A filmesek és az írók mindig többet akarnak kihozni a történelemből, mint amennyi abban van. A történelem sokoldalú, izgalmas, fordulatos események gyűjtőhelye, amely kifestés nélkül is jól adja el magát, de nem és nem: ahol a mesemondó megjelenik, ott a történelem sunyítva vonul vissza. Lesz tehát belőle a nyomdaprés alatt és a felvevőgép előtt valami, ami már régen nem önmaga - csak éppen az edzett olvasó és néző sem buta, s pontosan felismeri a feldolgozásokban azokat a pótalkatrészeket, amelyeknek a célja az egykori valóság feltuningolása. A történelem kiszámíthatatlan: a forgatókönyvíró agya viszont nem.

Ennek a fantázia-erekciónak lett a következménye az Ellenség a kapuk előtt c. összeurópai produkció is, amelynek leplezetlen célja az volt, hogy legyűrje a Ryan közlegényt és monumentalista társait. (Ezt a költségvetése is szavatolta, mivel az mai áron kb. 25 milliárd forint volt, ezzel többszörösen felülmúlta Spielberg remekművét, de ebben tényleg mozgott kb. 5.000 statiszta, meg négy nemzet pénze, mert a film amerikai-angol-ír-német koprodukció volt). Beletettek tehát mindent, ami csak számít a nézőtéren: izgalmat, szerelmet, barátságot, leszámolást, ártatlanságot és áldozatokat, de ha aztán utánanézünk, hogy mi volt a történet valós alapja, akkor ugyancsak elcsodálkozunk: miért kellett ezen még „színvonalat” emelni?

Sztálingrád, 1942 tele: a védők fáradnak, ám megjelenik az ifjú Vaszilij Zajcev (Jude Law), a hallgatag szibirják, a mesterlövész. Zajcev egyszerűen nem tud hibázni: a romok alá befészkelődve megállíthatatlanul nyírja ki a megszállók tisztjeit. Danyilov hadnagy (Joseph Fiennes), a politikai komisszár, majd a védői szellem erősítésére ideküldött Nyikita Hruscsov (Bob Hoskins) is felismeri benne a nagy lehetőséget, és sztárt kreálnak Zajcevből. A védők lelkébe bátorságot önt hős bajtársuk jelenléte, a németeknek ellenben hideg fut a hátán már a neve hallatára is. Aztán megérkezik az égő romvárosba a szigorú, hideg, kegyetlen Erwin König őrnagy (Ed Harris), a kiképzőlövész, akinek egyetlen feladatot adnak: likvidálja Zajcevet. És a két hangtalan árnyék egy-egy távcsöves puskával elkezdi becserkészni egymást. A végét elárulhatjuk: Zajcev marad életben…

Mint ahogy a valóságban is. Zajcev, teljesen nevén Igor Grigorjevics Zajcev (1915-1991) neve „nyulast” jelentett (zájec – nyúl), és nomen est omen: a nyúlra elég nehéz lőni... Ő maga a sztálingrádi katlanban 242 bizonyított találatot ért el, s bár a csata után egyetlen komolyabb hadműveletben sem engedték fellépni – hirtelen túl értékes emberré vált - , a háború végéig összesen 400 németet kapott puskavégre. Már életében legendává vált, hiszen az alapelvet – egy lövés, egy halott – tökéletesen betartotta, erről szól a film egyik legjobb jelenete is, amikor öt németet öt lövéssel vadászik le zajtalanul. (Hogy ezt hogy csinálta, kiderül a filmből.) Megkapta a Lenin-rendet és a Szovjetunió Hőse kitüntetést is, majd vezérőrnagyként fejezte be az életét. Két mesterlövészeti szakkönyvet is írt, ezeket az orosz hadsereg tagjai Bibliaként forgatták a csecsenföldi háborúban - de vélhetőleg a másik oldalon is.  

Danyilov is létezett, de ő teljes mellékszerepet játszott az eredeti történetben. Danyilov volt az a politikai tiszt, aki sürgetni merészelte az ászok ászát, hogy lője le a rá vadászó németet. Óvatlanságában kitette magát célpontnak a német elé, aki megsebesítette, mert arra számított, hogy Zajcev a segítségére siet, és akkor páholyból lőheti le. Ne hiába kiabált sérülten Danyilov segítségért, Zajcev és segítője: Nyikolaj Kulikov nem merészkedett a közelébe, nem akarták felfedni a rejtekhelyüket.

Zajcev nagy ellenségének léte viszont teljes homály. Lehet, hogy Erwin Könignek (más írásmód szerint: Koenignek) hívták, de az is lehet, hogy Heinz Thorvaldnak, de az is lehet, hogy egyiknek sem. Csujkov marsall emlékiratai szerint Sztálingrádban elkaptak egy foglyot, aki elmondta, hogy a németek - megelégelve Zajcev garázdálkodását - egy König nevű őrnagyot küldtek ki ellene, aki egy berlini lövésziskola vezetője volt. Ugyanakkor Zajcev egy olyan igazolványt szerzett meg attól a hullától, akivel a város déli részén négy napig játszott fogócskát, amely Heinz Thorvald névre szólt. Róla aztán a szovjetek kitalálták, hogy egy kiképzőiskolának volt a vezetője és SS-őrnagyi rangban szenvedett. Azért „kitalálták”, mert a mai napig nincs bizonyíték ennek a személynek a létére, senki nem lelt fel ilyen nevű lövészt, pláne őrnagyot a német hadseregben. Nevét csupán Zajcev emlékiratai őrizték meg, de ő is csupán azt állította szűkszavúan, hogy egy ilyen névre szóló iratot talált a hulla zsebében, behatóbban pedig nem érdeklődött az illető személyazonossága iránt. A szovjet propaganda azonban rögtön később úgy állította be e név alatt azt a németet, akit Zajcev „pacifikált”, mint a legnagyobb náci mesterlövészt, hiába, az uráli hős akárkit nem ölhetett meg ilyen előzmények után… Megjegyzendő, hogy a német források egy bizonyos Matthäus Hetzenauer nevű gyereket (1924-2004) tartottak számon csúcslövészként a maga „szerény” 345 találatával, ami elmaradt a „Thorvald” nevéhez a szovjet propaganda által hozzáfantáziált 400-as lövésszámtól, meg persze Zajcev végeredményétől is.

A megoldáshoz David L. Robbins sem vezetett közelebb, aki Zajcev emlékiratainak kiaknázásával írta meg a film alapját képező Patkányok háborúja (War of the Rats) c. könyvet. Ő maga egyszerűen evidenciaként kezelte Thorvald (König) létét, de annak Sztálingrádba való megérkezésének a pillanatától már bevallottan csak fantáziált a személyiségéről. Rátelefonált Zajcevre, aki megerősítette, hogy a papírok igenis Thorvald névre szóltak, de neki mindig is az az érzése volt, hogy a németek nem akarták elismerni az egyik ászukat elvesztését, tehát ezért nevezték el őt Könignek, ami egyébként egy teljesen snassz név volt, akárcsak a Thorvald. Viszont ez szintén lehetett egy álnév. Elképzelhető tehát, hogy a nagy titkolódzás alapján Zajcev egy olyan katonát nyírt ki, akinek volt egy harmadik, valódi neve is. De az is lehet, hogy tényleg egy Thorvald nevű, jelentéktelen katonát ölt meg, aki lehet, hogy egy ügyes lövész volt, csak éppen pechére az ászok ászával húzott ujjat…

Nem jutottak közelebb ehhez a filmkészítők sem, mert hiába ásták fel Volgográdban (vagyis Sztálingrádban) a korabeli sajtóanyagot, meg Zajcev aktáit, azok olyan ellentmondásosak voltak, hogy inkább maradtak a fantáziavilágnál. Ráadásul arra a kínos meglepetésre  ébredtek, hogy egyetlen háborús napló sem szól a két mesterlövész hosszú párviadaláról.

Így aztán a filmben König-Thorvaldot még bajor nemességgel is megajándékozták, hadd legyen minél nagyobb az ellentét az orosz parasztok és a német lovagok utódjai között, jelképezve a nemzetközi osztályharcot. A német lövész tehát – ebben a formában – sosem létezett. (Mellesleg a film címe sem önálló találmány, mert William Craig angol történész 1973-ban megjelentetett egy ilyen című könyvet a sztálingrádi csatáról.)

De vissza a filmre. Milyen nagyszerű anyagot lehetett volna csinálni már pusztán a fenti tényekből is! Először is magából a párbajból (Zajcev jól leírta); meg abból, hogyan építette fel Thorvaldot a szovjet propaganda, és mit szóltak ehhez a túloldalon? De nem, filmtervezőink nem állhattak meg itt. Nekik fikció kellett.

Van tehát rögtön egy érdektelen mellékszál: egy szerelmi háromszög Zajcev, Danyilov és egy Tánya Csernova (Rachel Weis) nevű lövész között. Ráadásul Tánya és Danyilov is zsidó, ez ide aztán végképp nem illik; a film végén Zajcev visszatalál Tányához, bár ne tenné, giccs lett belőle. (Annyiban igaz a dolgok, hogy ez a Tánya valóban létezett, de sosem borult össze Zajcevvel, azt hitte, hogy meghalt, mellesleg magát Paulus tábornagyot akarta lelőni, tehát ő sem volt kispályás a maga 19 évével.) Aztán jön a „szokásos” elhagyott orosz kisfiú (ezt Tarkovszkij óta minden rendezőnek el kell sütnie, és az összes gyerek szőke…), aki a végén egyszerűen közli Königgel, hogy hol vár rá Zajcev, tehát az utolsó párbaj bevezető izgalma - egymás keresése - máris elmarad; König végül felakasztja a gyereket, így aztán a rendező, Jean-Jacques Annaud gyorsan tudatosítja a nézőben, hogy ez a német is, mint mindenki, eredendően gonosz, de ezt itt nagyon nem kellett volna, mert bár addig sem kedveltük meg Königet, de legalább nem is ellenszenveztünk vele, egy korrekt katonának ismertük meg, ez a fölösleges kegyetlenség nem illett bele az addig bemutatott személyiségébe. [Létezett egy Szása Filippov nevű fiú is (1927-1942), aki itt kémkedett a szovjeteknek és a németek több társával együtt 1942. december 24-én felakasztották. De egyébként semmi köze sem volt a párbajhoz s pláne nem König-Thorvaldhoz]. Meg aztán itt van az a kis történelmi tévedés, hogy Hruscsovot úgy mutatják be, mint a város védőszellemét, jó, ott volt, de hát akkor is… De még ezekkel is működik a történet, csak a vége lett kissé összecsapva és megtetézve egy látványos westernjelenettel, de sajnos ezekkel a mozzanatokkal olyan elemek keveredtek bele a történetbe, amelyekről pontosan tudni háttéranyag nélkül is, hogy a képzelet szüleményei. Ez ront a film élvezhetőségén.

Ami viszont a javára szól: látványos és lebilincselő. A történelem mosolya, hogy Berlin mellett, Lausitzban és környékén forgatták, ráadásul az a potsdam-babelsbergi filmgyár vitte véghez az egészet, ami annak az UFA-nak a jogutódja, amely a náciknak gyártotta a legnagyobb kasszasikereket. De a környezet nagyívű, vérprofi, lenyűgöző és hiteles (díszlettervező: Wolf Kroeger, operatőr: Robert Fraisse, jelmeztervező: Janty Jates), és ahogy Zajcev megérkezik a városba, az maga a háttértervezés mesterműve, bár itt már keményen működtek a számítógépes programok is. Sokan szemére vetették a filmnek, hogy itt tulajdonképpen a Ryen közlegény dokumentarista kezdő képsorait akarta utánozni, amire az a válaszunk, hogy a minőséget sosem szégyen megújrázni, nálunk tehát marad a csillagos ötös. Hasonlóan lehengerlő König bevonulási jelenete is a vonattal: ahogy Ed Harris érdeklődésmentes nyugalomban nézi az ablakon át a lángoló várost, hatásosan jelzi, hogy itt egy hidegvérű és érzéketlen emberrel állunk szemben, akitől Zajcev semmi jót nem remélhet. Harris a film nagy alakja, hiszen ebből a hangulatából sosem ereszt fel – még a hallgatásától is félni kell. Megjelenésében egyébként erősen hasonlít Steiner őrmesterre a Vaskereszt (1977) c. Peckinpah-filmből, ahol James Coburn játszotta egy hasonlóan rendíthetetlen, öregedő katonát. Jude Law Zajceve persze egy nála őszintébb és szerethetőbb figura, akinek  szívből szoríthatunk, hogy jól leplezze magát és le tudja kapni az újabb áldozatát – s e vonatkozásban sosem maradunk öröm nélkül, mert mindig ügyesen és látványosan megoldja a problémát. (Bár egy jól sikerül lövés nem is lehet más, mint látványos.) Ha pedig ők ketten találkoznak, a feszültség a két szereplő között igen sűrítetten működik, magyarán szólva: semmi esélyt sem akarnak hagyni a másiknak, s bár kiszámítható, hogy ki fog győzni – mindig Zajcev - , idegfeszültségük szinte áthatol a képernyőn, ennél több dicséret pedig nem is kell a hitelességhez. Emellett az összes szereplő úszik a sárban és az izzadságban, a realizmus tehát hitelesre sikeredett.

A film nagy sikert aratott, dőlt a pénz, csak egy területen nem jött össze neki valami: Oroszországban. Ott ugyanis a szovjet háborús veteránok tiltakozó petícióban fordultak az Állami Dumához, hogy a filmet tiltsák be, mivel az negatív színben ábrázolja a Vörös Hadsereget, a rendező ui. bemutatta a kezdő képsorokban, hogy a szovjet katonákat először lelakatolt vagonokba rakták, aztán meg fegyvertelenül kergették rá a német lövészárkokra, aki pedig visszafordult, azt a katonai rendészet lőtte le, továbbá a filmben a tisztek öngyilkosok lettek, mert nem teljesítették Sztálin elvárásait. Megjegyzendő, hogy a szovjet tiszti állomány meglehetősen rosszarcú és elhízott alakokból áll össze, ellenben a németek mind jóképűek és elegánsak. (Hát igen, az egyenruha sokat tud dobni a férfinépen…) Mint ahogy az várható volt, a Duma megtárgyalta az ügyet és elutasította a kérelmet azzal, hogy a törvényhozásnak nem tárgya a történelem esztétikai vizsgálata.