Az XIX. századi és századfordulói regények egyik elmaradhatatlan kelléke volt a lump hadnagyocska alakja, aki üres óráiban ivott, blattot vert, bankettekre járt, színházakban leste a nőket, aztán romba döntötte azok szívét, majd, ha átküldték egy másik garnizonba, kezdte az egészet elölről. Mielőtt persze ítéletet mondanánk a váll-lapos sármőr fölött, vegyük észre, hogy a tivornyázáson és az udvarláson kívül ugyan mi mással üthette volna el az idejét? Ahogy aztán fejlődött a közlekedés és a tömegkommunikáció, úgy kezdett el ez a típus kiveszni – mára már teljesen elenyészett, a filmművészetben legalábbis hírmondója sem maradt.

Ez az élestílus persze tisztjeinkben kifejlesztett egy alapfokú könnyelműséget, amelyet jól palástolt a nyegle édeskedés és a kardcsörtető önhittség keveréke, amelyet még a háborúk sem tudtak megnevelni – ilyenek ui. (nagyobb méretekben) nem voltak ez idő tájt, ezért is hívták ezt a korszakot a „boldog békeidőknek”. Nem csoda, hogy a polgárok utálták ezt a típust, így aztán azok a regényekben jellemzően nem is a tiszttársaikkal, hanem valamelyik helyi öltönyössel kerültek összetűzésbe. Egy magyar film szinte összefoglalója volt ennek a szituációnak: a Katonazene (1961) Kállai Ferenc által alakított főhadnagya azonban ráadásul egy pszichopata szörnyeteg, aki a pillanatnyi mulatság kedvéért még gyilkolni is képes – és nem is egyszer.

René Clair és Gérard Philipe más tészta volt. Clairnek, az úriembernek a szerelem nem valami biológiai túrizmus volt egy másik ember életébe, nem eszköz ahhoz, hogy „társadalmi mondanivalók” és kalandok madzagjára felkössék a szereplőit, s főleg nem a cinizmus tárgya: nem, neki ez valami különleges, mély dolog volt, amellyel nem illik játszadozni. Tőle még távol állt az a szemlélet, amelyet aztán a későbbi filmesek – pl. a francia újhullám, az olasz western és az amerikai krimi rendezői – már axiómaként kezeltek: hogy ti. a szerelem egy esetleges dolog, amely ugyan szép, amíg létezik (bántani ezért sosem bántották), de túl lehet lépni rajta, ha már nem tölti be a dramaturgiai funkcióját. Ismerős ez a képlet a kommerszekből? A főhőshöz odasimul a nő, akit megmentett, de aztán rendszerint homályban marad, hogy történik-e közöttük valami a későbbiekben. Ha van folytatás, a legritkábban bukkan fel ugyanez a nő a második, harmadik, negyedik részben. Volt helyette pótlék elegendő…

Gérard Philipe meg mindig megnyerő ifjakat alakított, nála szóba sem jöhetett, hogy a rossz végén süljenek el a dolgok. Pedig a történet kiindulópontja itt még csak nem is egy unatkozó katona pillanatnyi vágya, hanem az, hogy a tisztek fogadást kötnek néhány civillel egy udvarlás sikerességére. A feladvány ez: Armand de la Verne hadnagy, a kisváros szívtiprója képes-e harminc nap alatt elcsábítani egy véletlenszerűen (stílusosan: tombolán) kiválasztott nőt. A harminc nap záros határidő – utána ugyanis az ezred elmegy a nagy hadgyakorlatra. (A film címe ezért egyszerre utal a tényleges hadgyakorlatra és de la Verne magánakciójára.) A sorsjáték egy nemrég ideköltözött ruhakereskedőt, Marie-Louise-t (Michéle Morgan) veti a de la Verne hadnagy útjába, aki a könnyű fogás nyugalmával veti rá magát az ártalmatlannak tűnő prédára. Csakhogy a dolog nem várt fordulatot vesz: de la Verne ugyanis egyszerre csak már nem játékból akar találkozni a mindig szomorkás nővel. Természetesen ellenlábasa is akad: Victor Duverger (Jean Desailly), a helyi notabilitás, aki már olyannyira kapun belül érzi magát, hogy kész ténynek tekinti a házasságát a nővel. De la Verne közben büntetésül két hétre elűzetik a városkából – hatalmas idő ez a feladat kényességéhez képest! Amikor visszatér, immár tehát mindent be kell vetnie a hírneve védelmében: a határidő vészesen közeleg…

De le Verne hadnagy nem olyan, mint Kállai Ferdinándy bárója: nem rosszindulatú ember ő, nem is egy szociopata, hanem csak egy nemtörődöm alak, aki a begyakorolt manírok magabiztosságával igyekszik megnyerni azt a fogadást, amelynek sikerében természetesen semmiféle kétsége nincs. Nem tudunk rá ezért haragudni, már csak azért sem, mert ahogy haladunk előre a történetben, úgy kezd egyre sötétebbé válni a René Clair által kidolgozott környezet. A fél város figyeli őket, sokan tudják, hogy mire megy ki a játék, de le Verne hadnagy pikáns, valójában gusztustalan kis szórakozása, de senki sem szól erről a boldogság reményében élő Marie-Louise-nak, inkább jót gúnyolódnak rajta a háta mögött, majd intrikálni is kezdenek, hogy minél nagyobb bukjon vagy a hadnagy, vagy a nő. A játék szempontjából végül is mindegy…

Duverger is átalakul: habár a film elején még szembeszáll szörnyeteg nővéreivel (akik gyűlölik a Párizsból idejött nőt és élszerepet játszanak abban, hogy beletaszítsák a hadnagy karjaiba), a film vége felé már maga is egy rögeszmés alakká válik, aki mindenáron magának akarja Marie-Louise-t, nem törődve azzal a – normális ember számára kiábrándító -  ténnyel, hogy az nem szereti, sohasem szerette őt. Így hát nem csoda, hogy a film utolsó előtti jelenete, a hadnagy és Marie-Louise találkozása sötétben, éjszaka, esőben történik meg, a háttérben de le Verne gajdoló, ordibáló társaságával, akik még akkor is csak egy röhejes helyzetnek tartják a nő meghódítását, amikor pedig de la Verne bejelenti: a fogadást senki sem nyerte meg és a nőt (akinek a nevét eltitkolja) feleségül fogja kérni.

De le Verne hadnagyról sem derül ki az utolsó pillanatig, hogy most még a régi, vagy az új énje uralkodik rajta: őszinteségét érzelgős tettetésnek, vágyakozását ócska sportszenvedélynek nézzük, s ő maga sem tesz semmit annak érdekében, hogy szétoszlassa a kételyeinket, hiszen még a fellángolások és bánat pillanataiba is folyton beleszövődik a konspirációinak az árnya. Marad tehát az egyetlen biztos pont: Marie-Louise, mindenkinek a céltáblája, aki már nem bízik a férfiben, de nem is akar tőle elmenekülni – a jelet várja, hogy végre őszintén odaadhassa magát neki.

A filmnek két nagyszerű, rövid jelenete van, amely mindent elmond Marie-Louise-ról. Egyszerű kis mozzanatok ezek, de épp így lesznek nemes szerelmi vallomásokká.  

Az elsőben de le Verne már félig lebukott, Marie-Louise napok óta nem áll vele szóba, amikor egy bálon találkoznak. Úgy alakul a dolog, hogy – irányított módon persze – hirtelen ketten maradnak párban, s a hadnagynak azt mondják: ugyan, táncoltassa már meg Marie-Louise-t. Ilyenkor a jó, hagyományos dramaturgiai szabvány szerint a nőnek dacolni kellene, belecsípni a férfibe, elrántani tőle a karját vagy elnézni mellette, hogy aztán annak esengésére végül vonakodva megadja magát. Itt azonban a nő szótlanul és nyugodtan belekarol a férfiba és a keringő dallamaira némán kitáncol vele a zajos fényből az erkély szelíd, nyári sötétjébe.  

A második a fogadás „megnyerése”: a hadnagy (ál)párbaja miatt aggódó Marie-Louise beszalad a kaszárnyába és a folyóson keresi de le Verne ajtaját, már nem félve attól sem, hogy ráismernek és megszégyenül. Nagy áldozat ez tőle, hiszen a becsületét teszi kockára, már csak azért is, mert félelmében, hogy a szeretett férfi talán haldoklik, otthagyta a prefektus lányának az esküvőjét. Aztán az egyik ajtó kinyílik, és kilép a folyosóra a tiszt. Egy szót sem szól; nő odamegy hozzá, átölelik egymást, közben pedig felerősödve csengnek-bongnak az ünnepi érchangok a város fölött. Marie-Louise bemegy a lakásba, miközben a láthatatlan háttérben ott ujjonganak a harangok, és ott fürdik a fényben egy másik nő abban a boldogságban, amely eddig tőle megtagadtatott.

A film képkezelése nem eredeti, de amire érdemes figyelni, a szándékolt pasztellszínezés: ez is egyfajta ómódiságot adott a történet keretének, Clair nem akart abba semmiféle modernséget belekeverni még ilyen szinten sem. Végül is itt a régimódi erkölcsökről van szó – amelyek szerinte már épp kihalóban vannak.

De a férfi a történetet mégsem képes egyértelműen lezárni: de la Verne a kocsiban még mindig nem vallja be, nem meri bevallani, hogy milyen játékot űzött a nővel, aki pedig már mindent tud – ezt meg ő nem mondja el neki. Várja a férfi vallomását, de azt lehetetlenné teszi a többiek sürgető, részeg kiabálása. De le Verne végül úgy lép ki a kocsiból, hogy megkéri a nőt: holnap reggel nyisson neki ablakot, amikor ellovagol az utcájában, akkor tudja, hogy még van reménye. Az ablak azonban nem nyílik ki. (A film eredeti forgatókönyve szerint egyébként kinyílt volna, mert az volt a tétel, hogy Marie-Louise megmérgezi magát és a szobalány szellőztetésbe kezd, ami után persze a hadnagy boldogságban fürödve lovagolt volna tovább. De ezt már a rendező is túl melodramatikusnak találta.)

Itt azonban még csak annyit látunk, hogy de la Verne túl sokat játszott, tartani akarta magát a klikkje által rá kirótt szabályokhoz, csak az utolsó pillanatban lépett ki a szerepéből, amikor viszont már késő volt. Nem is őt sajnáljuk – hiszen legyen neki is egy rossz napja örök tanulságként a jövőre - , hanem a nőt, akiről tudjuk, hogy valószínűleg (bár semmi sem biztos) nemsokára férjhez megy a másik, de utált udvarlójához. Marie-Louise már sosem fog kitáncolni egy férfival a sötétbe, hogy az szótlanul megcsókolja őt és a harangok – a harangok, azok már csak a reggelt, a delet jelzik majd, meg az esti misét, amikor a boldogtalan asszonyok egyedül maradnak Istennel a templomokban, és már sosem hajtják le úgy a fejüket a padsorra, hogy azt remélnék: a hátuk mögött majd megáll valaki, a kezét a vállukra teszi és elviszi őket egy messzi, messzi garnizonba.