Gyöngyösi S. Zoltán
2010. 08. 07.
Joe Kidd (1972)
Joe Kidd (1972)
Ez már csak külsőségeiben a Vadnyugat, valójában egy posztwestern-világról beszélünk. A bíróság épülete 1899-ben épült, így hát valamikor az XX. század elején járunk; már a mexikóiak sem a határfolyón átlovagló iszákos és hejehujázó banditák, hanem a tárgyalóterembe alázatosan bevonuló felperesi pertársaság, akik az igazságot keresik, mivel kiderült, hogy a telekkönyvek szerint az ő földjük immár nem az övék... A bíró tiszteletteljes kioktatása után azonban Luis Chama (John Saxon) tör be forradalmi hevületű bandájával az épületbe és közli, hogy elég volt a perrendtartásból, majd csinálnak ők felfordulást (forradalmat, ha úgy tetszik), ha ez kell ahhoz, hogy valaki végre felfigyeljen a velük történtekre. Megjelenésében nem lehet nem észrevenni az akkoriban dúló mexikói polgárháború két nagy parasztvezérének – Pancho Villának és Emilio Zapatának – az alakját. Frank Harlan (Robert Duvall), a birtokok kurtán-furcsán bejegyzett tulajdonosa viszont egy valódi westernfosszília, aki Machiavelli gondolatmenetét követve tesz a jogra, ha nincs rá éppen ideje. Felfogadja hát az rezervátumbéli orvvadászat miatt épp közmunkán utcát söprögető Joe Kiddet (Clint Eastwood), hogy kapja el neki Chamát. Eastwood megjelenése szintén eltér a régi szabványoktól: viszonylag elegáns zakóban és nyakkendőben áll a bíróság elé, amúgy pedig fegyver nélkül üldögél(ne) a bárban, ahol – micsoda szégyen! – egy echte krigliből csapolt sört iszik, mintha csak valami cseh talponállóban ütné el az időt.

Aztán Harlan cél közelében rájön arra, hogy Kidd csak kolonc a nyakán, ezért megszabadul tőle, besorozván őt a kivégzendő ladino túszok közé. Ez nagy hiba volt. A film ott fejeződik be, ahol kezdődött: a tárgyalóteremben, ahol Harlan szembenézhet a végső igazsággal...

A sztori világtörténelmi összefüggéseket is leképező karakterelosztása mögött azonban egy semmi-különös kalandregény(ke) húzódik: Kidd előbb felháborodik Harlan ajánlatán, aztán mégis mellé áll, mivel Chama feldúlta az otthonát; aztán megint felháborodik Harlan kegyetlenkedésein, és végül (miután kiszabadul a fogságból) ő kéri meg Chamát, hogy adja fel magát a sheriffnél, merthogy a jog és az állam oltalma alatt Harlan már nem tud mit kezdeni vele. A film tehát egy eredeti ötlettel bír: a „rosszat” nem azért kell fogdába hurcolni, hogy megbűnhődjön, hanem azért, hogy csak annyira bűnhődjön meg, amennyi a törvény szerint járna neki s ne essen az önbíráskodás áldozatául. Fontos, hogy önbíráskodásról beszéljünk, mivel Harlant nem vezeti semmiféle személyes bosszúvágy, csak egyszerűen jobb dolga is lenne, mint ezzel a Chamával foglalkozni, pereskedni viszont nincs ideje: egy elfoglalt businessman, aki csak addig veti alá magát az igazságszolgáltatásnak, amíg az kifizetődő, de ha már koszos mexikói parasztokkal kell az állam színe elé járulnia, annál kevésbé. 

Filmszempontú kidolgozottságát nézve John Sturges műve semmi különös dologgal nem lep meg minket, egy korrekt western mérsékelt izgalmakkal és átlagos színészi alakításokkal, egyedül a történet utolsó öt perce az, amelynek feszültsége izgalomba hozhatja az érzékeinket: Harlan, mint a régimódi, itt felejtett vadvilági mentalitás öntörvényű nagyura immár magányosan téblábol a bíróság épületében a hirdetőtáblára rajzszögezett idézések mellett, kinn pedig az emberei az utolsó töltényeiket lövik el. A szakadozott torkolattüzek dörgésében aztán megnyikordul Kidd csizmája és Harlan – jelképesen - onnan kapja a lövést, ahonnan sohasem várta volna. 

Győzött az igazság.

Kulcsszavak: Clint Eastwood

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés