Gyöngyösi S. Zoltán
2010. 08. 20.
Piás polák bérgyilkos (You Kill Me - 2007)
Piás polák bérgyilkos (You Kill Me - 2007)

Vannak olyan filmek, amelyekről se jót, se rosszat nem lehet mondani – ez rosszabb, mint amikor valaki egy rémséget barmol össze, mert az legalább megmozgatja a humorérzéket, midőn mesélünk róla. Ez a film sajnos nem ilyen…  

Frank (Ben Kingsley), a buffaloi lengyel maffia (!) öreg bérgyilkosa a főszereplő: bár a karakter puszta léte generálja a kalandokat, ő azonban semmiféle nehézsúlyú kalamajkába nem kerül a nyugati-parti anonim alkoholisták klubján kívül, ahová a főnök deportálja, miután elszúrta a legutolsó balhét. (Hunyt egyet a volánnál – rossz időben, rossz helyen.) Frank munkája olyan beállítást kap, mintha az csak egy szimpla kispolgári foglalkozás lenne, ő maga is így viszonyul ehhez, de fájdalom, nem tudunk szembesülni azzal, hogy a kamaszkorától kezdődő öldöklési folyamat pontosan miként is volt lehetséges, ugyanis Frank a filmben nem öl, csak a végén, de akkor jogos bosszúból, amellyel viszont minden második amerikai film befejeződik, tehát nem egy bérgyilkos specialitása. Azt viszont nehezen tudja velünk elhitetni John Dahl, a rendező, hogy egy bérgyilkos lelki életét komolyan kellene vennünk – viccből persze lehet, de ez a film a megértően simogatja meg Frank-et, ami viszont enyhén nevetséges és gusztustalan.

Még a nemi életét is rendbe hozza: Frank behálóz egy fiatal nőt (Téa Leoni), amely esemény különben pont olyan hihetetlenke, mint a film egésze. Merthogy Kinsley 64 éves, Leoni meg 41, és ez a korkülönbség meg is látszik rajtuk; Frank ráadásul hullaöltöztetőként dolgozik – biztos ilyenekre vágynak a fiatal (középkorú) nők, pláne olyan kiszerelésben, mint Leoni. Szóval külön-külön még jól néznek ki, csak együtt festenek kissé abszurdan. Játékstílusuk sekélyesen csekélyes: végül is egy öreg és egy öregedő emberről van szó, ilyen korban már nagy érzelmi sokkterápiák, meg a halál kaszájába dőlés nem dramaturgiai szempont, pláne ilyen megcsömörléses hátterekkel - szóval elég volt, ha a minimumot adják és azt jól, vagyis mindketten úgy viselkednek, mint ahogy a nézők a mozi után az utcán, meg az ágyban. (Az angol cím – „Megölsz engem” – is a szerelemre utal, de hát hol van ebben a filmben a nagy, döglesztő vágyakozás egy röpke női hisztin kívül?)

De még csak nem is ez a kezdete az elmélázó irracionalitásnak, hanem az első jelenet: Buffaloban nincs lengyel maffia, mi több, sehol sem, talán csak Lengyelországban, pláne nem ilyen miniatűr méretekben, mint itt, hiszen az egész hadibandából kb. 5 embert ha láthatunk; egy bérgyilkos nem fog vallomást tenni az életéről a nevetlen iszákosok előtt és azok sem olyan megértőek, hogy ha már így esett, vérdíj ellenében ne dobnák fel őt azonnal az első rendőrőrsön; az is igen valószínűtlen, hogy egy jólelkű sztrádadíjszedő hirtelen barátságot fogad Frank-kel, mert megérinti a lelkét a szakmai és emberi válságba süllyedt vén mészáros. Továbbá az sem kap kellő fénypászmát, hogy a család fekete bárányát miért kellett épp egy ilyen morbid munkaterápiára fogni egy nyúzott néger nő mellett, amikor ez a két tényező csak arra jó, hogy külön-külön is még mélyebb depresszióba döntsék a főhőst.

Frank és Laurel minimalista színvonalon kivitelezett románca természetesen elindul abba az irányba, hogy egy Bonnie - Clyde párossá fejlesszék fel magukat, ami még akár egy jó fekete komédiának is lehetne az alapja, ha kellőképpen elbénáznának néhány dolgot; azonban folyton háttérbe lökdösi ezt az irányultságot az, hogy a páros tagjai időnként lelki életbe merülnek, mert e nélkül nem szerelem a szerelem, és nem igazán rákkeltő a rosszkedv. Így aztán a nyugodtan folydogáló, unalmasan, stílustalan környezeti elemek között fényképezett cselekmény néha megáll, megdöccen, és valahogy összességében nem tudunk nevetni ezen az egészen. De aztán megváltásként üget be a gaz hír, hogy Buffaloban hatalomátvétel történt, tehát irány haza. Frank távozásával az addig még nagy kínkeservesen elfogadható történet addigi elemei viszont úgy hullnak a kukába, mint egy széttaposott LEGO darabjai, hiszen az utolsó fejezetnek nincs köze az előzményekhez; cserébe viszont lezárásként megkaphatjuk az évszázad legsnasszabb leszámolásos jelenetét, pedig ez még az ótvarságokon is tud dobni, ha a történet eszmeiségét lekeretezi benne legalább egy pikírt beszólás.

John Dahlból nem tudunk sokat kinézni, mert azt, aki különösebb sikerek nélkül 50 évesen is csak egy ilyen vashiányos sztorival köti le magát, már sosem fogják felkérni egy mélyebb tekintetű forgatókönyv mozgóképpé komponálására. Jellemző, hogy ez a műve 4.000.000 dollárba került és még ezt a pénzt sem hozta vissza a mozikban. No, de sebaj, elvagyunk mi nélküle is.


Kulcsszavak: Ben Kinsley

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés