Gyöngyösi S. Zoltán
2010. 08. 08.
Csak egyszer élünk (You Only Live Once - 1937)
Csak egyszer élünk (You Only Live Once - 1937)

Goebbels olyan pozitív, megértő és kölcsönösen nyereséges viszonyt igyekezett kialakítani Fritz Langgal, a világhírű, bár „fajilag pettyezett” rendezővel, hogy az azonnal tovainalt Németországból az akkor még no name Leni Riefenstahlra hagyva a Führer karlengetésének a dicsőítését. Az USÁ-ban kötött ki, ahol aztán 1936-ban rendezett egy remekművet, a Tébolyt, főszerepben Spencer Tracyvel. Csak a vak nem vehette észre benne a nácizmus áttételes kritikáját, meg egyben az amerikai délen dívó lincselések bemutatását, s ami még sokkolóbb volt: egy fehér emberen. Persze ebbe az is beleszámított, hogy az akkori filmes regula szerint a néger legfeljebb csak mellékszereplő lehetett, s nem eshetett folt az amerikai demokrácián annak érzékletes lefestésével sem, hogy ott is ugyanazon beteges kegyetlenkedéssel bánna el a tömeg a neki nem tetsző alakokkal, mint a Rajnán túli népség - sokkal szervezettebben - a zsidókkal. A film központi motívumát - a tömegember bosszúvágyát a megvádolt ártatlanság elpusztítása érdekében – a következő mű vitte tovább, a Csak egyszer élünk. (Eredeti címe szerint: Csak egyszer élsz.) 

Tracyt most a fiatal Henry Fonda váltja fel, aki Eddie Taylor, a harmadszori börtönviseltsége után szabaduló bűnöző szerepében most nem az önbíráskodó  csőcselékkel, hanem az önbíráskodó magánemberekkel kerül összeütközésbe, mert akármit is tesz vagy nem tesz, az biztos, hogy ezzel valakit feljogosít a múltjában való vájkálásra: Joannal (Sylvia Sidney) való nászéjszakáján kiutálják őt a hotelből, mert oda „ilyen” ember nem teheti be a lábát, a főnöke pedig alig várja, hogy végre kiebrudalhassa őt az állásából. Végül ravaszul belekeverik egy bűnügybe, s halálra ítélik, amelytől csak úgy tud elmenekülni, hogy fegyverrel kitör a fegyházból a villamosszék előtti éjszakán, de közben megöli a börtönlelkészt – pont akkor, amikor megjön a hír, hogy kegyelmet kapott, mert felfedezték az elkövető holttestét.

A film egészen e mozzanatig egy erkölcsnevelő tanmese, egy szerelmi melodráma és a végén egy korrektül kivitelezett kaland története a folyton fáradt tekintetű, kétségbeesett Fonda és az összetört, riadt egérarcú Joan főszereplésével. Sok jót vagy rosszat nem lehet e részről mondani, mivel abban minden az elvárások szerint görög előre: a pozitív hőst természetesen régi vétkeikért tapossa vissza az öntelt többség, a felesége viszont – esküjéhez híven - mindhalálig kiáll mellette, a szabadulás pedig nem lehet kétséges, mivel a filmnek semmi értelme nem lenne akkor, ha a hős letenné a ködös fegyházudvaron a revolvert és visszaballagna a cellájába. (Azt ne firtassuk, hogy a fegyver miként kerül az elkülönítő matracába – ezt a film egyszerűen kihagyja a fordulatok közül.)

Csakhogy itt. ennél a pontnál a történet új folyamágba iramlik és előkerül – igen: Bonnie és Clyde. A nevezett rablópárost ugyan még 1934-ben szitává lyukasztották egy mellékúton, de édeskés legendájuk ekkorra már ikonizálódni kezdett a néplélekben. Lang tehát – meghallván az idők szavait és a pénztárcák patentpattanását - az átlátszó papolás helyett hirtelen a szétlőtt, kitört üvegű roncskocsiban a végzetük elől Mexikó felé száguldó szerelmesekre helyezte a hangsúlyt, azazhogy a kamerát, akiknek a sorsa ugyanaz lett, mint a „példaképeké”: géppisztoly és távcsöves puska, meg persze az egyszerre kihunyó örök szerelem.

A film az elegyes közölnivaló miatt azonban nem vezette végig következetesen egyik értelmi vagy érzelmi szálat sem, mindegyikből kapunk egyet-egyet, így aztán a társadalom rosszindulatának a mélységi szondázása helyett - amelyet pedig oly zseniálisan oldott meg a Tébolyban - csak egy érzelmi ecseteléssel kezelt szomorú kalandregényt kapunk. A filmet ráadásul meglehetős igénytelenséggel vitelezték ki: folyton műtermi beállításokat alkalmaztak, még az egyik messze kanyargó, semmibe vesző utat is a jupiterlámpák alatt alakították ki ahelyett, hogy kimentek volna a határba.

Azt, hogy a mű a film noir egyik korai példája lenne, nem lehet tagadni, hiszen a hangulata elszomorítóan komor, a főhős megviselt, a büntetése igazságtalan és alaptalan, a társadalom ellenséges és előítéletes, a menekülés lehetetlen, a feloldás pedig tragikus, mert a hősök pusztulásával jár. A siralomházi jelenetnél meg egyértelmű, hogy egy német expresszionista rendezte, mivel a cellaketrec rúdjainak az árnyékai egészen különleges hatást keltenek, mintha nemcsak a fogoly, de még a környezete is hatalmas rácsok fogságában lenne. Ez a film egyetlen olyan jelenete, amikor azt mondhatjuk, hogy tényleg egy Fritz Langot nézünk: Goebbels és Himmler rácsait megúszta – az USÁ-ban azonban újakkal találkozott. Felállt tehát és az mondta, hogy ez is fáj neki – több jót a filmről nehéz mondani, de legalább ezt az érdemének kell tekinteni.

Kulcsszavak: Fritz Lang

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés