Gyöngyösi S. Zoltán
2010. 08. 24.
Állami Áruház (1953)
Állami Áruház (1953)

Vannak szakmák, amelyektől a diktatúrák hátán pavlovi reflexként mered fel a szőr. A legfőbb ilyen közellenség az ügyvéd, mert beleköt a rendszer játékszabályaiba, de majdnem ugyanennyire ellenszenves neki a kereskedő, aki „munka” és „értékteremtés” nélkül zsebeli be a hasznot a „termelő” osztályok kárára. Nem csoda, hogy a legtöbb „nemzetegyesítő” tudat alatt mindig antiszemita, mivel képtelen felfogni azt, hogy a kereskedelem is értékteremtő tevékenység: felméri a tömegek igényeit és kiszolgálja azok kényelmét. Nem, az ilyen eszmék csak azt látják, hogy valaki odaadja a vevőnek a nem általa termelt dolgot, aztán meg zsebbe gyűr egy halom pénzt, és ebbe még csak bele sem izzadt.

Nem csoda hát, hogy a magyar szocializmus sem volt oda ezért a munkaágért. A sztálinizmus esztendeiben arattak a mozikban az egyre fárasztóbb munkás-paraszttematikát kiaknázó filmek, meg az korlátborogató ifjú értelmiségiekről szóló témák. Ezekben két klisé váltogatta egymást: a munkaverseny fejlődése és a reakció fondorlatainak a leleplezése. De akármelyik is volt célkeresztben, mindegyik végén egy-egy mellékszereplőnek át kellett lépnie a maga „szűk keresztmetszetén” és felsorakoznia a békeharcosok közé, miközben a pozitív főhős (aki szinte mindig férfi) végre megtalálta a viszonzott szerelmet. Ha tehát valakinek az volt a célja, hogy mindennek a hideglelős felmondását kihagyja az alkotói pályafutásából, célszerű volt olyan terepre mennie, amely létező valóság volt (tehát pro formo megfelelt a szocialista realizmus eszméjének), ugyanakkor épp a jellege folytán nem lehetett alkalmas arra, hogy a rendezés a fenti két szalagsorra dolgozzon. Erre pedig a kereskedelem pont megfelelő volt.

A business világánál azonban legjobb értelmezési keretként a vígjátéki feldolgozás maradhatott meg.  Mert hát lássuk csak, mi is a helyzet az áruterítéssel. A kereskedelemben a szocialista munkaverseny már akkor is legfeljebb egy dolgot jelenthetett volna: ki tud több féllábú kerti törpét és elszabott ballonkabátot rásózni a (tényleg) fizikai értéket előállító osztályok jobb sorsra érdemes tagjaira. (Korabeli jelszó: „Minőséget a dolgozóknak!” Nekik igen, másoknak nem feltétlenül…) Ismerjük be, ha ezt komolyan veszik, az már több lett volna az adott konstellációban, mint ízléstelen: a szocializmus, mint a selejt, a másodosztály, a gagyi és a hulladék terjesztője? Ami meg a reakció aknamunkáját illeti, mi más lehetett volna az itt, mint az áruhiány? Amely „természetesen” a szocializmustól karakteridegen dolog, viszont a téma előnye az, hogy egy áruház pangását csak és kizárólag külső szektorból lehet megoldani, a deus ex machina évezredes megoldása tehát már pusztán a konfliktus feldobásával adva is volt.

