Gyöngyösi S. Zoltán
2010. 08. 26.
Árnyak és köd (Shadows and Fog - 1992)
Árnyak és köd (Shadows and Fog - 1992)

Woody Allennek a nagy munkái között mindig is voltak „lazító filmjei”, amelyek bevallottan nem akartak rástartolni semmiféle díjazásra, pláne nem az Oscarra. Könnyű, átlátható kis történetek ezek, egyenletesen eloszló felszínes és kifejezetten csak a mulattatásra kihegyezett szituációs humorral. Az Árnyak és köd pont ilyen: hírnevét egyedül az tartja fenn, hogy a mesternek volt kedve és merészsége visszanyúlni a német expresszionizmus hangulatához, amelyet nem túl elegánsan megsózott Bergmannal, Fellinivel, továbbá egy kis Kafkával.

A mű tulajdonképpen nem is más, mint e négy elem olcsó vizuális ötlethalmaza. Bergman már a film elején leteszi a névjegyét, amikor a kamera bemutat egy ködben álló konflist, amely leginkább A nap vége (1957) c. film halottas kocsijára emlékeztet a tömör és fekete magányával – a filmben aztán még egyszer előkerül, akkor már elmenőben. De Bergman visszaköszön a vándorszínészek bemutatásában is, hiszen neki ez kedvelt korai témája volt, ld. a Fűrészpor és ragyogást (1953), amely pont arról szól, amiről a film szerelmespárja beszél: az útról és a letelepedésről; de ide tartozik a Hetedik pecsét (1957) is, amelyben a bohóc és neje éppen egy olyan „szent családot” alakít, mint itt a bohóc és a kedvese, amikor egy talált árva gyermekkel visszatérnek a lakókocsijukba; de még az Arc (1958) c. film sem távoli ettől a történettől, amelyben a társulat bűvésze hihetetlen, abszurd dolgokat művel, mint itt a társulat részeges illuzionistája, aki ráadásul elmondja, hogy még királyoknál is bemutathatta a tudományát – az Arc vége pedig éppen az, hogy a svéd királyhoz kísérik a bűvészt, s hírneve megmenti őt addigi szégyenétől.

A vándorcirkusz persze Fellinitől sem állt éppen távol, rá azonban nem a stílus, hanem a film zenéje utal: ugyan ez többségében a Kurt Weill-féle Koldusopera zenéjére támaszkodik, de úgy hangszerelve, hogy nem lehet nem felismerni ezekben a közismert Nino Rota-féle látszatra vidám, valójában szomorkás, merev ütemű dallamvédjegyeket.

Kafka a legkönnyebben azonosítható. A ködös városka fojtogató gyilkosának elfogása miatt ront be Kleinman (am.: Kisember - Woody Allen) hálószobájába néhány dühöngő alak, akik polgárőrséget alakítottak, s most azt várják tőle, hogy azonnal csatlakozzon hozzájuk. A szerencsétlen hivatalnok ezt meg is teszi, csak éppen mire kiér az utcára, már sehol senki sincs, így hát egyedül kénytelen a ködben bolyongani, hogy hátha a többiekre talál. Amikor ez sikerül neki, abban viszont már nincs köszönet: kiderül, hogy kétféle polgárőr-csapat is van és ezek egymást ölik, ennek ellenére mindkettő elszántan követeli tőle, hogy csatlakozzon hozzá, ami már csak azért sem megy könnyen, mert Kleinman már korábban sem tudta, hogy mi a konkrét feladata, ezt elfelejtették közölni vele. Közben a ködben „gyanúsakat” szednek össze – ortodox zsidókat - , majd ő is egy titokzatos listára kerül a helyi plébánosnál, aki ugyan kihúzza őt onnan a kardnyelőnő által vele megküldött 650 dolláros adomány fejében, de amikor Kleinman kénytelen visszakérni a felét, nemhogy visszakerül a listára kerül, de még be is karikázzák a nevét. Azt azonban továbbra sem közli vele senki, hogy pontosan mi a helyzet, mi ez a lista, miért visznek el tisztességes embereket éjszaka, mi lenne az ő feladata, és mi alapján választhatna a két csoportosulás között. Kleinman el van tévedve a szituációban, fogalma sincs semmiről és mégis folyton felelősségre vonják őt a mulasztásai miatt. Ismerős?

A német expresszionizmus félhomályos, fekete-fehér színterei az egész filmre rátelepednek, az első jelenetben maga a fojtogató (Michael Kirby) lép fel, mégpedig a Murnau által rendezett Nosferatu (1922) stílusában, majd következik az M – Egy város keresi a gyilkost (1931), csak persze kifordítva az egészet, ahol még a gyilkos a legegyenesebb személyiség, a város pedig lincselésért lihegők gyülekezete. A berendezés is korabeli, sehol egy gépkocsi, tévé, rádió, minden néma és hideg, Woody párás és sötét sikátorkulisszák között tévelyeg és tördeli a kezét. Itt botlik bele a cirkuszból élettársa hűtlensége miatt elmenekült Irmybe, a kardnyelőbe (Mia Farrow), akit hűtlen párja, a bohóc (John Malkovich) üldöz előbb a szerelmével, majd a bosszújával, miután rájön, hogy párja 700 dollárért lefeküdt egy helybeli diákkal (John Cusack) a kuplerájban, ahol éjszakára szállást kapott. Aztán már Kleinmant is üldözni kezdi a csőcselék, mivel alapos gyanút sikerült szolgáltatni maga ellen, hogy ő ölte meg pár órája az orvost. Végül a vándorcirkuszban sikerül őt foglyul ejtenie az általa ájultan tisztelt bűvésszel, de hiábaa: a fojtogató érthetetlen módon elmenekül, Kleinman pedig – miután már nincs maradása a városban – csatlakozik a társulathoz bűvészsegédként.

Habár a történet fordulatos és fondorlatos, a bele ágyazott jelképrendszer oly könnyen átlátható, hogy az alkotás végső soron tényleg nem lesz más, mint egy filmtörténeti divatbemutató némi üldözési mániával és fasisztoid hangulattal dukkózva. Woody ráadásul túljátssza a szerepét, mert olyan tehetetlen és szerencsétlen – mást sem csinál, csak nyöszörög és a kezét tördeli - , amely már súlyosan idegesítő. (Van még a filmben Jodie Foster és egy Madonna is – szerepük teljesen lényegtelen, de nyilván jól mutattak a stáblistán.)

Az meg, hogy a fojtogató – vagyis maga a Halál  - zavartalanul hagyhatja el az immár végleg meseszerűvé vált játékteret, csak a rendező örök aggodalmát tükrözi amiatt, hogy esetleg csak az ő halála után találják fel a hibernálást. (Erre egyre nagyobb az esélye.) A halálfélelem amúgy is a legtöbb önéletrajzi ihletésű Woody-filmben előtör, de itt a főhősön már nem a szerencse és a filozofálás, hanem pusztán a Halál pillanatnyi hangulata segít, aki úgy dönt, hogy átmenetileg jobb távolabbra húzódnia. A hetedik pecsétben is elhagyta a Halál a vándorcirkuszt, akárcsak itt – de ott megtalálta áldozatnak a Lovagot és társaságát. Woody – a film kifordított Block lovagja – azonban egyáltalán nem lehet biztos abban, hogy ez a pillanatnyi nyugalom marad a végleges állapot. Nosferatu szabad és ő is szabad – ebből még bármi lehet. (Szóval a plakát nem biztos, hogy egy lezárt fejezetet tartalmaz…)

 

 


Kulcsszavak: Woody Allen

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés