A két karakter természetesen szigorúan összetévesztendő egymással, már csak azért is, mert a királyt meg akarják ölni, ezért a kocsisnak kell helyettesítenie őt, aki viszont bátran állja a sarat, azazhogy a koronázást, továbbá a féltékeny férjeket, nimfomán nejeket, lezuhanó lifteket, meg a bombákat és a kardpengéket, hogy aztán a végén elnyerje méltó jutalmát: egy hercegnő kezét.
A film a lehető leglényegtelenebb minden vonatkozásban, humorforrását még csak nem is a csereberén alapuló helyzetkomikumok adják (amire pedig számít a néző), mivel minden főszereplő be van avatva abba, hogy „ez” a király nem „az” a király, viszont abba is, hogy a gonosz öccsnek mindkettőt el kellene tenni láb alól, mert csak így lehet jogilag tiszta az útja a trón felé. Így aztán a vidámságot leginkább az elbaltázott merényletek kivitelezése teszi ki némi rohangálással és ügyetlenkedéssel körítve. Sellers sincs éppen a csúcson, ami nem csoda, hiszen a két karakternek – miként azt már jeleztük – nem kell megerőltetni magát, hogy lehengerelje, megtévessze és átverje a környezetét, a mérsékelt idétlenkedéshez pedig egy Sellers túlzás volt, megoldotta volna ezt akárki más is helyette némi mimikával és egy fokkal szellemesebben megírt forgatókönyvvel.
A film legfeljebb annyiban érdekes, hogy kellemes a zenéje (hiába, ez mégiscsak egy Henry Mancini), meg szépek a látképei (hiába, ez mégiscsak Ausztria, a film bevezető képein pl. a göttweigi apátságot látjuk, de szerepel itt még a schönbrunni kastély is). Igaz, hogy ez egyben a díszletbeli igénytelenségét is sugallja, mivel az összes szereplő K.u.K.-jelmezekben feszít a katonacsákótól kezdve a báliruhákon át, az operetthatás tehát letagadhatatlan. Egyetlen eredeti ötlete a feldolgozásnak az, hogy belekeveri a kivitelezésbe a Vasálarcos legendáját, továbbá a helyi fegyverkovácsot elnevezi Walther Lugernek (merthogy mind a két név egy-egy pisztolymárka elnevezése is).
Richard Quine, a rendező addig sem könyvelhetett el sok nagy sikert, ez a filmje – amely az utolsó lett – szintén az előzmények sorsára jutott: szép, korrekt, mosolyogva mulattató munka, mérsékelt bevétellel. Quine sem sokat nevethetett a végeredményen, mert hiába akart Sellerssel még egy filmet rendezi, nem adtak neki több bizalmat: depressziósan tengődött még egy évtizedig, aztán 1989. június 10-én Los Angelesben szétlőtte az agyát.