A magyar sztálinizmus tombolásának mélypontján keletkezett a fenti elvek alapján ez a formabontó mű, az Állami Áruház. Hatalmas siker volt nemcsak itthon, de a szocialista országokban is Gertler Viktor rendezése, és még manapság is az. (Gertlert nem különösebben érdekelte a mű, jóval később csak annyit említett meg róla, hogy örült a szovjetunióbeli sikerének, de semmi többet.) A mű óriási előnye ui. az maradt a korabeli termékekhez képest, hogy ideológiamentes: nem akart rögeszmésen kötődni a korszellemhez még jelképek szintjén sem (egy kötelező Rákosi-szobor és néhány még kötelezőbb Sztálin-kép kivételével), nem akart átnevelni, és nem is fújta el a kulturpolitika monomán leckéjét a kispolgári korlátoltság legyűréséről - kész megkönnyebbülés volt a közönségnek, hogy végre leckekönyv nélkül örülhetett egy, a többség számára mégiscsak idegen miliőben történő bolondozásnak. Ráadásul a későbbi események is segítették a film talpon maradását: a kereskedelem 1956 után egyre virulensebben nyerte vissza természetes helyét a munkamegosztásban, manapság meg már túl is ment rajta; tehát a szereplők mentalitása 1953-ban azért volt nevetséges, mert kifejezetten nem ők voltak a példaképek, manapság meg azért, mert a kereskedő túlzottan is az lett, és a mű most épp az ő mentalitásának a karikatúráját nyújtja.

De maradjunk az előtörténetnél: az Állami Áruház operettként kezdte a pályafutását: 1952. május 30-én mutatták be a Fővárosi Operettszínházban. Egy év alatt a vidéket is letarolta, és igen jelentős sikert hozott a Barabás Tibor – Gábor Béla (írók) – Szekeres János (zeneszerző) -  Darvas Szilárd (dalszövegíró) négyesnek. A filmgyár azonnal rávetette magát a darabra, hiszen egy ilyen ziccert nem lehetett kihagyni, felfogadták Fényes Szabolcsot is némi zenei betételéshez - a négy nagy slágert viszont nem ő írta, mert Az egy budai csónakházban, Egy boldog nyár Budapesten, Téged látlak, Glauzius dala Kerekesé volt. A filmet már 1953. január 23-án bemutatták tulajdonképpen azokkal a szereplőkkel, akik a színpadon is előadták, kivéve Gábor Miklóst, mert őt külön e célra szerződtették, hiszen népszerű volt a mozikban – függetlenül attól, hogy ő volt a korabeli ifjúsági főkommunista, a szakma egyik leggyűlöltebb alakja. Hogy azonban ne legyen egyszerű a dolog, fel kell hívni a figyelmet arra, hogy a film kölcsönzött ezt-azt a Szilágyi László – Eisemann Mihály-féle Meseáruház c. 1936-ban bemutatott, alig 50 előadást megélő, már akkor totál elfeledett operettből is – pl. a csónakházi jelenetet. Hiába, biztosra kellett menni… (Akit érdekel, az Állami Áruházat a Győri Nemzeti Színház tervezi előadni a 2010/2011-es évadban.)

A film egy pesti életképpel indít – tömeg nyüzsög a reggeli Astorián. Ez fontos szempont volt, hiszen Gertler a budapesti közönség felé kacsintott ezzel a sok tanyasi és gyárudvari filmtéma után, mondván: na, magatokra ismertek? A film vége szintén a kedélyes pesti életérzéssel fejeződik be – a kamera a Szabadság-szobor fölött veszi fel a főváros látképét, amelyet azért kell külön megemlítenünk, mert ez a beállítás jelenleg is kb. minden második magyar filmben megjelenik - valószínűleg azért nem bontották le 1990 után ezt a szovjet hősi emlékművet, mert a mozilobbi megakadályozta, hiszen akkor ugyan mivel tudták volna kezdeni a filmeket? A mű azonban nemcsak a két szegélyén, hanem menet közben is gondoskodik arról, hogy láttassa Budapestet, mi több, még egy dalt is belehuzagoltak a fővárosi szerelemről (Egy boldog nyár Budapesten), s a romokban heverő Erzsébet-hidat is kitakarták, hogy ne rontsa a látképet a két pilon csonkja. (Viszont láthatjuk az 1960-ban elbontott Kossuth-hidat…) Ezzel eleve egy köznapiság megszépítésére épülő illúziót keltettek a fővárosi közönségben, hogy az minél inkább azonosuljon a helyszínekkel s így önmagával is. Ez már eleve félsiker. (A magyar filmek azóta is szinte kizárólag a Nagy Nemzeti Vízfejben játszódnak.)

