2010. 08. 08.
A Man-szigeti ember (The Manxman - 1929)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):

Hitchcock utolsó némafilmje megmaradt a rendező korai műfajánál, vagyis a vonzalmak ellentétével operáló témáknál, s így ez is elkerülhetetlenül egy melodráma lett. Nem is túl eredeti: egy szerelmi háromszög az egyik fél eltűnésével kicirkalmazva, amelyben a halottnak hitt szerető visszatérésével felfordul az addig titokban tartott viszony. Legfeljebb csak az egyik szereplő változatosabb az átlagnál: ő ugyanis ügyvéd, akit menet közben kineveznek a Man-sziget bírájává és ebbeli minőségében kell előbb rejtegetnie a férjétől elmenekült szeretőjét a barátja elől, majd döntenie, hogy vád alá helyezze-e a kilátástalan jövőtől elborult agyú nőt, aki öngyilkosságot kísérelt meg.

Nem mondhatni tehát, hogy a mű különösebb eredetiségre törekedne, ráadásul a szereplők alakításán kívül semmi sem tudja felizzítani a mozinézői szenvedélyeket. Hitchcock nem használta ki a Man-sziget eredetiségét, a helyi társadalom bemutatása sem volt a célja, így hát maradt a három főalaknál, akik közül viszont a két férfi kitartóan, vagyis monoton módon csak egy-egy szerepet játszik végig: Pete Quilliam, a szegény halász bőrében Carl Brisson folyton nevet és roppant elégedett az életével, csak akkor komorul el, amikor felesége el akarja tőle venni a gyermeket – ami ráadásul nem is az övé; a Philip Christian ügyvédet alakító Malcolm Keen pedig kezdettől kezdve öngyötrőre veszi a figurát, rendkívül aggodalmas és megviselt tekintettel néz folyton ránk, ami persze abból a szempontból érthető is, hogy ő az, aki reménytelenül szerelmes, majd megszegi a barátjának adott becsületszavát és annak távozása után azonnal hevesen csapni kezdi a szelet Katenek (Anne Ondra), s még gyermeket is csinál neki, végül pedig ő az, akihez a nő menekül, majd ő lesz az is, akinek ítéletet kellene mondania az addig a könyvtárszoba mögött rejtegetett anya bűne fölött. Kate karaktere annyival több, hogy ő már két alakot is kap: a film elején még boldogan viháncol, a második felében viszont átveszi Keen alakítását és maga is leginkább elborult, üres tekintettel néz bele a világba, amire persze neki is megvan a jó oka: mert az egy dolog, hogy faképnél hagyta a férjét, de a gyermeket már nem vitte magával. Hogy miért nem, azt egyébként jó lenne, ha a film informatívabban fejtené ki, de nem teszi; ráadásul elég nehezen hihető, hogy egy anya magára hagyja a gyermekét egy üres házban, hiszen miközben ő Philip életébe akarja végleg bekönyörögni magát, a férje a távol van, szolgálójuk meg nincs.

Az öngyilkosság az angolszász jogban sokáig bűncselekménynek számított, amelynek következtében keletkezett olyan agyalágyult ítélet is, hogy a megmentett öngyilkost halálra ítélték... Itt ez a jelen esetben nem történt volna meg (ez már a XX. század), ezt a jogtörténeti információt csak azért érdemes figyelembe venni, mert a tárgyalótermi jelenetnek volt valóságalapja. A film végén a feloldás természetesen kellő áldozatokkal jár mindenkitől, de végül is közelégedettséget okozva jut nyugvópontra az ügy.

Hitchcock itt már sűrűbben szerepelteti a szöveginzerteket, mint a többi némafilmjében, de ez rendjén való is, mivel itt egy komplexebb érzelmi problémával kellett megküzdenie, mint addig általában, azonban a szöveg gyakorisága még így is mélyen a némafilmek átlaga alatt marad. A fényképezésre sajnos most nem szabad figyelmet fordítani, a jelképek használata is csak egyetlen mozzanatban jelenik meg, ti. amikor Kate apja, a visszataszító kinézetű vén kocsmáros, a vén Ceasar (Randie Ayrton) a mennyegzőn forgatni kezdi a malomkereket, ezzel vetítve előre a párra, illetve Philipre váró megpróbáltatásokat. S habár a film végén egy rövid snitt erejéig bevonul a társadalom is a hármas életébe a mocskolódó asszonyok képében, a történet lényegét ez nem érinti: a Hall Caine bestselleréből készült kis művel a rendező az egyszerűbb nők könnyzacskóit akarta meghódítani, nem pedig a magasb művészetet.

Kulcsszavak: Hitchcock

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés