Gyöngyösi S. Zoltán
2010. 08. 15.
A hetedik pecsét (Det sjunde inseglet – 1957)

Antonius Block lovagot (Max von Sydow) tíz évvel ezelőtt beugrasztották egy fényesnek tűnő keresztes hadjáratba, hogy Jeruzsálem mellett a lelki békéjét is biztosítsa a kereszténység kebelében; s amelyből most kiégetten, megtörten és Istenbe vetett hit nélkül vonszolja magát haza a pestis sújtotta Svédországba. Közönye oly mértékű már az emberi szenvedések, mi több: az emberi kapcsolatok iránt, hogy magát kirekesztettnek érzi mindenkitől – már nem tud szépséget találni mások életében. Még a hadjáratot vele át- és túlélő csatlósához, Jönshöz (Gunnar Björnstrand) is már csak tőmondatokat és tőkérdéseket intéz. Nem csoda, hogy nem ér rá foglalkozni cinikusan szellemes, a fogai között folyton maximákat elmorzsoló fegyverhordozójával, hiszen az a baj, ami az ő lelkét emészti, Jönsben már rég elnyugvást nyert.

Mit is akar tudni Block? Nem azt, hogy mi az élet értelme, hanem azt, hogy van-e egyáltalán Isten? Ez utóbbira adott válaszok adnak ugyanis választ az első kérdésre is. Márpedig a csatlós ezekkel a kérdésekkel öntetszelgő és ironikus cinizmussal nem foglalkozik: ő ugyanis már tudja, hogy a válasz a „semmi”. Jöns eljutott oda, ahol az ember pontosan tudja, hogy Istent felkutatni totális hiábavalóság azokban az elhullajtott nyomokban, amelyeket az Ő jelzésének vélünk s még inkább akarunk látni; a pokol meg itt van a földön, ennek felismeréséhez nem kell oknyomozás. Tűrni és élni: ez kiábrándultság hitvallása. Ez nem is olyan egyszerű, mert idióták és gonoszok vesznek minket körbe s létük ellen nincs kihez fellebbezni. De az élet értelme – Isten nélkül – éppen ez: elviselni a többieket, hiszen Sartre óta tudjuk, hogy a pokol a másik ember.

Baktat tehát a fáradt lovag és világra sercintő csatlós a kietlen vidéken, ahol már aratni kezd a dögvész… Block lovag még sokáig elmarcangolná magát a meddő, személytelen istenkeresésben, azonban váratlanul egészen közel kerül a probléma lényegéhez: találkozik a hajnali tengerparton a Halállal (Bengt Ekerot), aki látványosan, bár tényszerűen közli vele, hogy vége az útnak. A helyszín nem véletlen: a végtelen tenger hullámai előtt jelenik meg a Halál, akit ezáltal lehet azonosítani a némasággal és a semmivel. De van egy hírnök is: az első képen sötétlő fellegek mellett egy fekete madár lebeg az égen. A Szentlélek, csak feketében…

Block azonban egy kis haladékot akar és sakkjátszmára hívja ki a Halált, aki – hiszen neki aztán nincs vesztenivalója – értékeli a lovag egyéni stílusát (kiábrándultság + fölényes, bár szorongó mosoly), és elfogadja a partit. Amelyben Block rendületlenül hatol előre, de pontosan tudja, hogy napjai már meg vannak számlálva, hiszen csak pillanatnyi győzelmet arathat akkor is, ha bemattolhatja ellenfele sötét királyát. Egyelőre azonban még a végső kérdéssel foglalkozik.

Amikor aztán a vidéki templomban gyónást tesz a papnak, az – a lovag tudtán kívül - maga a Halál. Amikor vall, ez mondja neki: „Azt akarom, hogy Isten kinyújtsa felém a kezét, fölfedje arcát, szóljon hozzám... Kiáltok hozzá az éjszakában, de néha úgy tűnik, mintha senki sem volna ott”. A Halál közönyösen válaszol: „Talán csakugyan nincs ott senki”. Block összeroppan: „Akkor az élet képtelen borzalom. Senki sem képes úgy élni, hogy ott van a Halál az orra előtt, és tudja, hogy minden semmi”. Aztán hencegve feltárja, hogy győzni fog, mert a futóval és a lóval operál, legközelebb pedig a balszárnyon támad. Amikor aztán a Halál szisszen bele az arcába – „Ezt megjegyeztem!” - , Block tudja, hogy megérkezett a végjáték: a saját gyarlósága, de egyben az egyházba vetett hite is segít abban, hogy a játszma előre eldöntetett. Most már valamit tennie kell, hogy valami értelmes cselekedetet is felmutasson, ha Istennek nem is, de magának, mielőtt komor partnere karon ragadva kivezeti őt a világból.

A játékstílus felfedése fontos mozzanat a filmben, hiszen Block számára e pillanatban már nem is Isten léte az elsődleges, hanem az, hogy valami nyomot hagyjon maga után, búcsúzóul még boldoggá tegyen valakit, ha már eddig nem volt erre képes. Mivel azonban immár sikerült teljesen elszigetelődnie mindenféle emberi érzelemtől, ez a lehető legnehezebb dolognak ígérkezik: a film következő része ennek az ellentétnek a feloldását mutatja be.

Bergman következetesen rögzíti, hogy ebben a folyamatban az egyház nem kaphat helyet. A Halál nem véletlenül jelenik meg a gyóntatópap szerepében: az intézményesített vallás a filmben csak az életellenességet és a pusztulást jelképezi. A két vándor tehát a fenti templomba téved, ahol a festő épp a haláltáncot festi a falra. Ez érdekes része a filmnek annyiban is, hogy Bergman apja pap volt és a rendező éppen a templomi falfestményekből tanulta meg, hogy a vizuális ábrázolás mennyiben tudja helyettesíteni a verbálist. Míg a lovag gyón, Jöns hitetlenül és lekezelően nézi a képet és nem érti, hogy minek ezeket festeni, ha az ember nem váltható meg önmagától; de a festő meg van győződve a munkájának értékéről: a képek emlékeztetik az embert a mulandóságra, más céljuk nincs, a következtetés meg az egyénre van bízva, az már nem az ő dolga. A templom tehát nem más, mint a pusztulás és önvád mutatványosbódéja – nem csoda, hogy a Halál is itt ver tanyát egyházfi képében és gyóntatja meg a jóhiszemű lovagot. Aki a papnak gyón, a halálnak gyón, hiszen a pap is hivatásszerűen a metafizikával – azaz a megfoghatatlan dolgokkal - foglalkozik. Nevezzük azt a „semminek”?

Amikor aztán a kihalt házak között Jöns nyakon csíp egy fosztogatót, felismeri benne azt a papot, aki a lovagot a Szentföldre küldte, s megígéri neki, hogy a legközelebbi találkozás alkalmával a tolvajok jelét pengézi bele az arcába. A tróger egyházfit futni hagyja ugyan, de rögtön magához vesz egy elhagyott lányt, aki létének hirtelen értelmet és védelmet tud adni. A faluba aztán flagellánsok érkeznek, ahol egy nyomasztó, hisztériás könyörgést eresztenek meg az Úrhoz, és vánszorognak véresen tovább. Ez a film egyik legkényesebben kivitelezett jelenete: a két komédiás állatias, életvidám, reneszánsz daljelenetét szakítja meg a felső nagytotálban megjelenő önostorozók, majd a tömeget mutatja közelről az úszó kamera, amint megroskad a látványtól. A végén ismét messziről, fentről látjuk az elvonuló társaságot, akik mögött aztán csak az üres pusztaság marad: a film kulcsszava, a „semmi”, itt fű és por alakjában.

Block és csatlósa unottan és hidegen nézi végig mindezt: számukra a szervezett hit, legyen az bármilyen is, szelíd vagy dühöngő, már nem jelent vigaszt. Ráadásul a helyiek épp megégetni készülnek egy lányt, aki szerintük a sátánnal hált, s ennek nagy bizonyítéka az, hogy a lány azt még el is ismeri. Ismét előkerül a papfi, aki az ostoba és ittas nép felizgatásával majdnem halálra táncoltatja Joffot, a várási komédiást, mert rajta kéri számon a helyi kovács feleségének a megszöktetését; majd megjelenik Jöns, aki most már beváltja fenyegetését. Nem, a lovagnak és persze Jönsnek semmi köze sincs már az anyaszentegyházhoz, attól vigaszt nem remélhetnek, annál tudást nem találnak. Jöns már nem is akar.

Amihez a lovagnak igazán köze lesz, az a szent család – csak épp nem az égi, hanem az evilági mása. Block önkínzó útjával párhuzamosan közeledik a falu felé egy háromtagú színésztársulat: Skat (Erik Strandmark), a trupp vezetője mellette jön a bohókás, látomásos Jof (Nils Poppe) és felesége, a szőke, karcsú, boldog kismama, Mia (Bibi Andersson), no meg gyermekük, akitől azt remélik, hogy majd nagy művész lesz, aki akár a labdákat is meg tudja állítani a levegőben. (Ha megfigyeljük, a film elején találkoznak a lovaggal, amikor az és Jöns elbaktat a szekerük mellett.) Jof és Mia (azaz József és Mária) a Szent Család reinkarnációja, a huncutkodó szeretet és együgyű élet hívei, akik közül Mia a földhözragadt, Jof pedig az, aki folyton játékos hallucinációkat lát, a film elején maga Szűz Mária és a kisded jelenik meg előtte. Jézus családjával való azonosságuk azonban senkinek nem tűnik fel, csak Block lovagnak. Skatnak a legkevésbé, ugyanis elcsábítja a helyi kovács feleségét és lelép a társulattól, ami miatt Joffot akarják halálra táncoltatni a kocsmában. Amikor Jöns megmenti a durva népségtől a színészt, az öt ember egy kellemes, barátságos estét tölt el a szabadban. A Halál természetesen ismét bepofátlankodik, de ezt csak Block veszi észre, aki nekiül a partinak. Immár barátságosabb mosollyal, mint bármikor korábban: ez az este volt idáig a legszebb dolog az életében. A feleségén kívül…

Block ugyanis azt gondolja, hogy a legjobb lenne mihamarabb hazaérni a nőhöz, aki tíz év óta vár rá kitartóan – ez is egy jócselekedet, és elég értelmes is. Maga felé hajlik ugyan a keze, de az előzmények után már tudhatjuk: nem azért igyekszik a nőhöz, hogy neki, a lovagnak az jó legyen, hanem azért, hogy a felesége örüljön. Hiszen neki, Blocknak már minden mindegy: az embereket unja, a Halál pedig résen áll.

Az események azonban úgy alakulnak, hogy Block lovag magával hurcol egy egész kompániát: Joffot és Miát ő invitálja az együttes útra, mivel a Halál egy játékos megjegyzést tett a gyermekre, és Block ebből már tudja is, hogy kire pályázik a kaszás. De velük tart az érzékeny lelkű, megcsalt kovács, aki az esti erdőben találkozik a kikapós feleségével, Skat pedig egy átlátszó színjátékkal megöli magát, aztán a Halál meg őt. Itt már nincs apelláta: elfűrészeli alatta a fát, és Skat hiába kéri őt, hogy adjon haladékot, ő már nem tartozik a kiválasztottak közé: középszerűsége és élvhajhászása gyors büntetést nyer. 

Az erdőben a lovag és Jöns végignézi, hogyan gyújtják meg a máglyát a halálraítélt lánynak, akivel a film elején, a templom előtt találkoztak. A lány az ördöggel hált és most egzaltáltan várja a Nagyúr jelentkezését. Ismét az egyház pusztít – habár a lovagban felmerül a gondolat, hogy szét kéne csapni a katonák között, mégis elmennek a helyszínről, hiszen minden értelmetlen, amit az emberi gonoszsággal szembe lehetne szegezni.

A lány hallucinációját sok kritikus úgy értékeli, hogy ez tulajdonképpen egy „vízió-vízválasztó” jelképezése: a társadalom értékeli ugyan a látomást, de csak akkor, ha az a kedvére való. Jof látomásai akár még közkedveltséget is hozhatnának neki, ellenben a lány látomásai nem. Ez erőszakolt magyarázat. Inkább próbálkozzunk meg mással.

A lány látomásos mivolta párhuzamban vonható Jof és a lovag látomásaival. A lányé (tudjuk róla) hazugság, maga is csak azért hiszi el, hogy megkönnyítse önnön halálát; Jof csak látja a dolgokat, de nem kerül velük igazi kapcsolatba, maga is könnyű tréfának tekinti a túlvilág incselkedését; aki valóságosan is értekezik az ismeretlennel, az a lovag s mégis ő a leginkább hitehagyott mindenkihez képest. A lány ráadásul az ördöggel „hált” – viszont a filmben erről a „személyről” szó sincs. A film kizárólag Isten létének kétségességével és a Halál bizonyosságával foglalkozik, az ördöggel – mint egyfajta köztes létállapottal – nem. A lány látomása – ha volt is – tehát hamis: ami bizonyos, az a lovag látomása a Halálról.

A Halál persze nem hatódik meg Block útitársi mivoltától, és reggel megjelenik, hogy figyelmeztesse őt a játszma folytatására. Amikor aztán Jof észreveszi, hogy mi folyik itt, elmenekíti a családját, amelyet Block észrevesz, míg a Halál nem, mivel a háta mögött vannak. Block meglepetésében elnéz egy lépést, ezzel meglepi a Halált, majd „véletlenül” feldönti az ingujjával a bábukat, amelyeket a Halál udvariasan visszarak a helyükre, közölve, hogy ilyen olcsó trükknek nem dől be. (A kritikusok szerint viszont nekünk nem szabadna bedőlni ennek, hiszen a Halál nem lehet olyan ostoba, hogy ne tudja, ki hol van az áldozatai közül. De maradjunk annyiban, hogy a Halál sem mindenható, hiszen nem jött rá arra sem, hogy a lovag milyen taktikát folytatott vele a hatvannégy mezőn.) Block vesztett – most már a végső igazságot akarja tudni, hiszen neki már minden mindegy. Kéri a Halált, hogy árulja el a titkait. „Nekem nincsenek titkaim” – mondja az rendíthetetlen, mosolygó közönnyel. „Nem tudsz hát semmit?”– kérdi megtörten a lovag, de kérdésében látszik, hogy más válaszra nem is számít már, mint amit kap: „Nem, nem tudok semmit.”

A szent család elmenekül, a lovag és társaságba pedig a kastélyban épphogy csak elköltheti az utolsó vacsorát a János Jelenések Könyve hetedik pecsétről (a földi lét pusztulásának a víziójáról) szóló rész alatt, amikor valaki kopog az ajtón… Amikor Jöns blazírtan visszatér a társasághoz azzal, hogy senki nem volt odakinn, már mindenki tudja, hogy ez a „senki” ki lehet. Egy sötét árnyék – már csak annyi a halál, akinek látványára Block, aki már tudja, hogy nincs visszaút, a kezébe temeti az arcát. Aztán a Halál táncba ragadja a társaságot, akiket a látomásos Jof egy dombtetőn lát eltűnni. Block lovagnak ő és a családja megmentése volt az élete értelmét egyetlen kézzelfogható módon igazoló tette.

Max von Sydow ezzel a filmmel vonult be a nemzetközi filmvilág nagyjai közé – nem csoda, tökéletes választás volt szőke, gótikus fejével, játékos tekintetével és mindig mosolyra álló ajkával, amely azonban mégis egy végtelen egykedvűséget és közönyt sugall a külvilágnak. Amikor dühbe és kesergésbe borul, mert nem leli Istent, még akkor is az érződik rajta, hogy már tulajdonképpen menekülne a gondolattól, csak adjon valaki kiutat neki ebből –alakítása visszafogott, sem a mimikája, sem a mozdulatai nem harsányak, a drámai manír persze néhol kijön rajta, de a film éppen ettől élvezhető, mert ezeket Sydow mindig röviden adja elő, hogy aztán visszaessen a világ iránt türelmes értelmetlenséggel viszonyuló ember alakjába. Nagyszerű választás volt társa, ellenpontja, Björnstrand, aki unott és fölényes arccal, álérzékenykedő cinizmussal osztja az észt a szkepticizmusról. Az utolsó mondata, amikor mindenki bemutatkozik a Halálnak, ennyi: nem hisz ebben az egészben, de tiltakozik. Hozzájuk képest a társaság többi tagja másodvonalbeli alakítást nyújt, hiszen Anderssonnak tényleg sok mindenre nem volt szüksége a jellemábrázoláshoz, csak a finom nőiességre; a férjét alakító Poppe viszont egy sablonhős, hiszen még a külseje is hasonlít a nagy nevettetőkhöz, vagyis Pierre Richardhoz és Roberto Benignihez: színészi alakítása a tágra nyitott szemek és a gyermeki mosolyok világához köti őt, ami persze élet ellentétben áll a lovag, a csatlós és persze a Halál komorságával. Ez utóbbit Bergman eredetileg bohóc alakjában képzelte el, fekete ruhába öltöztetve, végül inkább egy rideg szobatudós alakját választotta, aki azonban a maga rövid jeleneteinek minimalista közegében is erőteljesebb stílussal bír, mint a kommersz filmek tucathősei: türelmes, de nem tágít a végcéljától; finoman szellemes és lehangolóan realista módon filozófikus, létét könyörtelenül a tudatunkban égeti, pedig aztán sok minden nem csinál Ekerot, csak néha röpkén elmosolyodik, máskor meg rövid, s épp rövidségükben gyilkos válaszokat ad a lovagnak. Bergman természetesen sokszor él az arcközeliekkel, különösen, amikor a lovagot, a halált és a csatlóst mutatja, hiszen ők itt az igazi főszereplők: az idealizmus, a könyörtelen értelmetlenség és a realizmus hármasa. Nem csoda, hogy monokrom lett, hiszen a szélsőségek értelmezéséhez nem illett volna a színes film.

A filmet a kritikák összevissza helyezik el a történelemben. Nem játszódik ez azonban sem az XIV., sem az XVI. században, hiszen az utolsó keresztes erőd 1291-ben esett el, a film tehát nem játszódhat a középkor végén, hanem csak annak legsötétebb szakaszában – mellesleg a templomi faliképek is erre a korszakra utalnak az esetlenségükkel.  

Bergman filmje – 35 nap alatt forgatta kedvtelésből, filléres áron - az egy cannesi filmfesztiválon való jó mellékszerepléstől eltekintve nem szerepelt fényesen sem a fesztiválokon, sem a kritikusok előtt, csak néhány másodosztályú díjat szedett össze magának, de ez is csak azt bizonyítja, hogy nem kell mindig hinni az ítészeknek. Bergman mindig is viaskodott azzal, hogy mit lehet kezdeni egy olyan világgal, amelyben Istent nem lehet felfedezni. A válasza ez: talán valami jót tenni. Valamit, amelyet Isten, ha létezne, helyeselne. Ehhez viszont nem árt a Halál tudata, mert ez határolja be lehetőségeinket, ez serkent minket az idő kihasználására. A többit meg – mi lesz az élet után? – hagyjuk. Még akkor sem fogunk róla semmit sem megtudni, ha személyesen maga a Halált venné rá magát a kedvünkért egy kegyes sakkjátszmára. De Bergman ezt nem nyersen, kioktatóan, agyonterhelt filozofálással és moralizálással közelíti meg, nem is zsebkendőfúvó érzelgőséggel, hanem Block lovag személyében az istenkeresés céltalan rögeszméjéből a bensőséges életszeretetté, majd végül önfeláldozóvá váló lélek fejlődésének a bemutatásával. Amelyet kitartóan ellenpontoz a két kísérő: a Halál és a szkeptikus szolga, akik visszatartják a lovagot attól, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítson az életének. Ez pedig igen hasznos annak, aki jót akar tenni másokkal és magával.



bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés