Gyöngyösi S. Zoltán
2010. 08. 08.
Ahol a bölény dübörg (Where the Buffalo Roam - 1980)
Ahol a bölény dübörg (Where the Buffalo Roam - 1980)

1979-re elérkezettnek látszott az idő arra, hogy az angolszász újságírást asszociatív kekeckedésekkel forradalmasító Hunter S. Thomson ikonografikus alakja és az általa teremtett szédült karakterek megméressék magukat a filmszalagon is, hogy ti. csak írásban olyan jó fejek ők, avagy lehet róluk forgatni is valami épkézláb sztorit. Látszólag könnyen adta magát a lehetőség, hiszen Thomson regényei (vagy inkább tudatmódosult élménybeszámolói) tele voltak elmefricskázó jelenetekkel és alakokkal. Ám ezek filmnyelvre való adaptálása mégis komoly próbatételt jelentett, ugyanis Thomson azzal a bizonyos szabadszájú és különleges képzettársításokkal hengerlő stílussal hódított, amit viszont – hacsak a szereplők nem alkalmaznak belső monológokat – legfeljebb párbeszédekben lehetett volna filmre adaptálni, mint egy drámát. Thomson különben is főleg a leírásokban élte ki magát, nem pedig a párbeszédekben, így hát a dramatizálási vonal itt most éppen úgy mellőzöttségbe kényszerült vonulni, mint ahogy a későbbi Félelem és reszketés Las Vegasban (1998) c. filmben is. Az első kísérlet, vagyis az Ahol a bölény dübörg tehát a Thomson könyveiből összeollózott kalandozásokra épített, míg a Félelem és reszketésben a  központi vonulatot szintén nem a szellemességek és a blőd párbeszédek, hanem Johnny Depp kábítószermámoros tök(él)etlenkedései jelentették.

Art Linson rendező tehát előkapta Thomson korábbi könyveit, élükön persze a legendás las vegasi drogmámoros kiküldetés emlékiratát, és ezekből buheráltatott össze magának egy új sztorit.  Az alapművön alapuló részletekből viszont rögtön kihúzatta a narkotikumokat, ugyanis ne feledjük el, hogy 1979-ben járunk, a Vietnam utáni „morális feltámadás” hajnalán, ekkor még nem lehetett olyan „vonzónak” ábrázolni a szédülést, a hányást, a lázálmokat és a kettőslátást, mint ahogy az megtörténhetett később. Thomson (Billy Murray) tehát a filmben legfeljebb iszogat, mert még azt sem mondhatnánk rá, hogy két üvegből öntené a szájába a piát, legfeljebb szolid szalonspiccel megy át a történeten – amely nem is az övé. A főszereplő ugyanis itt a címben jelzett nagyvad, vagyis az ügyvédje, csak itt nem dr. Gonzo, hanem Carl Lazlo név alatt Peter Boyle túlsúlyos alakításában. (Hogy miért nem volt jó a dr. Gonzo név, nem tudni, amikor pedig Thomoson egész műfaja erről kapta a nevét. Az meg külön kérdést érdemel, hogy a sem nem orvos, sem nem jogász  Thomson miért kapott a filmben doktori címet.)

A „bölény”, a hatalmas termetű, hatalmas hernyóbajszú és hatalmas érzelmekkel megáldott ügyvéd, az igazság víziójának rettenthetetlen demonstrátora három mozzanatban köti le a kissé széthullott életű újságíró életét: először egy tárgyalóteremben, aztán egy farmon, majd egy repülőtéren. Mindhárom alkalom a kudarcot hozza el Lazlonak: a bíróságon az összes házfoglaló és kábszeres védencét elítélik, s az ítélet kritikáját úgy nyújtja be, hogy az ügyészt áthajítja a bírói pulpituson, ami miatt azonnal törlik a kamarai névjegyzékből és eltűnik hősünk életéből. Amikor ismét előkerül, egy farmra kalauzolja őt, ahol egy túlhajtott idióta által vezetett dél-amerikai felszabadító mozgalomnak árusít fegyvereket, sajnos, a beszélgetés ismét nem tart sokáig, mert jön a rendőrség, Lazlo meg elrepül az éjszakában. Habár halottnak hiszik, harmadszor is felbukkan, amikor Thomsont lerángatja az elnökválasztási kampánygépről, hogy előadja nagy ötletét: egy magánállam kialakítását, amelyhez megvan már a föld, éppen még csak lakossága nincs. A turbinák azonban már megint közbeszólnak, mert azok aztán az összes papírját kiszaggatják az aktatáskájából...

Lazlo fellépése kétségkívül nagyvonalú és lendületes, de a személyisége a nézői azonosulásra elég alkalmatlan: habár igazságérzete és a társadalommal szembeni markáns fellépése első blikkre tiszteletre méltó, azonban később már hiányzik belőle a drámaiság - a rendezés egy közönséges pojácát csinál belőle, egy röhejes, középkorú, handabandázó, csődorientált alakot, aki egzaltált, tragikomikus álomvilágába rángatja bele folyton a hol félálomban motyogó, hol meg törő-zúzó, provokatív eszetlenségeket produkáló Thomsont. Aki szintén nem egy kiforrott karakter, mert bár ő lenne a húzónév a filmben, Bill Murray belőle is csak egy szétesett, tulajdonképpen blazírt és fáradt balféket csinál, akinek legfőbb jellemvonása az, hogy taccsra vág mindent a környezetében, miközben a motivációit rendszerint nagyzoló monológokat szétordítva közli a közönségével. Ha épp nem a lakberendezések lerombolásában éli ki magát, akkor viszont tőmondatokban kommunikál szunyókálva vagy teljes hervadásban. A végén ráadásul határozottan eltávolodik az ex-ügyvédje világától is, mert ő már öregszik és beilleszkedett a rendszerbe: immár nagyon is megfelelne neki az elnökválasztási kampánygép úri osztálya, ahová sunyiban (álruhában) átköltözött az „állatkertnek” nevezett kísérőgépről, amelyben a szakadt sajtósokat fuvarozzák. Ekkor toppan be hozzá Lazlo, aki miatt kénytelen botrányos módon távozni a felszállópálya flaszterjére, de semmi lelkesedés nincs benne az iránt, hogy az ügyvéd államalapítási őrültségében részt vegyen.

1968 eszméi e jelenetben szenvedik el a bukásukat: az álomnak vége, a józanság marad meg helyette. Az ügyvéd sikertelen és bolond, az újságíró unott és kiégett, a remények rég szétrepülnek, az elnök is elszáll, a pénznek meg annyi és egy bambi. De nemcsak az álmok szállanak szét, hanem maga a film története is, merthogy kohéziót immár igazán nem lehet találni az egyes jelenetek között, arról meg nem is szólva, hogy az egészen áthúzódik valami erőszakolt, élettől elidegenedett jópofasági kényszer, mindennemű eszmei tartalom nélkül.

Megjegyzendő, hogy Thomson sem volt oda a dologért. Még az 1970-es évek végén adta el a dr. Gonzo figurájának ötletét adó Oscar Zeta Acosta ügyvéd kis történetét, akivel tényleg eltöltött pár napot Las Vegasban, de aztán felmarkolva a 100.000 dollárt azt gondolta, hogy ezt úgysem fogják megfilmesíteni, hiszen a Félelem és reszketéssel is már többször megpróbálkoztak, aztán sosem lett belőle semmi. Ehhez képest kellő rémülettel értesült arról, hogy az addig csak négy db. produceri munkát elvállaló Art Linson az ő életével akar debütálni rendezőként, így hát beleegyezést adott ahhoz, hogy további ötleteket merítsenek a történethez a további könyveiből. A rendezés színvonalát mi sem jelezte jobban, mint hogy a munkálatok elkezdése előtt Linson beiratkozott egy négyhónapos gyorstalpaló rendezői tanfolyamra... Thomson a John Kaye által írott forgatókönyvet „rossz, ostoba, színvonaltalan és olcsó” szemétnek tartotta, de mégis ehhez ragaszkodott a rendező, mert meggyőződése volt, hogy a film már az előtt siker lesz, mielőtt bemutatnák – egyszerűen Thomson hírneve miatt. A biztonság kedvéért azonban Thomsont a forgatás helyszínén tartották, mint „kivitelezési tanácsadót”, de ez leginkább csak abban merült ki, hogy az író fel-alá csámborgott és unalmában néha lövöldözött egy sort a gyepün, továbbá Murrray-vel vitatkozott a karakteralakítási problémákon, amelynek eredményeképpen olyan hatást tett a színészre, hogy az a forgatás közben az egy életre levakarhatatlanul átvette Thomson bizonyos stílusjegyeit.

Nem csoda ezek után, hogy a közönség nem különösebben értékelte a végterméket semmire sem, ami csak 6.600.000 dollár honi bevételt tudott felmutatni, még Neil Young zenéje sem mentette meg: szép, csendes bukás volt, amelyet az mentett meg a teljes feledéstől, hogy ma összevetési alapként lehet használni a Félelem és reszketés Las Vegasban c. filmhez, meg persze a Thomson-legendárium egyik kis fejezeteként is érdemes megtekinteni azoknak, akik többet akarnak tudni az újságíróbálvány életéről. Inkább csak informatív funkciója van tehát, de művészi annál kevésbé: Art Linson belátta a kudarcot, fel is hagyott a rendezősködéssel, még volt ugyan egy próbálkozása 1984-ben, aztán inkább megmaradt producernek. A Harcosok klubja (1999) inkább illett hozzá, mint Gonzo és a forradalom.


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés