Gyöngyösi S. Zoltán
2010. 01. 03.
A jó fiúk feketében járnak (Good Guys Wear Black – 1978)
A jó fiúk feketében járnak (Good Guys Wear Black – 1978)

Egyáltalán semmi baj sincs a klisékkel! Azokból épül fel a zsáner. De minden klisébe bele kell vinni valami kis egyediséget, hogy működjön is a célzott hangulati összhalmaz. Az egyik legfontosabb dolog erre pl. a lélek, amelynek fogalmát ragozni is lehet, tehát továbbfejlesztett változatai: lelkesedés, átélés, azonosulás, esetleg odaadás. Vagy valami hasonló. Na szóval: ez az, ami itt nincs.

 

Az asztalokra soha többé semmit le nem tévő Joseph Fraley története egésze is jól ki van fundálva, bár tény, hogy minden egyes mozzanatát láttuk már valahol, s ezek így, összefűzve nyomasztóan emlékeztetnek minket a filmipar összes csődorientáltabb szériadarabjaira. Van itt minden: sunyi tekintetű vén politikus, aki a világ két legjobb dolgára bukik: a hatalomra és a mámorra, ez utóbbit szesz alakjában teszi a magáévá; egy még gonoszabb politikus, a szőke sátán, aki hátborsóztató praktikái által külügyérjelölt lesz; a tőrbe csalt és cserben hagyott amerikai túraharcosok a vietnámi dzsungel mélyén; az izgató és titokzatos nő, akit a főhős már megismerkedésük estéjén ultralight közvetlenséggel dob gerincre, meg persze a mellékszereplők, akik a főhős és barátnője életmentésnek szánt megjelenése után azonnal jobblétre szenderülnek. És még a nő is meghal, felrobbantják a repülőjét. A főhőst ez természetesen rögtön arra a küldetésre mozdítja, hogy a „kötelező néger” segítségével végére járjon az eseményeknek, hogy ti. miért irtják ki az összes bajtársát, akik a beteges „Fekete Tigris” fantázianevű ölésügyi munkacsoportban egy vietnámi fogolytábort öt perc alatt porrá égettek, miközben az a rohadt helikopter csak nem jött… Aztán a végén persze a két főhős – gyorstalpalós hiperintelligenciával - lazán szétkapja a problémahalmazt, mint Misike a játékdömpert, s bár bizonyos dolgokat továbbra sem teljesen értünk, a lendület továbbragad minket: már csak a posztvárományos antihős likvidálása van hátra, amelyet természetesen Norris vállal magára, neki ugyanis az a tulajdonsága van, hogy mindent túlél: tűzözönt, árvizet, lávatengert, de akár még egy vagyonosodási APEH-revíziót is. (Bár ehhez talán Norris sem lenne elég kemény legény idegösszeroppanási kísérletek nélkül.)  

 

A probléma nem is ezzel, hanem leginkább a szereplőgárdával van, s általuk a rendezéssel, amely olyan mértékben igyekezett azonosulni Norris izomműködés-defektusos faarcával, hogy közben lassan már maga is fává változott, bár a fában, abban legalább van élet. A filmben tehát nem is Chuck Norrissal van a baj, ami meglepő, mert ő determinálva van arra, hogy a steril életmentességet garantálja minden karakterének, mellesleg ezért lett világhírű, azon kevesek egyike, akik abból élnek meg, hogy nagytotálban nem értenek ahhoz, amit csinálnak. Az ezen alapuló Chuck Norris-tréfák már egy egész galaxist képeznek a nemzetközi viccvilágegyetemben, s ami a legfontosabb: ezek nem lekezelő, hanem kedveskedő viccek, mert akárhogy is nézzük, ez az ember mégis egy jelenség. Mellesleg a filmben sok izgalmat ne várjunk, Chuck pillanatnyilag nem volt csúcsformában, alig néhány embernek rúgta szét a veséjét, azt sem valami túl látványos körítéssel, szóval ne számítsunk arra, hogy legyőzött ellenfeleinek a fejeit karóra tűzve állítja ki az előkertjében.

 

De ami Chucknál működik – persze szigorúan a közröhej szintjén - , az a többieknél nem. Mindenki teszi a dolgát, meg kell dolgozni a napidíjért, meg már nyilván mindenki elköltötte a forgatás előtt az előleget, kész, passz, nincs visszaút. A zs-kategóriák fejvadászai nyilván az összes tagot mozgósították, akik éppen nem voltak elvonókúrán, s ez maradt: egy halom érdektelen, egyéniségmentes alak, akik enerváltan akarnak valamit domborítani a történetben, de lesír róluk, hogy közük nincs az egészhez. Külön megvetés illeti az operatőrt (Robert Steadman), aki a gimisek önképzőköri nívóján mutatta be az eseményeket. A film olcsóságára jellemző, hogy a vietnámi dzsugelnél arra sem fordítottak figyelmet, hogy legalább néhány cserepes pálmát a földbe ássanak, mint ahogy azt John Wayne tette a Zöldsapkások című viccfilmjében (amelyet sajnos komolyan gondolt), ellenben kellemes amerikai tájakat látunk, csak őserdőt, azt nem. Még egy műkígyót sem tudtak feltekerni egy fára…

 

Egy komoly munkanap után tehát elégedett lehet álomra hajtani a fejünket a film megtekintése után, mert jogosan érezhetjük, hogy azért mi ma is igazán igyekszünk mindent megtenni a világ jobbá tétele érdekében, nem úgy, mint Ted Post, a tévésorozat-rendező, aki korábbi egészestés sikerei – Akasszátok magasabbra! és A Magnum ereje – után egy ilyen jellegtelen, vízízű semmivel akart ismét bemozdulni a köztudatba. Chuck Norris második nagyfilmje tehát nem azért bukás, mert szörnyen rossz (ó, az ilyen dolgokon nagyon jókat lehet szórakozni!), hanem azért, mert nincs stílusa. Igaz, az elég kevés embernek van.

 

Az ugyanis luxuscikk.

Kulcsszavak: Chuck Norris

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés