Volt egyszer, hol nem volt… Azaz, dehogy is: pontosan tudjuk, hogy hol volt és ott ki volt a történet hőse: Brooklyn és Allen Stewart Konigsberg. A később Woody Allenre átigazított név gazdája persze nem teljesen az a Joe gyerek volt, aki a filmben szerepel, már csak azért sem, mert Woody 1935-ben született, a film viszont 1938. október 30. – 1944. január 1. között játszódik, amikor a rendező még legfeljebb a mama gügyögését hallgatta, de nem a rádiót és ráadásul a házuk sem a Rockaway Beach-en állt. Ahogy mondani szokás: a többi klappol.

A filmet úgy szokás emlegetni, hogy Woody megint Fellinihez, csodálata második tárgyához fordult. Ezt egyszer már megcsinálta a Csillagporos emlékekkel (1980), amikor is a Nyolc és felet (1963) fordította le zsidó-amerikaira, most pedig ugyanezt tette az Amarcorddal (1973). Kétségkívül van hasonlóság a kettő között, leginkább az, hogy egyiknek sincs egy jól felállványozott története, hanem csak a gyermekkor emlékkép-villanásai, megszépített gegek és esetleges hangulatok laza variációi. Woody Allennél az eszmei összeköttetést a jelenetek között a rádió szolgáltatta, amely szól, ha kell, ha nem, s vagy belebeszél a szereplők életébe, vagy aláfesti a szituációt, amelyben épp szeretnivaló kisszerűséggel babrálnak valamit az életükön. (A rádió hangjai alatt elsősorban a dögösre vett swinget kell említeni, ez teríti be az egész filmet.)

E tekintetben a film két hasábra oszlik: az egyikben Joe (Seth Green), vagyis a gyermek Allen családi körképét élvezhetjük, a másikban pedig Sally (Mia Farrow) karrierjének a kibontakozását, aki cigarettaárusból küzdi fel magát rádióbemondóvá. A két sztorinak látszólag semmi köze egymáshoz, ami hosszú ideig megbontja a történet egylényegűségét már csak azért is, mert a narrátor-rendező még a filmbeli gyermekkorában sem követhette nyomon egy bemondónő pályaívét. De Sally fellépésének mégis van értelme: a film végén a családi kör tagjai szelíden olvadnak össze az elmúlás derűs egyvelegébe, s ezzel együtt a rádió addig bolondos sztárjai is azon a kérdésen kapják magukat, hogy vajon fog-e még rájuk emlékezni valaki a jövőben? Névvel, címmel nyilván senki; de ha a hangjuk és a rádiózene a szívünknek kedves, rég halott alakok bolondos mániáit, vágyait, tettetett haragját vagy épp szégyenét körítik, akkor tovább él bennünk tovább mindkettő s úgy szívódnak fel az egyre elnagyoltabb színekkel játszó alkonyba, ahogy az idő egyre jobban fogyni kezd bennünk.

A szereplők sorsfordulatai kisszerűen mulattatók, de mindig sértő él nélküliek: a rosszkedvnek így még annyi ideje sincsen a filmben, hogy elrágjon egy sóspálcikát, habár tény, hogy meghal benne egy aknába esett kislány. De mivel a főszereplő itt is a rádió, amely most speciel megerősíti a családi kötelékeket, ezért a tragédia dramaturgiai súlyát legfeljebb az érzelmesség átmeneti felerősödése jelenti. (A valóságban az eset 1949-ben történt.) Az egyes jeleneteknek nincs törekvése az értelem meghódítására, hangulatuk, történetük futó, kecses szkeccsei nem akarnak intellektuális célzatot érinteni. A legmaradandóbb jelenete az, amikor a náci tengeralattjárókra vadászó fiúk mind hazatérnek, kivéve Joet, aki az elhagyott parton meglátja a horogkeresztes búvárhajó szürke fedélzetét, amint a láttára unalommal alámerül a hullámokba. Nem beszél róla – mert a gyerekeknek nem hisznek a felnőttek. Ugye, ismerős? Kétségkívül van valami kapcsolata ennek az Amarcord Rex-jelenetével, azzal, amikor az egész város kihajózik a tengerre, hogy megcsodálják „a fasizmus büszkeségét”, amely épp oly dinamikus közönnyel úszik ki előlük a képből, mint itt az U-valahányas cápa.

Valószínűleg a rendezőnek sem hittek volna azok, akiknek az apró-cseprő sztorijait megfestette: talán túl szép ez így, mondhatták volna. Pedig a jelenetek mind nagyon karakter- és korérzékenyek: a rendező zsenialitása a kisplasztika iránti fogékonyságban rejlett, mivel Woody Allen műveinek többségében ugyan van egy sztoriív, azonban azokról könnyen leválaszthatóak az egyes jelenetek, amelyekben ráadásul mindegyik szereplő néhány egyszerű, jól odacsapott jellemfolttal is tökéletesen van illusztrálva. A rendező most evidensen nem szerepelhetett benne, hiszen nem lett volna helye felnőtt fejjel a családjában: ott mindenki „csak” éli az életét, de nem gondolkodik el annak mélyebb értelmén, sőt, gyakorlatilag senki semmin nem gondolkodik: vagy örülnek, vagy veszekednek, vagy álmodoznak és leginkább megbékélnek mindazzal, ami van. A szereplők közül két alak viszi igazán a prímet: Bea néni (Dianne Wiest), aki attól retteg, hogy vénlány marad, de egyszerűen képtelen egy normális férfit találni magának – az ő belépője és jelenléte ennek ellenére (az örök életvidámság és remény jelképeként) mindig lendületes zenét hoz magával; és Abe nagybácsi (Josh Mostel), aki azzal a sorssal veri a családját, hogy folyton halat hoz haza. A finomműves munka tökéletességét bizonyítja legjobban az ő karakterexpozíciója: hazahozza vidáman a halat, kiborítja az udvarra, a felesége kétségbeesik a láttán, pár durvaságot vágnak egymás fejéhez és már ki is mennek kétoldalt a képből. Ez azért egyszerű, de ötletes jelenet, mivel mutatja, hogy a felek már annyira bejáratták ezt a fajta veszekedést, hogy pár szóval megoldják az egészet – teljes az összeszokottság.

Egy képeskönyv lapjait forgatjuk tehát, ahol még boldogtalanságukban is boldogok az emberek és ahol a verés sem fáj, mert közbeszól a rádió. Amihez egyébként Woody Allennek a legkevesebb köze volt az életében.