A Diadal Áruházban… De itt álljunk meg: hol is forgatták a filmet? A közhiedelem szerint az újpesti egységben (jelenleg: kék metró, végállomás, kijárattal szemben), amelynek tényleg ez volt a neve. Valószínűbb azonban a műtermi világ, hiszen a berendezés minimalista, összedobott, olcsó és látszik, hogy mesterségesen van bevilágítva az egész: ehhez szükségtelen volt kimenni „helyszínre” (ui. nagytotál alig van a filmben).

Na szóval: a Diadal Áruházban dúl – nem is, inkább folydogál a munkaverseny a férfi és női konfekció között. Ez a filmben semmiféle hangsúlyt nem kap, de be kellett vetni, hogy túlessünk rajta, és mégis lássa a közönség: a kereskedők is iparkodnak megfelelni a haladás követelményeinek. Viszont a nézők rögtön láthatták, hogy miből is áll a „szocialista öntudat”, hiszen behatol a képbe a közkedvenc, akkor már Kossuth-díjas Latabár Kálmán Dániel Károly, a született eladó alakjában, aki épp egy elszabott zakót sóz rá egy szemét trükkel a vonakodó vevőre… És felhőtlen a kartársak öröme! Ide érkezik meg Kocsis Feri (Gábor Miklós), aki ugyan továbbképzésen vett részt, de egyelőre a női osztályon kénytelen eladóként szolgálni a békeharc ügyét. Kocsinak, mint a szocialista morál képviselőjének természetesen meg kellett küzdenie az alant fortyogó reakcióval, de ez nem megy könnyen: megismerkedik Ilonkával (Petress Zsuzsa), a helyi szabászat divattervezőjével, aki kénytelen takarékoskodni az anyaggal, így aztán csupa ízléstelenséget hoz össze a főszabász mellett, nem mellékesen Bezzegh bácsival, az apjával együtt (Gózon Gyula), akinek viszont jó kispolgár módjára nincs mersze felemelnie a szavát az eladhatatlanságban mégiscsak megnyilvánuló anyagpazarlás ellen. Habár Kocsis igyekszik kissé idegesen rávenni a szabászatot, hogy rendes minőséggel szolgálják ki a vevőket, az ellenáll neki – csak Ilonka szíve nem, mert a gazdája rögtön beleszeret a fess fiatalemberbe. Ez sem egy szokásos mozzanat: a főszabász és film pozitív hősnője tesz mindenféle vevői elvárásra, piackutatásnak a jelek szerint nyoma sincs – a közönség, ha nagyon akarta (s miért ne akarta volna) ebbe a szabászatba a rendszer kritikáját is beleérthette. (Ld. a régi Moldova-mondást: „A vevő ne válogasson, hanem örüljön annak, amit kap!” Hofit és az ő „válogatós vevőjét” meg már nem is idézzük…)

Kocsis nemsokára igazgató lesz – berángatják a minisztériumba, ahol nem bírja tovább és kiönti a lelkét. (Ez viszont egy szokványos szocreál fordulat.) Csakhogy Dancs (Mányai Lajos), a volt igazgató kap egy fülest az Amerikai Hangjától: bevonják a 100 forintos bankókat! (Ez egyébként megtörtént eset volt, az Amerikai Hangja és Szabad Európa tényleg rémítgette ilyen hírekkel az embereket.) Dancs, aki tulajdonképpen maga is áldozat, rászabadja tehát a berezelt tömeget az áruházra, amely pár óra alatt felvásárol mindent, még az utolsó szemetet is a pincéből. Már most mit tenne ilyenkor egy virtigli, népért aggódó kommunista? Természetesen öntudatra ébredne, és a vállalat érdekeivel szöges ellentétben bezárná a bazárt, hogy amíg lenyugodnak a kedélyek, addig az árukészlet a helyén maradjon. De nem ilyen sem Kocsis, sem Dániel: mindent önfeledten rásóznak a tomboló tömegre. Aztán persze megjelenik a felmentő sereg: kanyargó sorokban hozzák az új árut, a bolt becsülete meg van mentve, akik meg a 100 forintosaikat elvásárolták, felelhetnek áruhalmozásért – hacsak el nem tüntetik valahová a hasznavehetetlen szövettekercseket és a porcelánmadarakat…   

A filmben nincs didaktikus nézőnevelői célzat, hiányzik az erőszakolt propagandajelleg, az egész történet egyszerű, de szeretnivaló emberek társaságában lejátszódó súlytalan kis torzsalkodások és boldogító flörtölések együttese, amelyek lehengerelnek mindenféle, egyébként is alig érzékelhető elvi mondanivalót. E történet több szálon fut: hiszen nemcsak Kocsis Ferinek kell megküzdenie Ilonka kegyeiért (akit félúton, szokásos love story-elemként elhanyagol, aztán esenghet a bocsánatáért), hanem Dánielnek is Boriskáért (Turay Ida), mivel neki csapja a szelet a nyegle Rezsőke (Horváth Tivadar), a túlfinomult, francia vígjátékokból ideeresztett táncos másodkomikus is, aki mellesleg csapnivaló eladó. A zenei betétek is célzatosan az operettjelleget célozták meg, amelyek szigorúan csak az érzelmekről beszélnek és még csak áttételesen sem a politikáról. A film leghíresebb betétdala, vagyis az Egy budai csónakházban túlélt minden időt, amely – mivel a mögé vetített képsorok minden ideológiai felhang nélkül a kisemberi elégedettséget sugározzák – a mai napig pártállástól függetlenül vállalható. A mű másik nagy hangdarabja a Feleki Kamill által énekelt (vagy inkább elselypegett) Glauzius bácsi dala: manapság különösen a szélsőjobboldali portálok kedvelik ennek idézgetését, mondván, hogy a „nem lesz szolga az én kis unokám” mennyire nem jött be. Egyébként tényleg felemelő, bár szomorkás kis dal ez – s éppen ezért olyan kifejező, hiszen hány nagyapának jutott már eszébe, hogy majd az, aki a kiságyban fekszik, boldogabban fog élni, mint ő.

A film erősségei még a mellékszereplők karakterei. Nem mondjuk: Gábor Miklós és Petress Zsuzsa (operettfelállásban: a bonviván és a primadonna) is jól játssza a szerepét, de ez alig több mindkettejük részéről, mint a „haladó szerelmesek” sablonjának a kitöltése. (Petress Zsuzsa tényleg primadonna volt, Honthy Hanna nagy riválisa, aki életében összesen kétszer szerepelt filmben – ez volt az első.) Ellenben a többiek! Latabár kész antiszocialista eladótalentum, aki persze (mint mindig) erősen túljátssza a szerepét, de ez itt így is van rendjén; Feleki Kamill az unott és „fejlődésképtelen” főkönyvelő szerepében a rendszer által félrelökött „maradiakat” sűrítette össze egy mégis rokonszenves alakba (bár nem látjuk rajta, hogy fejlődne ideológiailag – micsoda megkönnyebbülés!); Horváth meg a maga affektálásával a korabeli filmek jampeceinek és nyugatimádó kollaboránsainak a személyiségéből csinált ártalmatlan paródiát. És közben pontosan tudjuk, hogy úgyis minden jóra fordul a végén.  

A filmbe még egy kis óvatos rendszerkritika is belefért. A történet elején Latabár végigmegy a sleppjével az áruházon, és mögötte jól látszik Rákosi túlméretezett mellszobra. Latabár ekkor így szól a többiekhez: „Kérem, kartársak, én most önkritikát fogok gyakorolni. Kérem, én belátom, hogy én jól tudom, hogy - maguk tehetnek mindenről”. Egy másik idézettel lecsapva erre: sapienti sat  - érti, kinek van esze.

Ui.: A plakát meg azért lengyel, mert csak ilyet találtam. Akit érdekel, a filmről olvashat egy részletes elemzést, ha beüti a film címét, a „világosság” szót, esetleg a Heltai Gyöngyi nevet -  a webcímet ui. nálam a net nem tudja megnyitni. Érdemes: a jelen cikk a nyomába sem ér.

 


Kulcsszavak: Latabár, Gertler Viktor

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés