2010. 08. 17.
Támad a Mars! (Mars Attacks! - 1996)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):

Ha egy rendező reprintel egy régi, mára már a kulturtörténeti kézikönyvek sóhajos alfejezeteibe temetett műfajt, akkor három lehetőség van. Egy: tudja, hogy ez egy retró, de akkor is akar egy ilyet rendezni, „csak”, mert neki ez a gyerekkori vágya, pénz meg éppen van rá. Kettő: emlékjelet akar állítani a halott rendezők régi filmjeinek, általában (hogy ne legyen nagy az égés) eleve paródia név alatt elsütve – s nem mellékesen azzal a reménnyel, hogy ezért még ő is kap egy lábjegyzetet a már jelzett szaktanulmányokban. Három: tényleg komolyan gondolja, mert senki sem figyelmezteti őt arra, hogy ezt nem kellene. Ez utóbbi a legritkább, de néha összejön, általában elég tragikus eredményekkel. Tim Burton a második elv alapján járt el, amikor a Földet megtámadó űrszörnyekről készített filmet; vonzalmát alátámasztotta, hogy 1994-ben már áldozott ennek a műfajnak, amikor is bemutatták az Ed Wood c. életrajzi féldoksiját, amely a világ közismerten legpenetránsabb rendezőjének legpenetránsabb forgatási kísérletéről szólt. (A penetráns eredmény, vagyis a 9-es számú terv az űrből már megvehető dvd-n!)

Tim Burton vidám kis alkotására sok figyelmet nem kellene fordítani, tekintettel arra, hogy az alapjáraton a ’60-as évek amerikai alien-filmjeinek és képregényeinek az összegzése. A rendező a szokott harsány módján adta elő a maga verzióját: tombolnak az egymást ütő, szemégető színek, az idióta, egy képvillanás által is önmagukról mindent elmondó pofák. A marslakókat a rendező – ha csak az életművét nézzük – az általa többször felhasznált, mondhatni: kedvenc halálfejeire mintázta és evidensen zöldekké tette őket, akik műanyag vízipuskákkal felszerelkezve rohangálnak; valójában nem kellett sokat találgatnia, hogy milyen alakokat használjon fel, megtették ezt helyette 1962-ben, amikor a rágógumik mellé egy 55 lapos szelvényt mellékeltek, ezt kellett a gyerekeknek összegyűjteniük: ebben már teljesen kész volt a dizájn, meg persze a végén itt is a földlakók győztek, az más kérdés, hogy nem ésszel, hanem erővel. (A Marsból ott speciel semmi sem maradt.)

Ezzel a koncepcióval tehát nagyot bukni eleve nem lehetett, a legrosszabb, amit megtörténhetett volna vele, hogy lemosolyogják. Mármint az USÁ-ban és Nyugat-Európában, mivel Kelet-Európában tényleg simán megbukhatott volna, itt ugyanis ez a műfaj ismeretlen volt (bizonyos történelmi konfigurációk miatt), amikor meg már beáramolhattak volna ide is az alabamai nagyapák egykori kedvenc maflaságai, már senki sem érdekeltek. Nem csoda, hogy ezeket a furaságokat nálunk még matinén sem nyomják le a hétvégeken reggelente. Így aztán a magyar közönség legfeljebb csak sejthette, hogy mit parodizál a film, de kézikönyv nélkül követhetetlen, hogy melyik mozzanata honnan, illetve bizonyos jelenetei mely filmekből kerültek elő (pl. a godzillás bevágás), így hát a szerző ebbe nem kíván belemenni. (De a film persze azért itt sem bukott meg.)

Nem is ez benne az érdekes, hanem az, hogy a történelem szeszélye folytán ezzel párhuzamosan egy másik mű is készült a jelzett témakörről, csak az azt modernizáltan és halálos komolysággal dolgozta fel.

Lássuk a dátumokat: a Támad a Mars! 1996. december 13-án került az amerikai mozikba, A függetlenség napja meg 1996. július 2-án. A dolog tehát a téli szünet alatt hirtelen szociológiai vetületet vett: betér-e a közönség a nyári kedvencének akaratlan paródiájára?

Tim Burton nosztalgikus művéből ugyanis hirtelen egy konkrét film gúnydala (is) lett. Mindkettőnél szinte hajszálra ugyanaz a történet fut le (pedig a rendezők nem tudtak a szaktárs koncepciójáról): megjelennek a Föld körül az idegenek űrhajói és rögtön kipécézik maguknak az Egyesült Államokat. Az emberek egy része rajongó lelkesedéssel várja őket, mert azt hiszik, hogy a fejlett civilizáció végre megszabadítja őket a többiektől. Az idegenek mindkét esetben iszonyúan rondák, cinikusok, kegyetlenek és fölényeskedőek, és persze helyzeti előnybe jutnak, mivel semmiféle fegyver nem fog rajtuk, még az atomcsapást is lazán elhárítják. Végül aztán néhány kisember összefog, és egy trükkel legyőzik a gonoszokat. Az élszerepet mindkét esetben az USA elnöke játssza, bár más-más megközelítéssel és végkifejlettel; van továbbá mindkettőben kötelező néger, családi szipogás, önfeláldozás és hősiesség, és még a végük is ugyanaz: az idegen űrhajók látványosan zuhannak le, a nép meg ujjong és beköszönt egy szebb kor hajnala.  

Azonban itt az elnök (Jack Nicholson) mafla és tehetetlen, az egész történet alatt úgy néz ki, mint aki másnaposságból ébredt - Nicholson élete egyik legjobb, bár egysíkú szerepét játssza el ezzel az egy bután álmodozó kifejezéssel az arcán. Alakít egyébként egy másik személyt is: ő a tapló las vegasi szállodatulajdonos, aki élete nagy üzletét látja az idegenek bejövetelében. Megjegyzendő, hogy ennek koppintásszaga van: Andy Kaufman, a fiatalon (és 1984-ben) meghalt komikus alakította parókában, Elvis-ruhában és kalapban a pont így kinéző és viselkedő lezüllött las vegasi bárénekes, azaz Tony Clifton alakját. Itt most ez a karakter Art Land név alatt gázol végig a jó ízlésen, de persze semmi változás nincs jellemében az előzményéhez képest. Jellemzői: reszelős hang, napszemcsi, idióta optimizmus, lekezelő diadaláriák önmagáról, és persze helyzethez nem illő, tragikomikus magánakciók kilószám, csak hogy elivandó pénzhez jusson.

Az elnök környezete evidensen kretének gyülekezete: a felesége (Glenn Close) csak a ruháival és a lakberendezésével törődik, a lánya (Natalie Portman) duzzogó kamasz, aki fúj az egész kalamajkára, Casey, az egyik tábornoka (Paul Winfield) gyáva nyúl, aki csak az újabb gallércsillagra hajt, a másik, juntabérenc kinézetű generálisa (Rod Steiger) meg egy paranoid vadbarom, aki már az első pillanatban gyilkolni akar – ő leginkább a Dr. Strangelove c. filmből szabadult át ide (akkor megszemélyesítője: George C. Scott), mint ahogy az elnöki értekezlet nagy, sötétkék körterme is, háttérben a világ térképével. Az elnök sajtófőnöke (Martin Short) nyegle és csak a reprezentációt hajszolja, viselkedésében mintegy megelőlegezve Bill Clinton fehér házi szexkorszakát, az elnök tudós haverja (Pierce Brosnan) pedig fölényesen pipázgatva adja elő a legkézenfekvőbb sületlenségeket az idegenekről.

Természetesen a kisemberek sem éppen piskóták a felhozatalból – habár a film sok húzónevet tartalmaz, azt azért illik bevallani, hogy a többségük harmadhegedűs szerepet kapott. Danny DeVito pár perc erejéig épül be a történetbe a szokásos hiszteroid ugrálásával, Sarah Jessica Parker akkor lesz érdekes, amikor a fejét ráoperálják egy kutya testére (azért ebben a Burton-ben van valami elmebaj…), Michael J. Foxtól már a történet harmadánál elbúcsúzhatunk, nem sokat tett hozzá a sztorihoz, csak a kezét, Anette Bening pedig az iszákos ezoterikus szerepében annyit tud bemutatni, hogy milyen egy iszákos ezoterikus. A mellékszereplők bősége miatt a film a vége felé kezd szétmállani, mivel egyre inkább az derül ki, hogy a las vegasi szálból tulajdonképpen senkinek semmi szerepe nem lesz a megoldásban, csak rohangálnak összevissza Tom Jones-szal az élen, akinek jelenléte rejtély a dramaturgiai célzatokat tekintve.

A régmúltat idézi már a főcím feliratának a milyensége is (klasszikus formák a rágógumi mellől, a kivitelezésben egyben utalás a Csillagok háborújára), a repülő csészealjak mosolyogtatóan naiv kivitelezése, meg a marslakók kellőképpen idétlen kidolgozása is. Ők azonban nemcsak gonoszok, hanem egyben még humorérzékük is van, ami az eredeti koncepciókból evidensen hiányzott.

A függetlenség napjában a zsidó matematikus, a hős elnök és a fekete pilóta oldja meg a világ problémáit, amelyhez beillesztettek ellenpontként egy iszákos vén repülőst is, akit a végén persze könnyedén feláldoztak. Itt persze minden fordítva van: aki tudna, az semmire nem jön rá, a las vegasi helyi erőember (Jim Brown) ellenben boxmeccsre hívja ki az idegeneket, a két iskolakerülő feka fia viszont megmenti az elnököt a magukhoz vett űrfegyverekkel. A végső megoldást végül egy vénasszony (Sylvia Sidney) és az unokája (Lukas Haas) szolgáltatja az emberiségnek: a sanzonokat még a marslakók sem bírják elviselni, szétrobban tőlük a fejük. Mondjuk, mi emberek is vagyunk ezzel így egypáran.

A műfajparódia, politikai szatíra és a karakter-karikatúra hármasának terméke szerencsére nem merül abszurd túlzásokba – még a békegalamb is hihető, amely megvadította az űrlényeket, az amerikai elnökök színvonaláról pedig egy idő óta jobb nem beszélni... A mulattatást Danny Elfman vidám bevezető indulója is biztosítja, amely ugyan nem valami nagy eredetiség, de kétségkívül hatásos, igazi hadsereg ugyanis egy ilyenre piruettezne, és nem menetelne. A film vége viszont olyan deklarált ízléstelenségbe fullad, amelyet nem lehet egyhamar elfelejteni, pedig ezt a „normális” amerikai filmek még ma is bőven adagolják. (És még mindig nem lehet megunni…)

Az igazi happy end azonban az lett, hogy a film – bár szándékozta volt – mégsem vált a sci-fi e mellékműfajának a szellemi temetőjévé. És ez nemcsak A függetlenség napjának volt köszönhető, azon az alapon, hogy még mit nem: zombiktól, vámpíroktól, sorozatgyilkosoktól retteghetünk, csak a marslakóktól nem? Hiszen azzal, hogy Tim Burton felelevenítette ezt az 55 lapos kis cetlisorozatot, bemutatta, miszerint semmi akadálya egy akármilyen ostoba, lejárt ötletből is jó humorérzékkel egy színvonalas szórakozást készíteni. Hadijelentés: 1996-ban a marslakók nyertek.  


Kulcsszavak: Tim Burton

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés