David Morell (1943 - ), az Iowa Egyetem fiatal tanára – mint jó bölcsész – nem elégedett meg azzal, hogy pusztán az észt ossza az amerikai irodalomról, hanem maga is bele akart abba kerülni. 1968-ban kezdte el írni debütáló könyvét, az Első vér c. kisregényt (First Blood), amelyben előkerül egy bizonyos John Rambo nevű vándorló vietnámi veterán, aki ugyanazt csinálja, amit a filmben: egy kisvárosi sheriff rendteremtési mániájának a célpontja lesz, aztán az erdőben bujdokolva lemészárolja a rendőrség és a Nemzeti Gárda tagjait, visszatér a városba, hogy ő és Will Teasle sheriff végre összemérhessék az erejüket. A könyv vége azonban nem pontosan olyan, mint a filmé: Morellnél Rambo öngyilkos akar lenni, s végül mindketten meghalnak, ráadásul Rambot a sztori harmadik főszereplője, Trautman ezredes öli meg. Morell eleve célzatosan a háborús traumákra helyezte a hangsúlyt, ui. – ez a filmből nem derül ki - nemcsak Rambo járta meg az aknamezőket, hanem Teasle sheriff is, csak ez utóbbi a koreai harcokban vett részt. A háború azonban könyörtelenné formálta mindkettejüket: csak a győzelem létezik számukra, a megalkuvás, menekülés, beismerés, önreflexió készsége hiányzik belőlük, pusztán egyetlen emberi érzelem bukkan fel bennük a harc közben: a másik iránt kibontakozó fokozatos tisztelet. Mellesleg illúzióromboló, de a Rambo név nem a spagettiwesternekből jött át (ott szerepeltek ilyenek: Django, Ringo), mert egy Amerikában kedvelt almafajta neve volt – illetve még most is az.

A végül 1972-ben megjelent kisregény kellemes kis sikert aratott, többször is megjelent, még a forgatási jogokat is megvették a szerzőtől, csak éppen valahogy film nem lett belőle. Tologatták ide-oda a producerek asztalán, ami leginkább annak volt köszönhető, hogy a posztvietnámi szindrómával igazából polkorrektségi okokból (nem volt "időszerű") senki sem akart foglalkozni. Az igaz, hogy már a Taxisofőrben (1976) előkerül finom jelzésként a tengerentúli kaland a magányos, önnön jellegtelenségétől becsavarodó Travis Bickle alakjában, de ennek a filmnek gyakorlatilag semmi köze sem volt a katonáskodáshoz. Jött viszont a Szarvasvadász (1978), Michael Cimino klasszikusa, amely 1979-ben besöpörte magának a két legfontosabb Oscar-díjat, aztán meg persze a Coppola-rendezte Apokalipszis most (1979), ami BAFTA-t, Golden Globot és Arany Pálmát ért: Vietnámról tehát immár lehetett beszélni. Lehetett, ám még mindig csak önkritikusan, szomorúan és sajnálkozóan, kiemelve azt, hogy az milyen egyéni és kollektív személyiségtorzító hatással járt. Ez egyébként szükségszerű reflexió volt a történésekre, már csak azért is, mert John Wayne háborús uszadékfákból összetákolt Zöldsapkások (1968) c. ízléstelen és sekélyes propagandafilmje hosszú évekre betett minden olyan kísérletnek, amely valamennyire a megértés irányába terelhette volna e csődbe fulladt hadjárat értelmét.

De aztán 1980-ban jött Reagan elnök, aki erőteljesen szakított azzal a köldöknézéssel, hogy az USÁ-nak milyen ártalmas volt ez a kaland és tönkretett emberi sorsokban ez mennyibe került neki: a filmes őscowboy President már a beiktatás másnapján a kommunizmus elleni harc jégtörőjévé pozícionálta magát, és esze ágában sem volt önsorsrontó sérelemként kezelni a Vietkong elleni harcot. Nem sikerült – na és? Most itt van Afganisztán, majd ott sikerülni fog. Babrak Karmalba csak nem fog beletörni úgy a szurony, mint Ho Si Minbe. (Azért ő sem volt egy könnyű menet.)

A történet hirtelen aktuálissá lett, megkezdődött tehát a rendező- és szereplőválogatás. John Rambo karakterénél a bőség produceri zavarával küzdhettek, mivel gyakorlatilag mindenkinek felajánlották Hollywoodban. Különös érdeklődést tanúsított iránta Steve McQueen, aki végül azért esett ki a pikszisből, mert túlkorosnak találták egy vietnámi veterán szerepéhez; aztán jött Clint Eastwood (Piszkos Harry nyomdokain), Al Pacino, Robert De Niro (a Szarvasvadász főszereplője), Paul Newman, Nick Nolte, John Travolta, Dustin Hoffman, Kris Kristofferson, Michael Douglas, de még Terence Hill is. Ha végignézzük a választási lehetőségeket, akkor azt kell mondani, hogy a meghasonlott hős jellemét ezek mind nem tudták volna átütően eljátszani. Steve McQeen tényleg öreg volt már a szerephez, Eastwood túl jól alakította a lelki problémák nélküli szikár öldöklőket, Al Pacinoban kiírhatatlanul ott van valami tragikus intellektualitás, Robert De Niro meg sosem hegymászós, hanem lassú karaktereket töltött ki tartalommal, Paul Newman jófiúkat játszott és nem dühöngő hősöket, Nick Nolte túl őszinte tekintetű volt, John Travolta, a tánckirály még messze állt Vincent Vega szerepétől, Dustin Hoffman inkább az esetlen, sodródó szerencsétlenkedők alakítására volt kiképezve, Michael Douglas pedig túl értelmiséginek nézett ki. Hogy kinek jutott eszébe Terence Hill, az jó kérdés, mindenesetre nem ártott volna elbeszélgetnie a pszichológusával, mivel Hill már westernhős korában is végigvigyorogta a filmeket, ezért is lett belőle komikus színész. Talán még Kristofferson tudott volna helytállnia szerepben, de „sajnos” ő is folyton rendes, szeretnivaló alakok bőrébe bújt. Meg hát persze egyiküknek sem volt olyan szép, kidolgozott izomrendszere, mint Stallonének és egyik sem tudott olyan sötéten, mondhatni, olyan Klaus Kinski-módra nézni és dühösnek lenni, mint ő most itt. Akárhogy is nézzük, ezt a szerepet a sors neki szánta.

Teasle sheriffre sem akárkiket nomináltak: Gene Hackman ugyan tökéletes választásnak tűnt [alakított is később ilyeneket, ld. Nincs bocsánat (1992) és Gyorsabb a halálnál (1995)], de éppen úgy visszaadta a lehetőséget, mint Robert Duvall. Trautman ezredesnek Kirk Douglas lett kiszemelve, ő viszont azért nem fogadta el a felajánlást, mert olyan véget akart, mint ami a könyvben volt, erre meg a forgatókönyvesek nem voltak hajlandóak, pláne nem Stallone, aki maga is belepiszkált az anyagba; Lee Marvin sem akart élni a lehetőséggel. Így ezekre jelentéktelen színészeket kértek fel: Trautman ezredes szerepét tehát Richard Krenna (1926-2003), a sheriffét pedig Brian Dennehy (1938 - ) kapta meg. Viszont a rendező személye kész kakukktojás volt a fenti bevezető névsor után, ugyanis a Kanadából időnként Hollywoodba apró-cseprő munkákért átugró tévés Ted Kotcheff sem azelőtt, sem az után egyetlen maradandó munkát sem alkotott, a Rambót ráadásul nem is az USÁ-ban, hanem Brit Kolumbiában, vagyis Kanadában vette fel egy Hope (Remény) nevű kisvárosban, Alaszka Állam déli nyúlványa alatt. Ennek azért van jelentősége, mivel a történet kerete a homály, az eső és sötétség, ami nemcsak Rambo lelkivilágát jellemzi, hanem egyben a sheriff jellemét is, aki éppen az ilyen szürke és vizenyős viszonyok között tudja kiélni az egyszemélyes hatalmát.

Rambo karaktere viszont szimpatikusabbá alakíttatott, mint a regényben, mivel nem egy terminátort csináltak belőle, hanem egy olyan katonát, aki csak végszükségben öl, de inkább igyekszik egyéb módon semlegesíteni az ellenfeleit (ha megfigyeljük, Rambo senkit sem gyilkol meg közvetlenül, kivéve a kutyákat); az öngyilkossági jelenetet ugyan leforgatták, de végül kihagyták; Trautman ezredesből megmentő lesz és nem gyilkos, Teasle sheriffből pedig egy pitiáner ősbarmot kreáltak, aki hangsúlyozottan nem járt meg semmiféle háborút, és puszta gyűlöletből, az önbecsülésén esett sérelem miatt akarja megölni a veteránt.

De még ez sem okozott volna nagy publicitást a filmnek, ha nincs a végén az a néhány mondat, Rambo üvöltve kezdődő, majd zokogásba fúló monológja arról, hogy amikor visszatért a hazájába, mindenki gyilkosként kezelte és utálta őt, még autótisztítókba sem vették fel munkaerőnek, ezért lett belőle csavargó, aki a régi bajtársait keresi fel, mert náluk még valami megértést remélhet. Nyílt támadás volt ez Hanoi Jane, azaz Jane Fonda és dühöngő hippitársai ellen, akik főállásban kampányoltak a vietnámi beavatkozás ellen – ízlésterrorjuk ellen már Cimino is fellázadt, azok persze (akárcsak a szocialista tábor) vérágas szemekkel támadták le a Szarvasvadászt, amelyben a vietnámiak is bestiákként jelentek meg. A Rambo ilyen előzmények után pár perc alatt tisztázta a helyzetet: Vietnám egy vitatható értelmű tragédia volt, de akik ott voltak, a hazáért harcoltak, úgyhogy ne merészeljen senki sem egy rohadt szót sem szólni ellenük, még akkor sem, ha ott voltak és megcsömörlöttek az egésztől. Az ő bajuk!

Ezért is kellett kivonni Tease sheriff alakjából a háborús múltat, hiszen neki, meg a többi üldözőnek olyan kisszerűnek kellett lennie, amilyen csak lehetett egy korabeli kisváros hadrafogható állománya: ő tényleg egy ökör, egy öntelt, kőfejű, fölényeskedő, nyegle és lelketlen alak, minden undorunk az övé – és ráadásul még az események közben sem tudja megtanulni tisztelni az ellenségét, jellemfejlődésre tehát még ilyen mikroméretekben sem képes; a végén pedig – amikor már mindent tud Rambóról – csak azért akarja még mindig megölni, hogy ismét ő legyen az úr azon a szemétdombon, amit a vietnámi veterán addigra már szétrugdosott. De a társasága is hozzá illő: szinte musicalbe illő ruházatban fontoskodó és kegyetlenkedő közrendőrök, meg a Nemzeti Gárda beszari örömkatonái alkotják a zöldsapkás hőssel szemben felsorakozó csapatot: csupa beképzelt civil, akiknek gőzük sincs a háborúról, mintha csak megannyi elbaltázott Travis Bickle üldözné Rambót az erdőben.  

Amúgy, ha pusztán a megvalósítást nézzük, nem egy különleges alkotással állunk szemben, egy átlagos akciófilmről van szó, később ebből hatalmas szériát nyomott ki Hollywood és ennél sokkal jobbakat is. Ráadásul nem hibátlan a történetvezetés sem, mert a végén Rambo behatol a városkába egy katonai teherszállítón, de ahelyett, hogy az üldözők a nyomában loholnának, udvariasan csak az után jelennek meg a rendőrök és a Gárda katonái, miután Rambo letarolta a fél belvárost és végre kiegyenlítette a számláját Tease sheriffel szemben is – aki (következetesen eddigi jelleméhez) inkább a halált választja, semmint hogy elismerje ellenfelének az igazságát.

A film jó eredményt ért el a pénztáraknál, mivel a 16.000.000 dolláros forgatási költség 125.000.000 dollárt hozott, a kritikusok is jól fogadták, de az igazi népszerűségre akkor tett szert, amikor a politikai elemzők egyre inkább kezdték az összefüggést látni Rambo figurája és Reagan elnök politikája között, mert ez utóbbi ugyanilyen mindent elsöprő módszerekkel lépett fel a világ- és belpolitikában a kommunizmus megváltoztathatatlan létét lassanként már elfogadó tunyaság ellen, mint Rambo a rendet és kisszerűséget rögeszmésen védelmező Tease sheriffel szemben. A tömegek aztán a film nevét is lecserélték, mert az Első vér néven futott a mozikban (hűen a könyvhöz), de a köznyelvben csak „a” Rambo lett és kész.

Habár a történet két folytatást is megért (1985, 1988 - a 2008-as John Rambót most ne említsük), azok már nem mások, mint közönséges hadithrillerek, s bár mindegyik ráépült az amerikai öntudat feltámadására, szimpla propagandafilmnek készültek és azok is maradtak. Maga Stallone is kritikusan viszonyult hozzájuk, amikor a Tango és Cash (1989) c. film elején unottan ezt mondja Kurt Russellnek, aki őt gúnyosan Rambóhoz hasonlítja: „Az egy barom.” Rambo idegösszeomlása ugyanis mindegyikből nagyon hiányzott, amely pedig itt még nagyon precízen volt kicentizve - a megfelelő korszakban a megfelelő helyen és a megfelelő embereknek, akik végre fellélegezhettek, ha meghallották azt a szót, hogy: „Vietnám”.