyvonalúan szabta meg a fellépti díját is: csak 1.000.000 dollárt kért a különben 5.000.000 dollár költségvetésű filmből. Hiába, a gyermekkori vágyakat nem lehet csak úgy elfelejteni… Ahogy aztán Európában megszagolták, hogy a 007-es ügynök lesz a főszereplő, azonnal áramlani kezdett a kitüntetett figyelem a film irányában, hát még, amikor kiderült, hogy partnernője Brigitte Bardot lesz.

Akik ketten sokat már nem tudtak rontani a sztorin, amely egyszerű, mint egy szemhéjrepedés. Az angol arisztokrácia kissé elgombásodott színe-virága beszemtelenkedik az apacsok rezervátumába (természetesen: Almeria tartomány, Spanyolország), amelynek következtében azok üldözőbe veszik őket, a kísérőik meg kifosztják a csapatot, de a végén az elvárásoknak megfelelően megússzák Shalako (Connery) vezetésével, aki egy leszerelt ezredes.

A hősöket illetően eleve nagy probléma az, hogy nem lehet velük azonosulni. A film egy gusztustalan jelenettel indít, amelyben a társaság egy sarokba szorított pumát öl meg – a szerencsétlen állat gyilkosa maga Bardot, a fölényes, akit ezek után valami okból kifolyólag még szeretnünk is kellene. Ő maga semmit sem tesz meg ennek érdekében, ugyanis jellemfejlődésnek nyomát sem mutatja, csak kitágult szemekkel mórikál Shalakoval, a végén pedig – hogy valami érdekes is legyen a fellépésében - félmeztelenül is megvillantja magát, mintha nem tette volna azt odáig is minden csomagolópapír oldalán. Shalako szerepében Connery is megelégedett azzal, hogy nagyon komoran nézzen mindenkire, és megkörnyékezze a nőt, egyébként egy idegrándulás nem látszik az arcát, akár egy maori halotti maszkot is felvehetett volna a jellemalakításhoz. A forgatókönyv ráadásul nem gyötörte túl magát a két főszereplő vonzalmának a kibontakozásával, mivel rögtön tudjuk, hogy mi fog közöttük következni, majd úgy beszélgetnek erről a dologról, mintha valami üzleti tárgyaláson lennének, amelynek a témája a szexuális viszony esetleges létesítése, persze, csak a kalandok után, mert a közönséget végül erre tette fogékonnyá a plakát.

A mellettük felsorakozott felfuvalkodott dzsentribanda ráadásul köp az indiánokra, tudatosan provokálják őket a jelenlétükkel, az őslakosok tehát így egy igazságos ügyért harcolnak, hiszen még türelmi időt is adtak a betolakodóknak, hogy eltűnhessenek. Ha egy másik kameraállásból látnánk a történetet, akkor ebből egy közepesen jó indiános kalandfilm kerekedhetne ki, de most egy eredeti szemlélettel ezeknek az arrogáns angolszász provokatőröknek kellene szurkolnunk, holott tetemes fenékberugdosásokat érdemelnének. Ahhoz képest egyébként, hogy közülük senkinek semmi harci tapasztalata sincs, halomra öldösik az indiánokat, akik a film elején kizárólag a helyi sajátosságokat elvileg jobban ismerő amerikai kísérőket likvidálják, ellenben az olyan „harcedzett” egyéniségek, mint a nők, a szenátor, meg az inas túlélik a megpróbáltatásokat.

A statulyajellemek és a kisiskolásan felmondott szerelmi szál, meg a kiszámítható és ezer és egy filmben látott, vértelen és szuggeszcióhiányos akciójelenetek mellé felsorakozott immoralitás megadta a kegyelemdöfést a filmnek. A képkezelés és a vágás is unalmas, statikus beállítások követik egymást, egy eredeti felvétel nincs benne, még a tájak bemutatását sem tartott különösebben szükségesnek a rendező; a szövegek irritálóan érdektelenek; a zene pedig egyszerűen másolni akarta a klasszikus amerikai westernekét. Az ok, hogy ilyenné vált a film, az előzmények okán érthető: ez egy NSZK-USA produkció volt, az ottani nézők pedig az éppen akkor befejeződő Winnetou-széria egyik újabb darabját láthatták benne, csak most fordított szemszögből. A mű láthatólag tudatosan határolódott el az olasz westerntől, amely ugyan ekkor már kezdte túlélni önmagát, de a főműve, a zárókő a Shalako bemutatója (NSZK - 1968. szeptember 26.) után másfél hónappal került a közönség elé: 1968. december 21-én kezdték vetíteni a Volt egyszer egy Vadnyugatot. Látszik az ordító különbség: ez egy matinéra való vérmentes mesevilág, a másik meg egy könyörtelen szociodráma. A Shalakoból ráadásul egy másik idejemúlt eszme is sugárzik: a fehér faj felsőbbrendűsége. Persze Őfelsége ügynökétől mást nem is lehetett elvárni.

Kulcsszavak: western

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés