Gyöngyösi S. Zoltán
2010. 08. 21.
Holly Woody történet (Hollywood Ending - 2002)
Holly Woody történet (Hollywood Ending - 2002)

Ennél a filmnél az is jó mulatság volt, ami a bemutatója után következett.

A történet szerint Val Vaxmant (Woody Allen), a tíz éve már semmit, illetve csupa szemetet felmutató egykori sztárrendezőt volt neje (Téa Leoni) beerőszakolja egy 60.000.000 dolláros produkció rendezői székébe. Teheti, mivel jegyese a filmgyár egyik igazgatója, s bár Hal (Treat Williams) őszintén és szívből utálja Valt, végül nászajándékként megadja ezt a sanszot Ellie exének. Csakhogy a feszültségtől és Ellie esküvőjétől félig begolyózott Val már az első forgatási nap előtt pszichoszomatikus vakságba zuhan a problémái elől, de mivel ez az utolsó dobása az életben, rámenős ügynöke kierőszakolja, hogy ha másként nem megy, hát rendezze meg vakon a filmet. Az eredmény természetesen minden reményt alulmúl, aki csak látja, az összeroppan a látványtól. Azonban az utolsó másodpercben (mielőtt még megjelennének a költöztetők Val pincelakásában) megjelenik erről a selejtről egy cikk egy francia lapban, ahol a kritikus áldozati dobokat ver a mester eddig legjobb alkotása előtt - és Val már megy is Párizsba filmet rendezni. Persze, már nem vakon, abból már kigyógyult, miután kibékült a fiával és kellőképpen elvadította Elliet Haltól. Na de a franciák! Az más tészta, mint a suttyó amerikai közönség, azok még értenek a művészethez! Irány a César-díj!

Mármost a filmnek ugyanez lett a sorsa: az USÁ-ban alig nézték meg, 5.000.000 dollár folydogált be miatta alibinek a kasszáknál, ellenben ez is – mint az összes Woody Allen-film – sokkal jobban tetszett az európai közönségnek, így legalább itt valahogy behozta az árát (a 16.000.000 dollárt). Habár az európai kritikusok sem voltak elájulva tőle, általánosságban ők mégis egy kellemes, nézhető, Woody-light darabnak könyvelték el, amely ártani nem árt, mosolyogni lehet rajta, hát akkor meg miért ne?

Nem csoda ez, hiszen az amerikai közönség – Woody Allen mindennemű törekvése ellenére - még a mai napig nincs hozzászoktatva a hipochonder értelmiségiekhez, a meghasonlott Broadway-ügynökökhöz, a töketlen intellektualitásban vergődő írókhoz és a szerelmüket elbénázó mesügékhez. Ez nem az amerikai életforma része, Európában azonban sokkal megértőbb mindenki az ilyenekkel. Nem csoda, hogy Woody filmjeit kivétel nélkül lazán szívták fel az öreg kontinens mozijai, s a rendező nem tud olyan rossz filmet csinálni, amely legalább itt ne csikarna ki némi elismerést. Woody Európában egyszerűen kell és kész. Hozzászoktunk, megszerettük és az ügyetlenségeit is elnézzük, csak az a fő, hogy évente legalább egyszer másfél órát ellegyünk vele. Nem csoda, hogy Európában állítottak neki szobrot először – és még az életében! (Oviedo – Spanyolország.)

Kétségtelen, hogy a Holly Woody történet nem tartozik a sikerdíjas művei közé. A film felét eleve az az olcsó poén szolgáltatja, hogy Val vakon próbál meg mindent csinálni úgy, mintha látna, amelynek Woody azzal akar nyomatékot adni, hogy mindig másfelé néz, amikor beszélnek hozzá, zavartan motyog, továbbá időnként kárt tesz a berendezésben. A betegségét persze nem kell komolyan venni, hiszen Woody a Hannah és nővéreiben (1987) „agytumorral” küzd (ez itt is előjön, mint lehetőség a vakságra), az Agyament Harryben (1997) meg „elhomályosul”, aztán mégsem lesz egyiknek sem súlyos szövődménye. S habár a vakság generálná a burleszket, itt az sem tör ki, hiszen akkor a forgatási jelenetek teljesen hihetetlenek lennének, Valnak tehát lesz két szeme: az első egy kínai tolmács, a második pedig maga Ellie, akik így megmentik Valt attól, hogy nagy komédiát vágjon le a sötétben.

A filmben van ugyan emellett néhány harsánynak szánt szellemeskedés, de ezek már nem azok a régi, kifinomult Woody-poénok, inkább ideges, olcsó beszólások gyűjteménye, amelyet manapság akármilyen internetes fórumban röhögő smile-k végpontozása mellett vagdosnak egymás fejéhez a jelenlévők.

Val személyébe Woody a már védjegyévé vált szerepét töltötte be újra, vagyis a hisztériás, bizonytalan, de azért önirónikus entellektüelt. Figurája azonban most már valahol szánalmas: Woody itt már nagyon megöregedett (67 éves volt), alakja kehes, elfújja a szél, lóg rajta a ruha, ócska, stílustalan pulóverekben és olcsó nadrágokban csoszmákol, testi leromlottságát harcias gesztikulálásokkal és féltékenységi dühkitörésekkel kompenzálja, hogy még élőnek látsszon és foglalkozzanak vele. Woody lenyomorodott küllemével viszont élénk ellentétben áll Téa Leoni (36) fiatalsága és szépsége, ami erős hihetetlenséget ad a kapcsolatuknak, mivel ő tényleg jobban illene ahhoz a Halhoz, aki ereje teljében van, csak hát Hal meg a negatívra vett karakter, aki nem elég intellektuális és nem is művészlélek, csak egy pénzember. A második szál, vagyis a szerelmi háromszög tehát egy klasszikus konstrukció: a szegény, de szenvedélyes fickónak el kell vennie az ingadozó nőt a gazdag, de felszínes férfitől. Amit végül Val elég kényelmesen meg is old: Ellie a sok megpróbáltatás között visszaszeret belé, Hal meg dobja a nőt, amikor kisül, hogy a végeredményért ő a főfelelős, hiszen az utolsó hetekben ő volt Val „szeme”.

Sok eredetiséget tehát nem várhatunk a filmtől, a mellékszereplők között is egyetlen van, akire érdemes odafigyelni: a kínai operatőr, akit Val egyenesen Kantonból importált, s aki most az idegösszeomlás szélére kerül, mert egyáltalán nem érti a rendező fényképezési koncepcióját, továbbá fogalma sincs róla, hogy miért hagy rá mindent. Nagy szerepe neki sincs, de ő az egyetlen, aki már az elejétől fogva látja, hogy itt valami borzalom készül… Magát Hollywoodot azonban nem karikírozza ki a film, mivel a rendező személyére összpontosít és nem a szociokritikára – ez utóbbi sosem volt Woody Allen erőssége; ő – ha már az ilyen jellegű önéletrajzi ihletésű filmjeiről beszélünk - mindig konkrét személyek konkrét bugyutaságának a bemutatásánál maradt meg.

A rendezés azonban gondoskodik róla, hogy a történet elegáns környezetben, jó ritmusban, zökkenők és üresjáratok nélkül haladjon előre, így aztán unatkozni nincs rajta időnk, már csak azért sem, mert sosem lehet tudni, hogy bekövetkezik-e valamikor a lebukás. Persze, hogy nem; csak a végén fáj kissé az az odacsapott happy end, amelyre egyébként a film eredeti címe utalt (am.: „Hollywoodi végkifejlet”). Az más dolog, hogy ezzel a közepesen igényes, ám mégis szórakoztató kis film meg lett mentve, beült a többiek közé, igaz, hogy csak a hátsó sorokban gubbasztó bugyuta arcok társaságába, vagyis a célzottan nem nagyigényű Woody-darabok körébe. Egyébként viszont korrekt kis mű: ha szeretjük Woodyt, akkor vegyük úgy, hogy minden rendben van vele.


Kulcsszavak: Woody Allen

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés